Janisch Attila, a szürke eminenciás

by - 12:27:00

Tavaly Janisch Attila filmrendezőt kérték fel a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSzT) 2009-es versenyprogramjának válogatására. Az általa összeállított szemle végleges listája április elején került a nyilvánosság elé, tizennyolc előadással. Bár ő maga „szürke eminenciás”-ként határozza meg saját szerepét, és elemzései nyomtatásban is olvashatók majd a Színház c. szakfolyóiratban, fontos lehet azon lenyomatok különböző formában való rögzítése, amelyeket ez az intenzív színházi év hátrahagyott benne, hiszen egy sajátos szemszögből lát(tat)ja a jelen magyar színházi valóságát. Így sajátos válogatóként merítünk a vele készített beszélgetésből, mintegy címmel ellátott „kamaraelőadásokként” emelve még friss reflexióit a KultúrPart „színpadára”.

Színházi mester és filmes professzor
Bár gyerekkoromtól kezdve a film iránt érdeklődtem, a színház mégis meghatározó élményt jelentett. A gimnázium után valaki bemutatott Ruszt Józsefnek, aki a kecskeméti színház akkori főrendezője volt. Nagyon fontos találkozás volt ez: Ruszt másfél éven át tanított értőn zenét hallgatni, szöveget elemezni, színésszel dolgozni. Minden próbájára bejárhattam, később a Várszínház egyik nyitó előadásában (Albee, Homokláda) én voltam az asszisztense. A mai napig azt mondom: ő volt az én mesterem – és Fábri Zoltán, aki huszonnégy évesen felvett a Filmművészetire, a professzorom.
A Filmművészeti előtt még Pilisborosjenőn töltöttem háromnegyed évet az akkori Orfeo együttessel, Malgot István remek csapatával, akik a mai mozgásszínházi nyelvet is használó izgalmas produkciókat készítettek. Szintén a színháznak köszönhetem, hogy Kecskeméten találkoztam Forgách Andrással. Máig tartó barátságot és alkotói szövetséget kötöttünk: minden filmem forgatókönyvének ő az írója. Sőt, a feleségemmel is a színházban ismerkedtünk meg, mindketten Szigeti Karcsi Liliom című előadásának asszisztensei és ügyelői voltunk. Annak idején terveztem színházat is rendezni, Kafka Per című regényéből, valamint Genet Cselédek-jét is meg akartam csinálni, előbbihez díszletet is terveztem. Végül egyikből sem lett semmi. Miután felvettek a Főiskolára, elsodródtam a színház mellől, de ezek meghatározó élmények voltak, különösen egy vidékről felkerült fiatalember számára, amilyen én voltam: friss levegő. Akkor még nem is tudtam, hogy milyen jelentőségük van.

’tabula rasa’-k
Később az átlagosnál rosszabb színházba járó lettem, évi tíznél nem nagyon néztem több előadást. Ezek ugyan jól kiválasztott előadások voltak, és mindig hatottak rám, de színházi szempontból „outsidernek” tartottam magam. Ezért is gondolkodtam majdnem egy hónapig, hogy elmerjem-e vállalni a POSzT válogatói felkérést. Végül elvállaltam, hiszen csak egy adott pillanatot, egy 365 napnyi hosszú pillanatot kellett áttekintenem, és az évadban látott előadásokat megítélnem, ehhez pedig nem kel ismerni a magyar színház tendenciáit.
Válogatóként, ami számomra nagyon hülye egy kifejezés – valamiféle finnyásságra utal – az volt a koncepcióm, hogy ne egy egyízű „menüt” állítsak össze a nézőnek, hanem egy színes, zamatos svédasztalt az évad általam érzékelt színházi törekvéseiből. Ezen belül nem volt prekoncepcióm: minél neutrálisabban, az elém kerülő előadásra koncentrálva, teljesen nyitottan igyekeztem beülni este hétkor a színházba. Örültem is, hogy nem voltak előképek, emlékek bennem más előadásokról. Nem jó, ha az ember nem szűz szemmel néz valamit, a ’tabula rasa’ szituáció ebben az esetben sokkal fontosabb. Minden filmes kuratóriumi tagságomról lemondtam, ha azon vettem észre magam, hogy elkezdem a korábbi évek teljesítményéhez mérni, hasonlítgatni a dolgokat. Évek óta folyik a vita arról, hogy szakkritikus vagy hozzám hasonló „outsider” válogasson-e a POSzTra. Az alkotók talán jobban szeretik, ha a válogató egyszerű nézőként ül be az előadásra, és nem hozza magával az ítész előképzettségét, terheit, és én is örültem annak, hogy a zalaegerszegi Hamlet előtt régen láttam már Hamletet, vagy hogy szabadkai A Gézagyerek nekem új szöveg, új élmény volt.
Nyitott nézőként, sok szeretettel mentem el mindenhová; türelmes voltam még a rossz előadásokkal is. A nagyon félresikerült produkciók kevésbé bosszantottak, mint azok, amelyeknél csak egy kevéssel több odafigyelés, gondosság kellett volna, hogy a kész alkotás tényleg jó legyen. Filmesként az is bosszantott, ahogyan a ma „trendi”-nek számító videótechnika megjelent az egyes előadások szövetében. Használatával formanyelvileg kívánták naprakésszé tenni az előadásokat, de a dilettánsság miatt többnyire nem volt funkciója a projekciók, ipari kamerák használatának: „Mamindenkihasználja-háténishasználom”-illusztráció, ötlettelen lett az eredmény. Talán kivétel volt ez alól két értékes, de a keretek szűkössége miatt sajnos mégsem beválogatott előadás, a szombathelyi Szerelmes Balázs és a vígszínházi stúdiós Dark Play.
Mindent összevetve nehéz év van mögöttem. Gyakorlatilag semmi másra nem jutott időm, de nem bántam meg. Alapvetően minden olyan lesz, ahogyan az ember viszonyul hozzá, és én igyekeztem végig nyitott maradni. Az egész nagyon feltöltött, sok remek embert ismertem meg, filmrendezőként pedig szakmailag különösen nagy élmény volt végignézni az egész magyar színészpalettát – egy színészt több szerepben is –, megismerni a társulatokat.

Ne csak a „csak”
A POSzT válogatót gyakorlatilag nem köti semmi. Hogy az elmúlt években milyen volt a kínálat, végül nem érdekes. Szakíróként persze fontosak az összefüggések, a válogató azonban az egyes előadásokat ítéli meg. Hogy valaki a fősodort akarja-e kiemelni az összeállításában, vagy a peremvidéket, a függetleneket, a kísérletezőket, az az adott ember szándékait, érdeklődését, ízlését tükrözi. A filmben is folyik egyfajta harc a szerzői film és a műfaji film között, mintha csak a nézőszám lenne az egyedüli értékmérő. Tapasztalataim szerint például a szerzői filmnek most, ebben a kultúriszonyos időben és közegben rosszul áll a szénája. Véleményem szerint azonban egy kultúrának a teljes spektrumban kell jól működnie, szórakoztatnia és egyben művészi értéket teremtenie. Ha ez nem így van, akkor az egy olyan fához hasonlatos, amelynek az egyik fele virágzik, a másik pedig korhad. A dolgok egymástól való mesterséges elválasztása, elszigetelése mindig rosszat szül, hiszen az élet csak az együttélésben, az egymásra való kölcsönhatásban tud fejlődni, kibontakozni.

Statisztika
Összesen százkilencvennyolc előadást láttam, ebből százötvenet színházban ülve, a versenyprogramhoz néztem meg, huszonegyet korábbi előadásokból választottam ki, hogy tájékozódjam, így Mohácsi János néhány további előadását, miután a Képzelt beteg és az Istenítélet kapcsán beleszerettem a stílusába. Az utolsó hetekben pedig még huszonhét előadást (elsősorban határon túliakat) néztem DVD-ről, projektorral kivetítve, a szüneteket betartva, mintha színházban lennék. Bár nem szerencsés színházat felvételről nézni, de egy bizonyos tapasztalattal már rekonstruálható az élő előadás hangulata.
Az előadás másnapján, délelőtt írtam meg az emlékeztető jegyzetemet, ami olykor öt oldal hosszúságú is lett. Csak így tudtam letenni az előző napi élményt, és megnyitni magam a következő előtt. Jóllakottan nagyon nehéz élvezni bármilyen ételt, legyen az bármilyen ízletes. Pedig nekem minden nap újra éhséget kellett éreznem.
Összesen 780.000 karakternyi anyag gyűlt össze, ami szinte feldolgozhatatlan mennyiség. Mindvégig tartottam attól, hogy az évad eleji élmények elhalványodhatnak, így az emlékeztetők írását nagyon komolyan vettem. Egyfajta szabványos kritikai formát választottam, hogy a lehető legkevesebb mellébeszélés, az előadástól független személyes élmény kerüljön az értékelésbe. Csak az volt a fontos, amit a színpadon láttam, és mellékes az, hogy éppen milyen volt a színház atmoszférája, mennyi ideig zörgött a cukorkabontogató néző mellettem, vagy milyen volt az aznapi hangulatom.
Emlékeztetőimben nagy hangsúlyt kapott az értelmezés, mert nekem nagyon fontos, hogy mit gondol a rendező arról a világról, amelyben élünk, milyen nyelvezetbe, formába önti a véleményét, mennyire kreatív a rendezői koncepció. Nagyon fontos volt az előadások megítélése szempontjából a színészi alakítások egyéni erőssége, a szerepek kidolgozottsága. Végül nagyon fontos az is, hogy milyen összjátékot valósít meg, hogyan működik a társulat egésze az előadás során. Ez a három kritérium jelentette az én válogatói szempontjaimat, ezen kívül nem volt semmi más magammal kötött előzetes megállapodásom.

Drog, ami nem öl
Számomra a színész nem egy „nehezen bevilágítható, fényvisszaverő felület”, ahogy ez egy filmes anekdotában szerepel, hanem az az arc, test, hang, amin keresztül rendezőként kifejezhetem a gondolataimat, érzéseimet. Így számomra a debreceni Oblom-off például Trill Zsolt nagyszerű alakítása miatt lett fontos: az ő játékán keresztül tudott megszólítani a rendező – a többi színházi „mütyür”, amelyekkel nem is mindig értettem egyet, nem volt érdekes, a háttérbe szorultak.
Nemcsak a nagy formák ragadtak meg, hanem egy árnyaltan elmondott mondat, egy látszólag jelentéktelen, de pontosan ábrázolt emberi sors katartikus hatása is. Ilyennek láttam pédául a Hű, de messze van Petuski! című előadást a Stúdió K.-ban, ami a világ nagy burkán ejtett pici kis karcként is tud nagyon érvényeset mondani. Hozzá hasonlóan számos előadás keverte remekül a humort az intellektuális mélységgel. Azt gondolom, hogy a programból szemezgetve a néző is sokszor részesül majd abban az élményben, hogy végigneveti a produkciót, és csak otthon kezdi el foglalkoztatni, hogy milyen komplex és bonyolult világban merítkezett meg.
Ebben a válogatói „posztban” az a legrosszabb, hogy a POSzT-válogató nem nagyon beszélhet senkivel az élményeiről, kiváltképp nem az alkotókkal, nehogy a dicséret hamis és korai reményeket ébresszen bárkiben a döntés végeredményét illetően. Személy szerint mégis képtelen voltam megállni, hogy másnap ne hívjam fel azt a rendezőt, színészt, aki igazi élménnyel ajándékozott meg. Ez a köszönet részemről hozzá tartozott az átélt katarzishoz.
Ettől függetlenül a mindenkori válogató többnyire egyedül van az élményeivel, minthogy csak nagyon lassan alakul ki előtte az egy évadot tükröző színházi látkép. Így minden befelé jön, és semmi, vagy csak nagyon kevés mehet kifelé, és ez nagyon nehéz. Nekem ebben állandó kísérőmön, a feleségemen kívül – aki színházkedvelőként minden előadásra örömmel jött velem – csak az emlékeztetők megírása segített.
A színházban gyakran sokkal intenzívebb katarzisban van részem, mint filmet nézve, és a nagyon erős hatások befogadása számomra sokszor problémát jelent. Amikor tizennyolc évesen először láttam Huszárik Zoltán zseniális Elégia című rövidfilmjét, annyira felkavart, hogy nem tudtam egyszerre végignézni. Pedig csak húsz perc az egész. Persze az erőteljes katarzis miatt nem hagytam félbe színházi előadást, de nem is néztem meg kettőt egy nap. Ha ilyen véletlenül mégis előfordult, akkor a másodikat igyekeztem megnézni egy másik időpontban is.
Egy évben százkilencvennyolc előadás végül komoly katarzis-függőséghez vezet. Tízről százkilencvennyolcra váltani olyan mérvű dózis növekmény, amely egy igazi drog esetében biztos halál. Szerencsére a színház olyan drog, ami nem öl.

a POSzT posztja
A POSzT-válogatót valóban a saját ízlése köti, úgy gondolom azonban, hogy csak szürke eminenciásként lehet hiteles nyitottsággal végignézni egy évad egész magyar színházi kínálatát. A válogató ízléséről vitatkozni a beválasztott produkciók lebecsülésével egyenlő, hiszen bármilyen ismérvek alapján lesznek is kiválasztva az előadások, csakis azok lehetnek a fontosak, hiszen mindenképpen az adott év magyar színházának részét képezve tükrözik az adott évad létező tendenciáit, függetlenül attól, hogy a legjobbakat vagy a kevésbé erős előadásokat sikerült-e egybegyűjteni.
A POSZT rendszerében szerintem az igazán elfogadható egy hármas válogatói szisztéma lenne, ahol külön ember válogatna a budapesti, a határon túli és a vidéki előadások közül, ami persze más problémákat vetne fel az arányossággal kapcsolatban. Viszont sokkal alaposabb áttekintést tenne lehetővé, ugyanakkor megmaradna az egyszemélyi döntés lehetősége. Nekem például folyamatos belső konfliktust okozott, hogy nem tudtam mindenütt mindent megnézni. Ez, tekintve az évi négy-ötszáz premiert, egyedül lehetetlen vállalkozás.
A rendszer hátránya még az is, hogy az új előadások megtekintése többnyire a premier időpontjához van kötve, pedig a színház nem olyan, mint a film, ami bármikor megtekinthető és mindig ugyanaz. Egy előadás idővel érik, változik: premieren sokszor még nem a legerősebb formáját mutatja, később pedig már nehéz mindent újra ellenőrizni. Sajnos azonban a premier az egyetlen egzakt pont, amellyel tervezni lehet, hogy a lehető legkevesebb fontos bemutató maradjon ki, ami súlyos ellentmondás.
Azt is nagyon fájlaltam, hogy azt a harminc-negyven előadást sem tudtam újra megnézni, amelyek a pontozásom alapján rajta voltak a rám leginkább ható előadások listáján. Érdekes lenne tudni, milyen döntéseket hozok, ha ezt a szűkített kört megnézhetem még egyszer. Ennek hiányában maradt a döntés keserve; az ember kínlódva próbált helyesnek vélhető értékrendet teremteni a sok egyformán jó előadás között, amelyeknek persze legalább ugyanennyi egyforma hibája is lehet.
Sajnos semmi sem segíti a vidéki színházakat, hogy ugyanolyan súllyal benne lehessenek a színházi vérkeringésben, mint a budapestiek, holott ez nem minőségbeli, csak helyrajzi adottság. Nézőként, kritikusként nagyon nehéz és költséges Budapestről vidékre menni egy-egy előadás kedvéért egy olyan országban, ahol este hét óra után már nincs sem vonat, sem busz visszafelé, így nem véletlen, hogy a kritika aránytalanul kevesebbet és nagyobb késéssel foglalkozik az ott készülő előadásokkal. Ez kiküszöbölhető, ha a vidéki színházak tömbösítve mutatnak meg négy-öt előadást a szakmai közönségnek. Így láttam a remek Kasimir és Karoline-t Nyíregyházán, ahol rendszeresen szerveznek ilyen jellegű bemutató-körutakat.

Fájdalmas kihagyások
Egy szakmabéli azt mondta nekem, hogy a végleges program minőségének két fő ismérve van. Az első: benne vannak-e az évad fontos előadásai? A második: van-e benne olyan előadás, amely egy bizonyos szakmai színvonalat nem ér el? Ha az első kérdésre igen a válasz, a másodikra pedig nem, akkor az egy megfelelő merítés, és maga a válogatás módja, a válogató személye több szót nem is érdemel.
Nekem többek között azonban fájó hiány Bozsik Yvette Lány, kertben című előadása, vagy Ács János Ibusárja Miskolcról, Ladányi Andrea és Borlai Gergő fantasztikus BL-je, a Rítus a Radnóti Színházból, Lukáts Andor pontos, kiváló rendezésében, vagy A hülyéje Mácsai Pál elegáns megfogalmazásában. Ugyanígy említhetném az egyébként nagyon erős évadot maga mögött tudó Bárka néhány előadását is, élükön a Tengeren-nel és a Sade márki pennájá-val, mindkettőt két nagyon fiatal rendező, Göttinger Pál és Szabó Máté jegyzi. A szintén fiatalokból álló, lendületes HoppArt Hermann csatája, de a Kárpáti Péter-féle Szörprájzparti szobaszínházuk is ebbe a sorba tartozik.
Az egyik legfájóbb hiány a Mundruczó Kornél rendezésében két éve bemutatott, idén a Nemzetiben félig új szereposztással felújított Jég című előadás, ami nem minősül idei produkciónak, és így a merev szabályok miatt nem hívhattam meg, pedig sok szempontból nagyon fontos és jelentős mű. El kellett fogadnom azt is, hogy nem hívhatok opera előadást, pedig Pécsett lenne a helye Kovalik Balázs nagyszerű Elektrájának, de még folytathatnám a sort egészen Vidnyánszky Attila látomásos Halotti Pompa című előadásán át egészen Gothár Mizantrópjáig, amelybe túltelítettsége ellenére is izgalmas anyag sűrűsödött. A válogatás természetéből adódóan még a felsorolás szintjén sincs objektív vagy jó választás, mindig kimarad valami, aminek a kihagyása fájdalmas.

Virágporok
Az évnyi színházban eltöltött idő alatt csak kevéssé foglalkoztatott a magyar színház válsága, már amennyiben van ilyen. Azt sem az én dolgom megítélni, hogy mennyire kiegyenlített a színvonal, illetve hogy melyek a meghatározó tendenciák. Ezekről csak felszínesen tudok nyilatkozni. A valóban érvényes megállapításokhoz legalább három évadot kellene végigcsinálni, körülbelül ilyen intenzitással. Így ez az egész számomra inkább csak az évadot meghatározó villanókép, és az utóbbi tíz évem egyik legnagyobb, legtartalmasabb élménye.
Mindazonáltal látni kell, hogy a kőszínházak mellett, amelyeket a szakmai szervezetek igyekeznek a válogató orientációjában is meghatározóvá tenni, egyre fontosabbak az úgynevezett periférián létező, független, alkalmi, struktúrán kívüli társulások. Én is igyekeztem kibogarászni, megnézni a legtöbb ilyen jellegű alternatív kezdeményezést, amelyek nagy szellemi szabadsággal keresik a színházi nyelv új és újabb kifejezési formáit. Ha ezeket a kezdeményezéseket a szakma nem „adoptálja” a sűrűbb vérkeringésbe, csak saját magának árt. A jövő ugyanis mindig a másképp gondolkodóknál, az újítóknál kezdődik. Az újító, friss szellemiségű Krétakör szétszóródása például továbbra is termékenyítőleg hat az új utakat kereső fiatal alkotókra, a Krétakör kiváló színészei megjelennek ebben vagy abban a független társulatban. Ezek közül a törekvések közül én végül Tasnádi átiratát, a Fédra fitness-t hívtam Pécsre a KoMa Társulattal, de bizonyos értelemben ide tartozik Bodó Viktor és a Szputnyik Hajózási Társaság Bérháztörténetek című előadása vagy a Maladype Színház általam még a Bárkában látott és ott létrehozott Leonce és Lénája, Horváth Csaba Forte Társulatától a Kalevalája, de bizonyos értelemben a Hű, de messze van Petuski! is a Stúdió K-ból.

Marakodók sora

Némelyik színházban kifejezetten pártpolitikai irányultságú a műsor. Azt gondolom, hogy ennek a megközelítéseknek nincs helye művészetben, ebben az erózióban magára valamit adó művész nem vesz részt.
Félreértés ne essék: nem az olyan színház politikumáról beszélek, mint amilyet például Mohácsi csinál, aki egyike volt a rám legnagyobb hatással lévő rendezőknek, nem véletlenül hívtam meg két produkcióját is. Az ő rendezései tágas értelmezési lehetőségeket kínálnak, mert egy sokkal általánosabb értelemben érvényes emberi politikumról beszélnek. A rossz értelemben vett aktualizálás, bármilyen politikai oldalról érkezzék is, csak meghamisított állításokat közöl; lerombolja a már meglévő formanyelvet, de nem ad helyette semmit. Teszi mindezt egy olyan politikai közeg egyik vagy másik oldalához dörgölőzve, amely a rendszerváltás óta egyre nyilvánvalóbbá váló kisszerűsége miatt teljes egészében elvesztette tekintélyét.
Sajnos láttam olyan előadásokat, amelyek lesüllyedtek idáig. Szerencsére ez még meglehetősen egyedi jelenség, de nagyon rossz megtapasztalni azt, hogy szakmai csoportosulások pillanatnyi pártpolitikai érdekek mentén szerveződnek. A művészeten belül ebben az értelemben nincsenek és nem is lehetnek „oldalak”. Negatív példaként legszívesebben meghívtam volna ezeket az előadásokat is, de senki sem értene egy ilyen döntést, hiszen a POSzT-on a minőség preferenciája a hallgatólagosan javallott irány. Ennek következtében kevéssé alkalmas arra, hogy a magyar színházi élet lenyomatát adja. Egy évad valódi keresztmetszete nem jelenhet meg a programjában, hiszen akkor a tévedéseket és tévutakat is meg kellene mutatnia. Hozzátéve, hogy ez utóbbi inkább egy szűkebb szakmai találkozó tárgya lehet, és talán érthető, hogy a közönséget jobban érdekli, ami egy adott évadban igazán sikerültnek tűnik.
Mindenesetre óvnám a színházi szakmát attól, hogy jobb és bal oldalakra hasítsa szét önmagát, hiszen érzékelhetőek az erre utaló jelek. Néhány éve a filmes szakmában is történt kísérlet arra, hogy a politika megossza az egységet, de sikerült összefogni, szembe menni a gyanúsan átlátszó politikai szándékokkal. Ennek fundamentuma az volt, hogy sem az egyik, sem a másik politikai oldal irányába nem mozdultunk, hanem a szellem, a művészet politikától való függetlenségét tartottuk szem előtt.
A színházi szakmának persze minden szempontból sokkal nehezebb, hiszen a színházak önálló sejtekként működnek, különböző városokban, épületekben; a szakma egysége virtuális, kevesebb az átjárással, mozgással, mint a filmeseknél. Mi kevésbé vagyunk ilyen elszigetelt, elszigetelődő közösségek tagjai, ahol kicsit mindenki jobban magára hagyatva létezik a maga emberi, művészi sorsában.

Világunk nagy színpada

Mindenki előre mondta, hogy a POSzT nagyszínpadi programjának feltöltése okozza majd a legnagyobb problémát. Ezt hittem is, meg nem is. Aztán nagyon meglepett, hogy mennyivel nehezebb színvonalas minőséget, eredeti hangot, jó és érvényes alakítást találni a nagyszínpadi produkciók között. Persze aki már próbálta, tudja: ezer nézőt érvényesen megszólítani sokkal nehezebb, mint egy szobányi térben eltalálni a megfelelő hangnemet, illetve mindkettő teljesen más alkotói tehetséget igényel rendezőtől, színésztől egyaránt.
Éppen ezért választottam be az Augusztus Oklahomában-t a Vígszínházból: itt egy nagy méretekben, nagy léptékben is érvényes hitelesség jelent meg a rendező és a színészek munkájában, és ezért nem érdekelt, hogy mindezt egy mai kommersz Broadway-darabban érvényesül-e, ahogyan a kritika fanyalog a darab kapcsán. Botho Strauß száraz, szikár darabja, A Park erős esztétikumával, keserű humorával, remek színészi alakításaival fogott meg a Nemzeti nagyszínpadán. Alfölditől igazgatóként is figyelemre méltó gesztusnak látom, ahogy a Nemzeti Színházból sokszínű kortárs színházat formál, amelynek programjában szerepel a János Vitéz is, csak „leporolva”, új felfogásban. Az Örkény Színház előadásainak mindegyikében megragadott az elegancia telítettsége, de a Jógyerekek képeskönyve különösen hatott rám szürreális látásmódjával, ahogyan, ugyancsak Aschertől, de már a Katonában bemutatott Barbárok kimunkáltsága, vagy az egri A velencei kalmár jeges csillogású, mégis érzéki, nagyon érvényes, kortárs Zsótér-értelmezése is megmaradt bennem.

Világunk helyzetgyakorlatai

Véleményem szerint a „nem kommersz” kortárs darabokkal is számos probléma akad. Sokszor olcsónak és üresnek, egyszóval „technikásnak” éreztem őket, ráadásul igazi szereplehetőséget sem kínálnak – vagy nem tudták hiteles erővel színpadra állítani őket. Itt elsősorban egyes külföldi sikerdarabokra és sikerszerzőkre gondolok, a kortárs magyar szerzők nagyon erős művekkel jelentkeztek – ez megítélésem szerint elvitathatatlanul a mai magyar színházi élet ereje.
Nagyon sok általam kedvelt, és a programba meg is hívott előadásról hallottam olyan vélekedést, hogy ezek csak helyzetgyakorlatok. E véleményekbe rejtett lekicsinyléssel nem tudok egyetérteni. A fragmentumokból építkező, vagy azokból álló előadások a határozott dramaturgiai elvek és konstrukciók mentén fejlődő lineáris elbeszélésekhez képest sokkal pontosabb tükrét adják annak a világnak, amelyben élünk. A világ már nem folytonos, talán sohasem volt az. „A világ sem nem jelentésbeli, sem nem abszurd. Egyszerűen van.” – írta Alain Robbe-Grillet, a francia újregény egyik legfőbb teoretikusa, filmrendező, valamikor a hatvanas évek elején. Alig hiszem, hogy tévedett volna.
Viszont e téren sem tartom magam bigottnak: nem szeretem, ha a fentihez hasonló, felszínes vélekedés megpróbálja bármelyik ábrázolásmódot a másik javára eljelentékteleníteni. Én ugyanúgy hagyom megérinteni magam a lineárisan építkező és a fragmentumokból álló előadásoktól is.

Időbe vetődés

Az előbb említettekhez hasonlóan fontosnak láttam minden olyan törekvést, amely a színházi nyelv fejlesztését célozza meg, nem feltétlen az új formák kidolgozásával, hanem a már meglévők keresztezésével. Erre a törekvésre láttam erős példákat Horváth Csaba munkáiban és Balázs Zoltán Leonce és Léna rendezésében. Horváth Csaba a harmadik olyan rendező Mohácsi János és Ascher Tamás mellett, akinek két munkáját is meghívtam a versenyprogramba, miután a két előadás a fent említett formanyelvi törekvések két különböző aspektusát mutatja. A Kalevala Szálinger Balázs posztmodern és deheroizált átiratként a mozgásszínházi formához párhuzamosan kapcsolódó prózai anyag, a két forma egymás kiegészítő kapcsolatára épül. Ezt a Maladype Leonce és Lena-jával együtt meglehetősen pozitív visszhangban részesítve, klasszikus mozgásszínházi produkcióként könyveli el a szakma – holott lényegében egyik sem az. A József Attila Színházban bemutatott Éjjeli menedékhelyet azonban meglehetős értetlenség övezi, hiszen Horváth itt a mindenki által jól ismert klasszikust saját mozgásszínházi formanyelvének eszköztárával keresztezi, Gorkij művének prozódiáját szinte érintetlenül hagyva. Ezáltal éppen ez az előadás tesz kísérletet arra, hogy a két formanyelv párhuzamosságának megszüntetésével, azok keverésével egy harmadik, komplex formanyelvi közeget alakítson ki. Ez pedig már akkor is izgalmas és vitára alkalmas kezdeményezés, ha maga az előadás történetesen kevésbé sikerül; de rám felkavaró hatással volt. Nagyon megérintett az, amit mondott, és az, ahogyan tette ezt: fontos állításnak éreztem erről az „itt-és-most” Magyarországról.
Ha találkozunk egy művel, tudnunk kell, honnan nézzünk rá, mert akkor nyílik meg. Ezért a művész épp a „Senkiföldjén” tud a legtöbbet tenni azért, hogy két valami összeérjen, hogy élővé váljon egy organizmus. Talán nagyobb toleranciával kellene fogadnunk a bátor kísérletezéseket, hiszen a rögtön megfogalmazott, instant ítéletek gyorsan a semmibe vesznek. A műalkotás viszont – a közvetlen hatáson túl – az idő végtelenjébe vetődik, ott dől el a sorsa. Az értékek természetes kiválasztódására pedig – paradox módon – alig van befolyásunk.

You May Also Like

0 Comments

TÁRGYMUTATÓ

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bencs villa bisb bivaly-szuflé bob herceg börtönrádió budaörs budapest improv show budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház caminus castel felice castel felice vizsga centrál cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debreceni tavaszi fesztivál deszka fesztivál díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó due dunapart dunaújváros egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email english erkel erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom europa cantat ezek mennek fellegek fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge gianni schicchi gödöllő gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok láthatatlan állomás leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe mágnás miska magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság manhattan short manna margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő miskolc mojo momentán monodráma fesztivál most fesztivál mozart-kommandó mozgófénykép mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé nemzeti filharmonikusok nézőművészeti kft nézőpont színház nyílt nap nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália pécs pécsi egyetem pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik projekter rádió radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szfe színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren tengeren (nyíregyháza) térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed