Karsai György a Haydn-ről a SZÍNHÁZ újságban





„GRÓF, HERCEG, BÁRÓ NEM KELL. MÚZSA KELL."


Karsai György a Harminchárom változat Haydn-koponyára előadásáról (2010. március)

Esterházy (a Péter) is ringbe (freudi Wagner-reminiszcencia?!) szállt, s neki még csak bizonygatnia sem kell személyes érintettségét Kismarton- és Haydn-ügyben.

Lehet-e Esterházyt színpadiasítani? Egyszerűbben (durvábban?) fogalmazva: színpad után kiáltanak-e - vagy legalább sóhajtanak! - Esterházy színpadi művei? Szép számmal akadnak ismerőseim, akik büszkén és felemelt fővel megveszekedett Esterházy-fannak vallják magukat, s prózáját - a tárcától az esszén és a novellán át a regényig - csakis a kultikus tisztelet hangján lehet előttük szóba hozni, ám tévútnak - elfojtott sóhajjal: megbocsáthatónak - tartják drámáit. A tavalyi, pesti színházi (Szikora János rendezte) Rubens és a nemeuklideszi asszonyok (a szöveget a Holmi közölte 2006. novemberi számában) megosztotta a kritikát és a közönséget, de mindent összevetve siker volt, méghozzá a javából.1 A Bárka Esterházy-Haydn-Göttinger belső hármasa pedig igencsak gólerősnek tűnik - ám rögvest szögezzük le (ki tudja, még igaz is lehet: historia est magistra vitae): az előretolt ék, aki ontja (igen, azt!), s akiért jegyét megváltja a nép (ha ugyan...), mégiscsak a Szerző, aki - s ez bármily csekély előtanulmány alapján jól tudható - egy személyben kegyetlen és jószívű.
A kiindulópont, vagyis a fundamentum (legyen inkább punctum saliens!), hogy Esterházy játszik velünk; alaposan eltéved - mégpedig: annak rendje s módja szerint2 -, aki nem veszi észre, hogy ennek a Haydn-év alkalmából, felkérésre írt drámának mindössze ürügye, de nem központi témája a Nagy Kismartoni Mester élete, halála és koponyájának amúgy valóban kalandos története. Tavaly volt kétszáz éve, hogy távozott körünkből (nem a miénkből: ám ebbe biológiai s geopolitikai okokból most ne menjünk bele) a nagy zeneszerző, s ez indokolja, hogy minél több fórumon, minél több megközelítésben megidézett lett légyen élete és művei. Esterházy (a Péter) is ringbe (freudi Wagner-reminiszcencia?!) szállt, s neki még csak bizonygatnia sem kell személyes érintettségét Kismarton- és Haydn-ügyben.

Parti Nóra (Therese), Kardos Róbert (Rosenbaum), Benedek Miklós (Haydn) és Lázár Kati (Haydn anyja) Koncz Zsuzsa felvétele
Csábító rizsporos parókákat, pántlikás térdharisnyákat és hatalmas rokokó szoknyakölteményeket álmodni e szöveg színreviteléhez, s meg is történik mindez a Bárkán (jelmez: Kovalcsik Anikó, díszlet: Csík György): a rejtekajtók, a be- és kijáratok s az ablakok erdeje remekül szórakoztató, vertikálisan és horizontálisan igen tág, meglepetésekkel teli, barokkos-rokokós világot varázsol elénk. Ez így egy lehetséges tér- és jelmez-keret, amelyben megszólaltatható Esterházy szövege. Csakhogy megkockáztatom: jószerivel kivétel a Szerző minden korokból vett szaktársai közt abban, hogy rá egyszerűen nem igaz a közhely: minden kor minden alkotójának és befogadójának más és más arcát tudja mutatni egy-egy nagy (színpadi) műve. Meggyőződésem: Esterházy drámáit - s a Harminchárom...-ra ez különösen igaz - saját rendszerükben kell megérteni, s csak ezen rendszer(ek) megértése után, ezeken belül lehet (esetleg) e drámák mélyebb és mélyebb rétegeiig leásni (már ha van ilyen: a Haydn-drámában van, úgy hiszem). Különös alkotói alázatot követel tehát a színházművészektől Esterházy, s Göttinger Pál és csapata alapvetően jól oldotta meg ezt az emberpróbáló feladatot. Ironikusan elrajzolt, mégis felismerhető kort és közeget választott a rendező (a XIX. század eleji Kismartont), ám ezzel döntően le is zárta az Esterházy teremtette világ jelenig vezető útjait. Pedig talán már a darab címe is figyelmeztet, hogy itt és most nem kell(ene) feltétlenül a XIX. század elejét, a Haydn halála körüli időket megidézni: Harminchárom változat Haydn-koponyára. Vagyis a történet(ek) nem Haydn koponyájáról szól(nak), hanem egy „Haydn-koponya" összefoglaló nevű jelenséget járunk körbe, történetesen harminchárom megközelítésben. A korrekt kérdés innen kezdve persze az, hogy vajon mit jelent ez a kötőjeles (jelzős) szerkezet?! Merthogy a köznyelv ismer ló-, majom-, cinege-, ember- és mindenféle élőlény-koponyát mint gyűjtőkategóriát, na de a Nagy Kismartoni koponyája mint egységet képezni hivatott előtag?! Ám lépjünk tovább: mi az a csoport-, egység-, faj-, vagy nem-név, amely Esterházy szövegének ismeretében talántán beilleszthető a „Haydn-" helyére? Meggyőződésem, hogy itt kezdődhet(ne) az Esterházy-dráma3 igencsak messzire vezető, filológiai értelmezése - vagy stílszerűen: itt van a kutya (de legalább egy Haydn-fej) elásva.4 Én mindenesetre az „alkotóművész"- előtagra szavaznék: az én olvasatomban - van olyan, hogy hallásatomban és látásatomban?! (ide most ezek a szavak illenének, tehát legyenek!) - a mindenkori, az élet bármilyen területén kiemelkedő teljesítményre képes alkotó(k)ról, az alkotás kínjairól és örömeiről, a bukásokról és megdicsőülésekről beszél Esterházy (persze nem kevés szemérmes és narcisztikus kitárulkozással-önvallomással). Nem baj, hogy egyszeri hallásra-látásra, mondjuk, csak az idézetáradat rögzítésére képes a gyarló nézői figyelem. Kapkodjuk fejünk a világirodalom remekeinek (és nem remekeinek) virtuóz szöveg- és/vagy kép-beidézésén - de hiszen legkésőbb a Termelési regény (1979) óta tudjuk, hogy ez vár ránk EP-nél -, a Bibliától a Bánk bánig és a foci-vb-n 1954-ben a németektől elszenvedett vereségtől a vízilabdasikerekig, minden, de minden az élet bármely területén nagyot alkotó művészről5 szól sok szeretettel, megátalkodottan csibész humorral, miközben revüszerűen elénk varázsolja harminchárom művész- és alkotás(= Haydn-koponya)-jelenetben a nagybetűs Életet. Kezdetnek mindehhez van egy bűntény (?),6 de legfőképpen rengeteg kérdés a művészi szabadság mibenlétéről - sűrűn meglábjegyzetelve jelenetekkel7 -, meg persze ha már itt és így vagyunk, beszélhetünk Haydnról is - miért ne? -, hiszen mégiscsak őt látjuk Eszterházán (pardon, Eisenstadtban-Kismartonban), családi, baráti és szerelmi viszonyaiban, munka közben és csak úgy, „a nagy ember szöszmötöl"-pillanatokban, s Haydn-zene meg mindenféle más szól a sejtelmesen meg-meglebbenő tüllfüggöny mögül (egészen elsőrangú, élőzenei előadásban, Dinyés Dániel vezetésével8), miközben Mozart - és itt nagyon bejön a finom főhajtás Miloë Forman előtt! - és Beethoven is előkerül. Mondjuk ki bátran: Esterházy kijelöli Haydn helyét a zene-, szellem- (és koponya-) történetben; a nagyon mélyen gyökerező szeretet adta jogon sok iróniával-gyengédséggel, ugyanakkor, ha kell (lehet?), kíméletlen durvasággal helyére teszi őt a világban, világunkban. Nem mentség és nem érdem: mindig ugyanígy bánik el önmagával és felmenőivel is - legyen elég most A szív segédigéire vagy a Javított kiadásra utalnunk -, megszokhattuk már, most sem kell meglepődni, felesleges tehát tiszteletlenséget, tekintélyromboló provokációt látni Haydn és a többiek ábrázolásában.
Benedek Miklós és Lázár Kata Koncz Zsuzsa felvétele

Benedek Miklós az egyetlen, aki nem veszi tréfára ezt az egészet, s ez nem tesz jót az előadásnak; sajnos igen hamar kívül kerül saját történetén, kirekesztődik, szemlélő-kommentátor szerepre kárhoztatja Haydnját a többiek jókedvű játékából ezzel a folyamatos, ám humor híján a rétegzett játéklehetőségekből kizárt jelenléttel. Karót nyelt, kicsit kényeskedő, kicsit besavanyodott, kicsit szenvelgésre hajlamos, kicsit hisztis zeneszerzőt látunk - ennek megformálása természetesen pillanatnyi gondot sem jelent Benedeknek; ezt a figurát, mondhatni, bármikor, álmából keltve is lekottázza, s jól is teszi dolgát. Pontos, világos, egységes íve van alakításának, csak éppen az őt körülvevő világ szereplői közül senkivel sem sikerül kapcsolatot építenie: anyja, szerelme, ez utóbbi férje, kenyéradó gazdája, a Herceg, állandó kísérője, Bernhard, Mozart, az Angyal, a Rosenbaum házaspár, de még a fruskákból álló lánykar is rendelkezik egy közös, mondhatni, alapjellemvonással: mindnek van humora. Kiben több (anya, Herceg, Bernhard, Mozart), kiben kevesebb (Rosenbaumék, Polzelli és férje, Antonio, Angyal), de mindenképpen döntő jelentősége van elrajzoltságuknak, olykor groteszkbe-abszurdba hajló cselekedeteiknek, mozdulataiknak. Ebből kihagyni-kiemelni Haydnt nagy luxus, meg is billen az előadás már rögtön az első - a fázós Mestert mindenféle göncökbe bebugyolálós - jelenet során, s sajnos nem is billen vissza a humor különböző fokozataira és műfaji megjelenítéseire amúgy gazdagon építő egyéb előadásrészekhez, vagyis a harminchárom jelenethez (= változathoz).
Lázár Kati egyszerre tüneményes boszorkány, kissé túlkoros kisfiát mindig féltő tyúkanyó anyuka, valamint idétlenkedő környezetét - és nézőit! - leereszkedő megvetéssel kezelő, mindenkinél okosabb, álruhás istennő. Perfektül beszél kiszólásaiban a közönséghez is.
Ugyanez csak részben mondható el Ilyés Róbertről (Angyal), aki Kikiáltó, Narrátor, Játékmester és mindentudó Felső Hatalom egy személyben, s ha mindez nem lenne elég, neki kell a nagyérdeműt nemcsak kritizálnia, de még be is vonnia a játékba. Színész és közönség párbeszédbe elegyedése mint dramaturgiai építőelem mindig rendkívül kockázatos vállalkozás, hiszen mindkét részről durva határátlépést jelent: mindkét fél kilép jó előre vállalt szerepéből, és egyenlő félként egy vadonatúj közegben - színház a színházban! - kiszámíthatatlan játék- ba kezdenek. Óriási felkészültség szükségeltetik ehhez a kezdeményező (a színész) részéről, és óriási bátorság a kiválasztott-vállalkozó néző(k) részéről. Az általam látott előadáson éppen emberére akadt Ilyés, mert történetesen egy mind Haydnban, mind Esterházyban igencsak otthonosan eligazodó néző akadt a horgára, s bizony egy idő után Ilyés jött zavarba, nem a játékba bevont civil.
Haydn szerelmét, Polzellit, a tehetségtelen, de odaadó énekesnőt Réti Adrienn játssza, s itt ütközik ki a legerősebben a kétféle szerepértelmezésben rejlő hiba: Benedek egysíkúan humortalan Haydnjával nem tud viszonyt kialakítani ez a tehetségtelen liba-végzetasszonya-karrierista kórista-ravasz szerető figura. Gados Béla (Antonio, a felszarvazott férj) pontosan hozza e tisztán komédiából vagy Boccacciótól kölcsönzött szerepet. Mozart Telekes Péter megformálásában kedves, szemtelen, kicsattanó tehetségű zeneszerző-zseni, a Haydn-portré visszája, a „sokféle testet ölthet a tehetség" tétel illusztrációja A Parti Nóra- Kardos Róbert alakította Rosenbaum házaspárral volt a legtöbb gondom: ők jobbára térben is leválnak a jelenetfüzérről - lakásuk (szobájuk?) a magasban, a bal oldalon tárul elénk, s ők ott élnek-perelnek-szeretnek-szervezkednek majdnem mindvégig. Külön világukban jól elvannak. Csak éppen minek? Kálid Artúr (Herceg) és elválaszthatatlan árnyéka, Dévai Balázs remek párost alkotnak. Van valami affektálós-álmos, vadmacskás érzékiség Kálid minden mozdulatában, amitől minden gesztusa és mondata izgalmas, ironikus és sokatmondóan titokzatos lesz; ezt ellenpontozza, illetve erősíti folyamatosan Dévai Balázs mindenben készséges szolga (titkár?)- figurája, árnyéklét-alázata.

Benedek Miklós, Ilyés Róbert (Angyal), Lázár Kati és Réti Adrienn (Polzelli) Koncz Zsuzsa felvétele
A szó arisztotelészi értelmében vett összecsapások (agónok) egyébként sincsenek a történetben, de még hosszú elmélkedésre indító drámai konfliktusok sincsenek. Hogyan is lehetnének, ha egyszer harminchárom változatot látunk ugyanazon kérdésfelvetés ennyiféle megközelítéseként, aztán válasz vagy van, vagy nincs (de nehogy búsongjunk: egyet fizetünk, harminchármat kapunk). És kapunk - persze! - végtelen számú remekebbnél remekebb mondatot, aranyköpést, szósziporkát. Az jár jól, aki rá tud állni erre a nyelv-hullámhosszra, s ettől bizonyos fokig független egységként képes szemlélni Göttinger Pál és Szabó Borbála dramaturg igen leleményes munkával összeállított, az Esterházy-szöveghez fűzött képi lábjegyzeteit. Mert erről van szó: Esterházyt nem értelmezni és koronként újraértelmezni kell - miként már fentebb említettük, ez illik minden korok klasszikussá avanzsáló drámaíróival -, hanem akár a szövegtől messzire kanyarodva kommentálni azt, elmondani, milyen asszociációkat indít el az alkotókban a drámának keresztelt szöveg. Ha ezt teszi egy előadás, vagyis a rendező és színészei el merik engedni a történetet - merthogy az, legyünk szigorúak, nincs! -, akkor remek pillanatok - jelenetek, változatok - születnek. És Göttinger rendezése szerencsére gazdag az ilyen szabad asszociációs változatokban, s bizonyos, hogy ez az előadás sikerének titka. Egyetlen remek példa: a mindent lezáró labdajáték - a Lázár Kati által a nézők közé hajított, ormótlanságában is elbűvölően elegáns mozgású, hatalmas fej-labda röppályára állításának leírására nem is pontos ez a szó. Puhán, lustán töttyed közénk ez a labdaszerű valami, hogy azután lassított felvételként ide-oda úszva a levegőben végül - mint akinek már úgyis mindegy - visszahuppanjon a színpadra. Senki nem tud vele mit kezdeni. De szép. Gondoljon ki-ki, amire akar. Sapienti sat.
Post scriptum: vajon mi a helyes ejtés: hejdn vagy hajdn? Vagy kérdésben a válasz? Tudj' isten: ám - in extremis! - e kérdés zárásként megteszi kritikai (ál)segédanyagnak, még ha nem is felütés - minek párja, a leütés pedig több okból is kvadrálni látszik a kismartoni mester terrénumával (zongorabillentyű- és fej-ügyben egyaránt), persze csakis ha nem bűnügyi krónika épp a kontextusunk -, tehát kell e kiejtés-problematika a critica-befejezéshez. De csitt! Hagyjuk el: és ím leend egy megválaszolatlanul hagyott exodosz-, avagy exodikon-kérdés(ünk)! Hisz' az előadás nem igazít el, akad példa bőven mindkét kiejtésre. Koncepció? Trehányság? Ne kutassuk; hagyjunk valami gondolkodnivalót az utókornak is!

Esterházy Péter: Harminchárom változat Haydn-
koponyára (Bárka Színház)
Dramarturg: Szabó Borbála. Díszlet: Csík György. Jelmez: Kovalcsik Anikó. Koreográfus: Katona Gábor. Zenei vezető: Dinyés Dániel. Rendező: Göttinger Pál.
Szereplők: Benedek Miklós m. v., Kálid Artúr, Ilyés Róbert, Lázár Kati m. v., Réti Adrienn, Gados Béla, Telekes Péter, Dévai Balázs, Kardos Róbert, Parti Nóra.
Megosztás: