Nem hiszek a konfliktusban

Edzőtábori összeszedettségről, monodrámák tágasságáról és az Operabeavató magasabb szintre emeléséről is beszélgettünk Göttinger Pál rendezővel. 

Főpróbahéthez értek a Kőszegi Várszínházban az Öreghíd alatt című „képzeletbeli ír darab” próbái. A rendező – ahogyan fogalmaz – kivételesen szövegírói, és nem annyira kivételesen színészi minőségében is szerepel a zenés produkcióban.


Az Öreghíd alatt című darab felkérésre született vagy a fióknak írta?


Kimondottan színdarabot nem szoktam írni, de mostanában több felkérés is megtalált, ez az első. A Kőszegi Várszínház idén nagyon szerette volna maga köré gyűjteni azokat a színészeket, akikkel jóban van, éppen ezért előbb tudtuk, kik szerepelnek az előadásban, mint azt, melyik darabot játsszuk. Egyeztetések, beszélgetések alatt alakult ki az elképzelés, hogy írjunk egy olyan darabot, amelyben mindenkinek nagyjából egyenrangú szerepe van, és mindenki talál benne személyes, őt megszólító feladatot. Én ebben a helyzetben nem drámaíróként, hanem szövegíróként definiálom magam.

Miért éppen „képzeletbeli ír darab”?


Ez egy nyári zenés szórakoztató színdarab, bizonyára tart rokonságot az igazi ír drámákkal, de én nem állítom magam írnek. Bár a gondolkodásukból nagyon sok minden sajátom: a humorérzékük, a történetmesélés cinizmusba hajlóan nemtörődöm volta, ez nagyon nekem való.

Mennyire hagyott teret a színészeknek, volt lehetőségük improvizációra?


A Kőszegi Várszínház időbeosztása erre nem igazán alkalmas, hagyományosan szűk három hét alatt kell bepróbálni egy előadást. Ott nagyon sok módosításra már nincs lehetőség, különösen, hogy zenés darabról van szó, 11 szám van benne, ének-, táncpróbák. Edzőtáborszerű összeszedettségben kell dolgozni, amibe az improvizáció már nem igazán fér bele. De a színészeknek korábban jeleztem, hogy ez az ő előadásukhoz készült szövegkönyv, ezért ha valami nem úgy jön a szájukra, alakíthatják, tehát kis részben azért változott.

Milyen a zenéje?


Ír népdalokból inspirálódva írta Sebesi Tamás és Némedi Árpád, akik játszanak is az előadásban.

Mármint a színpadon muzsikálnak?


Nem, színészként játszanak az előadásban, a zene nagy része felvételről megy majd, de vannak élő hangszeres megmozdulások is.

A járványügyi helyzet miatt jóval nehezebb körülmények között, csúszással készült az előadás. Mennyit tudnak belőle játszani?


Amikor eldördült a startpisztoly, helyesebben szólva ilyen halk pukkanások jöttek néhány nap különbséggel, elég különös helyzetbe kerültünk, mert minden évad közben elmaradt produkció azonnal próbálni szeretett volna. A veszélyhelyzet eltörlése azt jelenti, hogy már akár múlt héten eljátszhattuk volna az előadást, de ezt nem láttuk előre. Feleségemmel, Grisnik Petrával három premiert hoztunk tető alá 7 hét alatt.

A karantén alatt is dolgoztak, megcsinálták Gercsó Krisztián Veráját monodrámaként.


Igen, azon a bemutatón – zárt körben – már túl vagyunk. A héten megtartjuk az Öreghíd alatt bemutatóját, aztán – most úgy tűnik még júliusban, szabadtérre – be kell fejeznünk az Orlai Produkciós Irodánál a félbemaradt Hogy szeret a másik című produkciót.

Grecsó Krisztián Veráját Grisnik Petra írta színpadra, ő játssza. Ön színészként és rendezőként is ismeri, milyen egy efféle monodráma. Mi ilyenkor a rendező legfőbb feladata?


Színészként és rendezőként is úgy gondolom, hogy a monodráma a színészé. A személyisége erejével kell megtöltenie azt a másfél órát. A rendező ilyenkor amolyan edző bá’, aki egyrészt visszajelzést ad a színésznek, másrészt leveszi a válláról a döntéshozatal terét, hogy ő tanulhasson, dolgozhasson. Én nagyon élvezem a monodrámát játszani és a rendezésében is mindig kedvemet leltem, ez nagyon vegytiszta színész-rendező viszony. Nagy élmény volt annak idején A csemegepultos naplója Ötvös Andrással, és a Telefondoktor is, amit Orosz Dénes rendezett. A monodráma iskolája a szakmánknak ezer szempontból is, minden számít, nem maradhat benne „töltetlen” pillanat.

A csemegepultos naplója eszközökre épülő játék volt, míg a Telefondoktor egy letisztultabb előadás. A Vera milyen?


Nekem nincsenek műfaji elvárásaim a monodrámákkal kapcsolatban, tágas műfajnak képzelem. A Telefondoktor szerintem igazából nem számít monodrámának, mert az egy tizenvalahány szereplős darab, és bár ezek a szereplők csak telefonon jelennek meg, élőben zajlik a történet, szituatív előadás. A csemegepultos naplója közelebb áll a monodrámához annyiban, hogy egy ember kiáll és elmesél egy történetet. Ott viszont a bábos formát találtuk ki először. Ötvös András hihetetlenül nagy matchboxos, elképesztő játékos, és ezt a formát láttuk már az elején, amikor még nem tudtuk, miként zajlik az előadás. A Vera esetében kimondottan egy szöveg bemutatásával foglalkoztunk, a Petra-Vera személyisége közötti hasonlóságokat kezdtük el taglalni, és ebből bomlott ki az előadás.

Hisz abban, hogy a feszültség előbbre viheti a próbafolyamatot?


Nem hiszek a konfliktusban, szerintem messze túl van misztifikálva, hogy a színházban mennyire van szükség összetűzésre. Ha viszont a konfliktus előáll, akkor bele kell állni, elsimítani nem szabad. A színészek elsősorban az idegrendszerükkel dolgoznak, tehát egy felfokozott, érzékeny pillanatban gyorsan helyre rakni, világossá tenni esetleg ködös dolgokat, az konfliktusokat szülhet. De én nem tudok úgy diktálni, mint néhány általam nagyra becsült kollégám, körzővel-vonalzóval felrajzolni a történetet.

Kiforrott elképzelésekkel kezd a próbafolyamatba?


Műfaja válogatja, egy opera esetében nem is lehetne másként. Ott annyi ütem van, amennyi, az alatt kell elmesélni a történetet. A rendezés legnagyobb mumusa az előadás ritmusa, az operában épp’ ez nem jelent nehézséget, mert a zene diktálja a tempót, ott más a keresgélés módja is. Ráadásul általában a szokásosnál rövidebb a próbaidőszak, tehát ha oda nem úgy érkezik az ember, hogy pontról pontra el tudja szavalni, ebben a felvonásban mit akar, akkor meg van lőve. Egy monodrámánál ennek nem nagyon lenne értelme. A csemegepultos…-nál például 50-80 féle játékkal mentünk neki, majd kiválogattuk, hogy az adott jelenethez mi passzol legjobban. A Vera sokkal inkább Petráé, mélyebben ismerte a szöveget, hiszen mintegy negyven olvasás után készítette el a végleges változatot, az róla szól. Tele volt közlendővel, ötletekkel, nekem csak mérlegelnem kellett, hogy hatás szempontjából mit bír el az előadás.

Hol tartottak márciusban a Hogy szeret a másik próbái?


Ez némiképp’ a homályba vész, de szerintem a harmadik hét közepén. Ilyet még soha nem csináltam, nekem is nagyon meredek lesz. Abban – ellentétben például az Öreghíd alatt-tal – nem játszom, így kicsit nyugodtabban nézek elébe. Az egy bohózat, ahol egyszerre színen lévő embereknek kell csapkodniuk rövid végszavakkal, nagy lüktetésben, ami sajnos nem rendezői vízió, hanem elsősorban gyakorlás kérdése, és ennek bizonyára nem tett jót a néhány hónapos szünet.

Ritkán fordul elő, hogy színészként játszik a saját rendezéseiben.


Azért megesik, az említett Öreghíd alattban például. Két éve játszottuk Kőszegen a Hajmeresztőt, amelyet én rendeztem, és a nyomozót játszottam benne. Az annyiban speciális előadás, hogy a közönséget bevonja, így a kétharmada improvizáció. Mivel évek óta játszom a Momentánban, és moderálom az improvizációs előadásokat, így azt a készséget kellett beemelnem egy mesterséges környezetbe. Itt viszont megint megírt mondatokat és dalokat kell előadnom a színpadon. Kitaláltam magamnak egy szereplőt, aki diszkréten meg tud húzódni a jelenetek hátterében. Nem csináltam ilyet korábban, és nem is csinálnám meg bárkikkel. De ez a stáb, akikkel itt most összeverődtünk –, olyan erős bizalmat ad, hogy ilyen életveszélyes dologba is bele lehet menni. Kőszínházi körülmények között, egy kevésbé szövetségesnek számító csapattal biztosan nem fognék ilyesmibe.

Látja már a következő évadot?


Nyíregyházára megyek, ott is a saját írásomat fogom rendezni, de erről még nem beszélhetek. A Hatszín Teátrumban futó Operabeavató sorozatunkkal szeretnénk szintet lépni. Az a tervünk Dinnyés Danival, hogy a műhelymunka elvezet egy igazi nagyszínpadi bemutatóig, amelyben a Szegedi Nemzeti Színház lehet partnerünk. Évek óta csináljuk ezt a sorozatot, és mindannyunkban ott a feszültség, hogy nem elég hiteles, amíg nem állítunk mögé egy igazi előadást. A rendezésnek van egy íróasztal melletti része, és mi ezt a kitalálós részt mutatjuk meg párszáz embernek, majd következik egy igazi próbafolyamat és egy bemutató.

Megosztás: