HARMINCKETTŐ, ÖTVENHÁROM - Tarján Tamás az Arden-darabról


Mi lesz, ha egyszer föltámad a tenger? Mi lesz, ha a kósza nép rettenetes, nagy dühvel özönöl? S főleg akkor mi lesz, ha a tenger csak iszapos hordalék, s a nép nem Dózsa György népe? TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Az angol író, az egykori dühös fiatal 1958-ban papírra vetett, általa főleg ironikus előadásra javallott fortyogó drámájának mai magyar nézője persze – tapasztalva a mindennapok utcai szociológiáját, nyelvi helyzetjelentéseit – aligha Petőfi vagy Ady soraival kérdez. De nem is az észak-angliai iparvidék peremvárosi új lakóövezete (családiházas lakótelep, „ház, ház, kert”), jut az eszébe, amely nemrég még másutt és másként élő kispolgári családot és lumpen pereputtyot kényszerít békétlen szomszédságba. A két família önmagán belül is osztott, széthúzó, ellenséges, szeretetlen, és akadnak olyan külső erők, közegek, amelyekkel egyikük sem szívesen találkozik: a hivatal, a rendőrség. John Arden látszólag mikroszövevényt ábrázolt, miközben makrojelentést készített valóságirodalmi eszközökkel, leszállított stílusban. Írói fogásainak néhánya mára jelentéstelenné avult (így egy riadt kismacska félreértésekre és szimbolizációkra alkalmat nyújtó gyakori emlegetése), a talajtalanság, otthontalanság képletének fonák egésze (új lakásban – hontalanul) viszont jócskán megfelelt ahhoz, hogy a rendező, Göttinger Pál kicsontozzon belőle ötvenöt percet a Szputnyik Hajózási Társaság a MU Színházban tartott premierje számára.

A szűkösségében megragadott probléma igencsak összetett. Rövid távú és biztos társadalmi gyógyírjai a megoszló igazság miatt nincsenek is. Nem domináns tényező, csupán egy a sok közül, hogy a például a fürdőszobával megbarátkozni nem nagyon akaró, lakás- és kertpusztító Sawney-ék kompániájához Kormos személyében cigány vagy félcigány fickó is csapódik. Csapódik bűnöző, kurva, tolvaj, semmirekellő ugyancsak. Göttinger elképzelése egyébként is a szinte teljes egyensúlyon alapszik, azaz igyekszik mindenkinek egyformán megadni a szót. Színpadi részén kék falú, három barna ajtóval ellátott, zárt kis teremben tíz vöröses párnázott széken, egymás mellett, a közönséggel szemben ülnek a szereplők (egy színész, a figurákat takaróval, illetve sapkával jelző-váltó Székely Rozi két szerepet játszik). A széksor két széléről a szociális háló és a rendfenntartás fogja közre a Sawney és a Jackson család tagjait (Tisztviselő: Szabó Zoltán; Rendőrőrmester: Fábián Gábor). Ez a makacsul előre meredő sor, karéj pontosan informál az embert felszabadító termékeny szabadság teljes hiányáról. Egyfelől a nomád törzsfőnökben, a tengerre már sosem szálló, sánta (majd megnyomorodott) Tengerész Sawney-ban, másfelől az újabban céges teherautón fennhéjázva furikázó családfő Mr. Jacksonban ölt testet a bénultság. Előbbi fokozatosan összeomlik és magára marad, utóbbi gyalogosan az új szomszédnőhöz surran át, s amikor a prostituálttal való kalandja kitudódik, minden mindegy alapon megpróbálja felrobbantani családját. A két apa (Terhes Sándor, Molnár Gusztáv) körötti hanyatlástörténetek nem nélkülözik a sztereotípiákat, de így is ütősek.

Göttinger nyolcvan százalékosan kézben tartja az előadást. Az elszigeteltség, atomizáltság önmagáért beszél a nem először látott „ülős” interpretációban. A színészek ki is ülik, amit ki lehet ülni és monologizálni szólamaikból. A magánbeszédek ügyesen szerveződnek ál- vagy a levegőben, rádiójátékszerűen ütköző dialógusokká. Az időtelés érzékeltetése is találó. A hangszínház olykor jelképes-utalásos megoldások segítségével akciószínházba fordul, a szereplők testéből művér, játékgolyó, szotyola ömlik és pereg, a kellékek vagy önmagukat képviselik, vagy egyebet. A kifelé beszélés, az ülésbe dermedtség nem következetes, s az a gond, hogy nem tudjuk pontosan: mikor néznek mégis egymásra a színészek, mikor miért hagyja el közülük valaki a posztját, s miért nem lehet annyira bízni a publikum asszociációs készségében, hogy a széktámlára gubbaszkodást, a lecsúszásokat ne kelljen betoldani.

„Terhes [Sándor] abszolút krétakör érzés, nagyon jó volt” – írja találóan az Élnek, mint a disznók internetes fórumozóinak egyike. Igazat adhatunk neki: a már említettek, továbbá Hay Anna, Jankovics Péter, Koblicska Lőte, Téby Zita, Tóth Simon Ferenc együttese valóban a minapi Krétakör játékmódját, szellemiségét is idézi (némiképp egyik-másik produkciójukat, hellyel-közzel a Feketeországot például). Pontos, igényes teljesítményük tétje ebben a kiformálásban mégsem mellbevágó. Amit nyernek (a lecsupaszítással) a réven, elvesztik (a játék korlátozottsága miatt) a vámon. Mert igaz ugyan – Arden szavaival, Nádasdy Ádám fordításában –, hogy ha Társadalom Őkelme, a tulajdonképp segíteni igyekvő Jóléti Elit – esetleg csupán csatlósai által – harminckét foggal harap a beilleszkedni nem tudók, nem akarók egyedeibe és közösségeibe, azok ötvenhárom foggal harapnak vissza, ám azt kell éreznünk – tanulság is, kevés is –, hogy (harminc)kettő (huszon)egy híján (ötven)három.

Szerző: Tarján Tamás

Megosztás: