Göttinger Pál

VINNAI ANDRÁS: FURNITUR

2012-01-26T18:48:00.000+01:00

Shivak Shurman Kiss Attila
Lány Magyari Etelka
Após Bandi András Zsolt
Anyós Éder Enikő
Gyerek, Férfi Molnos András Csaba
Nő Tasnádi-Sáhy Noémi
Moderátor Tokai Andrea
Takarítók, reklamálók Aszalos Géza, Páll Gecse Ákos, Vass Richárd
Fürj Kocsárdi Levente

rendező: Göttinger Pál
díszlettervező: Albert Alpár
jelmeztervező: Balázs Gyöngyi
koreográfus: Katona Gábor
zeneszerző: Cári Tibor
rendezőasszisztens: Dobre Júlia

ügyelő: Deák Irén
súgó: Czumbil Marika

Bemutató időpontja: 2012. február 25.

Szabó Borbála: Telefondoktor

2012-01-21T20:43:00.000+01:00

- egyszemélyes bohózat -

ŐSBEMUTATÓ

Békés Dénes, a harmincas éveiben járó, sikeres nőgyógyász véletlenül bezárja magát a rendelőjébe. Ezzel kezdődnek a problémák. Vagy nem, talán nem is ezzel kezdődnek: hanem azzal, hogy nem mer igazat mondani. Mindenkinek azt mondja, amit az hallani szeretne. Miközben a rendelőből próbálja telefonon megoldani ezt az aprónak tűnő kellemetlenséget, kis hazugságai önálló életre kelnek odakinn, ő pedig egyre elkeseredettebben próbálja helyrehozni a lassan helyrehozhatatlant - mindvégig bezárva. Vajon képes lesz-e Békés Dénes elrendezni ezt a délutánt (és vele az egész romba dőlni látszó életét), újra egybesodorni a két óvodás gyermeke, egy link barátja, annak naiv barátnője, valamint öko-bio-liberális-waldorfos felesége, szélsőjobboldali érzelmű idős édesanyja és egy paciensének éppen születőfélben lévő kisbabája által darabokra cincált szálakat - vagy kénytelen lesz elkezdeni igazat mondani?

Játssza: Göttinger Pál

Zene: Dinyés Dániel
Látvány: Csík Melinda

Rendezte: Orosz Dénes

A Manna Egyesület produkciója.

Produkciós vezető: Gáspár Anna

Göttinger Pál hamar magához vonzza a közönség figyelmét. Az alaphelyzet meglehetősen egyszerű. A feleségéhez őszintének lenni nem merő doktor beletöri a kulcsot a zárba, ezért órákra a rendelője foglya lesz, miközben telefonon (mindjárt három darabon!) próbálja elrendezni a kellemetlen helyzet okozta, egyre sokasodó problémákat. Partnerei a darabban a (komikus sztereotípiáknak egyébként tökéletesen megfelelő) feleség, a házsártos mama, a legjobb barát, annak szeretője, valamint két kislánya, az éppen riasztott lakatos, és egy mindenórás páciens – mindannyian a vonal másik végén. Doktor Békés a bohózatok klasszikus dramaturgiája szerint – a közönség legnagyobb örömére persze – egyre inkább belebonyolódik a saját helyzetébe. (...) Göttinger energikusan játssza végig a nyolcvan percet. (Revizor Online)

A Telefondoktor egyszemélyes darab, méghozzá az elsősorban rendezőként ismert főszereplő, Göttinger Pál lassú kiborulásának folyamata, amely egy sokak által ismert szituációt forgat ki, miközben humorral és iróniával beszél kortünetekről, groteszk társadalmi jelenségekről és mindazokról, akik veszítették már el az uralmat saját életük felett. Szabó Borbála remek dramaturgiai ívet befutó szövegkönyvét puritán díszletekben és visszafogott gesztusokban keltette életre Göttinger Pál és Orosz Dénes, akinek eddigi filmes pályafutása alapján a túlbeszélés és a párkapcsolati konfliktus sem ismeretlen terep.(magyar.film.hu)

Utoljára Kern Andrással láttam egyszemélyes darabot (A kellékes). A több évtizedes rutin, habitusa, s az általam szeretett manírok kellő biztosítékot jelentettek a játékidő kitöltésére. Ez esetben egy számomra ismeretlen arc érte el ugyanezt, aki szerethetően, szimpatikus kiszolgáltatottsággal hullámvasutazza végig a bő egy órát.Szabó Borbála nekünk és rólunk írt. Intelligens humora méltó arra, hogy Neil Simon és Francis Veber nevét is felemlegessem. Sikerül úgy beszéltetnie egy pasit, hogy az éteri cirkusz összes láthatatlan szereplőjét könnyedén lerajzolnánk, sőt olykor még a hangjukat is hallani véljük. Három tehetséges fiatal profi összmunkája, ami az utolsó percig remek ritmussal bír. A hasonló mókuskerékben taposó nézőt pedig kiadós nevetésre ítélik, mert tudják, egy zűrös nap után pont erre van igénye. Köszönjük szépen!(hetediksor.hu)

Van, aki beül egy monodrámára mindenfajta kétség nélkül? Hiszen egyetlen ember akarja lekötni sokak figyelmét, ami veszélyes vállalkozás, pláne, ha az illető, Göttinger Pál, nem is színész, inkább rendező. Mi keresnivalója van neki a színpadon egyáltalán? Tényleg elvisz másfél órát úgy, hogy ne váljon se ripaccsá, se unalmassá? Igen, be kell látni, el. Méghozzá úgy tűnik, könnyedén. (Népszabadság)

Üresjáratok nincsenek, mindennek megvan a dramaturgiai jelentősége, az író, a rendező és a színész remek együttműködése süt át a darab minden percén. Rendkívül élvezetes produkció, mely után mindenki várni fogja Göttinger újabb színészi alakítását, és Orosz újabb rendezését.(observer.hu)

És épp ez a Telefondoktor nagy erénye: egy pillanatra sem engedi el a nézőt, hihetetlen jó ritmusa van, és a közönség sokszor majdnem lefordul a székről nevettében. Előadás közben teljesen meg lehet feledkezni arról, hogy a fő- (és egyben egyedüli) szereplő valójában három (sőt, négy) süket telefonba beszél, reakciói teljesen spontánnak, véletlenszerűnek hatnak – és pont ebből látszik, mennyire ki van találva az egész, mennyire feszes és pontos koreográfiát követ a darab.(KönyvParadicsom)

Annak ellenére, hogy az egy térben, egy szereplővel operáló darab ötlete hathatna unalmasnak, a verbális humor és ötletesség élvezetessé teszi a Telefondoktort. Békés Dénes karakterében egy kicsit mindenki magára ismerhet, nagyon emberi és esendő, ugyanakkor mulatságos figura, aki nem kis öniróniával képes szemlélni saját életét. A történet emellett az örökérvényűség mellett azért is kifejezetten élvezetes, mert van benne egy jó adag magyar valóság, gondolatok és kritika a világot illetően, amelyben élünk.(kulturpart.hu)

Egy pillanatra sem vagyunk magunkra hagyva, jól vagyunk vezetve, így pedig könnyű szeretni ezt az előadást.(7ora7.hu)

GYILKOSOK

2012-01-17T21:17:00.000+01:00

- Improvizáció életre-halára -

Köd, sötétség, sikoly, szirénák: valakit megöltek! A Helyszínelőket, a Dextert mindenki nézi. Te kiért izgulsz? A rendőrökért vagy a gyilkosért? Zenés, szociológiai társasjátékra invitálunk, ahol éjszaka gyilkosok “dolgoznak”, nappal pedig az ártalan polgárok megpróbálják kideríteni ki lehet közöttük a tettes. Állj be közénk, legyél te is játékos: gyilkos vagy rendőr! Nyomozz, ,improvizálj, intrikálj, manipulálj,vitatkozz, félj, ölj, izgulj velünk a színpadon! Tizenhárom színész, egy közismert társasjáték, és improvizáció életre-halálra. Az előadás megtörtént esetet dolgoz föl.

Az előadás időtartama 68 perc.

Szereplők:

Bartsch Kata

Csillag Botond

Egger Géza

Elek Ányos

Göttinger Pál

Harsányi Bence

Kosik Anita

Kroó Balázs

Pál András

Puskás Péter

Tarr Judit

Várady Zsuzsi

Viktor Balázs

Zöldy Z Gergely

Zságer-Varga Ákos

Látvány:

Zöldy Z Gergely

Fotó:

Kovács Alida

Zene:

Zságer-Varga Ákos

Puskás Péter

Rendező, író, bábtervező:

Elek Ányos

A gyerekek hogy megnőttek

2012-01-12T14:45:00.003+01:00

A kaposvári társulat több éve tartó bizonytalanság, átmeneti helyzetek után, úgy tűnik, állandóságra lelt. Hamarosan az is kiderül, kik lesznek azok a rendezők, akik hosszútávon itt dolgoznak, minden új és régi társulati tagot figyelemmel kísérve. A színház új vezetésének ez az első önálló évada, ennek pedig egyik fontos előadása A kéz. Fontos, mert a szándék nyilvánvaló: olyan produkció létrehozása, amilyennek itt nincs hagyománya. Ezt a szándékot mindenekelőtt nagyra tartjuk.

A drámát Háy János írta A bogyósgyümölcskertész fia című kötet által megfogalmazott szándékot felelevenítve és újragondolva: A kéz egy vidéki fiú, Dávid története, aki a hetvenes évekből, az életét meghatározó helyekről - a falutól az iskoláig - való kiszabadulást a rockzene által gondolja véghezvinni. A dalokat, zenéket Lovasi András jegyzi, aki Szabó Attilával dolgozott együtt - a zenei világ, bár a hetvenes éveket idézi, jól felismerhető benne mind az író, mind a dalszerző saját univerzuma -, ezt az alkalmi zenekari formáció Drapos Gergő vezetésével teszi az előadás alá.

Az író korábbi drámái elsősorban olyan, "egy emberből megszólaló" szövegek, amelyek mindvégig megtartják azt a nézőpontot, ahogy az adott főszereplő látja és éli azt. Háy szövegei, történetei, drámai fordulatainak egyszerűsége mögött fájdalmasan letisztult világértés van, cserébe azonban ezek a színdarabok nem hagyományosan dramatikusak. A kéz című előadás különösen nem az: a jelenetek olyan szekvenciákból, szkeccsekből állnak, amelyek egy kamasz fiú életének néhány mozzanatát jelenítik meg. A forma a színdarab szándékához, ahhoz, hogy fel-felvillantson emlékezetes és a korszakra jellemző momentumokat, szerencsésnek tetszik. Ez az előadás rendezőjétől, Göttinger Páltól rettentő figyelmet, erőt és ügyességet kíván, csakhogy a sikeres kivitelezéshez épp a szöveg nem ad elég segítséget.

A jelenetek során megtudunk a főszereplő, Dávid életéből néhány momentumot, a szüleiről, a falusi környezetéről kapunk egy kevés benyomást. Egy kedves, innen elvágyódó, kíváncsi fiúról van szó, aki aztán kollégista lesz, mert felveszik egy budapesti gimnáziumba. Ez utóbbi jelenetben például azt látjuk, hogy a szülők felkísérik a kollégiumi szobába, ahol a többi fiú jelenlétében elbúcsúznak tőle. Ekkor hangzik el a következő párbeszédrészlet:

Apa: Jó kis táska. Hol vetted?

Anya: A vásárban. Román műbőr.

Apa: Ja, a műbőrben a románok nagyon jók.

Anya: Rendes bőrben is, de minek vettem volna a gyereknek rendesbőr táskát, amikor ez is jó.

Rendkívüli súlya tud lenni az ilyenféle mellébeszélésnek, ha megteremtik hozzá a drámai helyzetet. Ez azonban gyakran hiányzik, talán az arányok eltolódása ennek az oka. A fenti jelenet színpadi megvalósításában a befejezés például épp, hogy nem alakítja ki a szituációt arra, hogy a végén az Anya elszólja: ők egyedül maradnak a gyerek nélkül, a jelenetet olvasva pedig hat ez a lezárás. Ahol Háy semleges mondatai a maguk súlya szerint szólalnak meg az előadásban, azok jellemzően a nem reális helyzetek.

Egyes jelenetek szikársága ellenére is mintha túlbeszélt lenne az egész. Talán a követhetőség szándéka miatt a kelleténél világosabbá tesznek részleteket, pedig a dalokkal, a zenékkel, a képekkel átélhető a korszak, a történet. Az első felvonás végén Dávid a kollégiumi "ismerkedési verés" után elénekli a szívhez szóló dalt, ami a strangról szól, illetve dehogy arról: Lovasi költészete tele ezekkel a hangulatos metaforákkal, amit nagyon jól ért több generáció is. De Háy és Göttinger nem bízik benne, mert Dávid, még mielőtt lemegy a függöny, a dal után azt mondja: "Egyedül vagyok."

Nehéz helyzetben van mindenki, mert hiányzik a színházat leginkább segítő konfliktus. Bár Göttinger úgy értelmezi, hogy a főhős a külvilággal mindig újabb és újabb konfliktusba kerül, az epizódok közt mégsincs tényleges drámai kapcsolat: ezek a történet megjelenítésének önmagukban álló, hol realisztikus, hol humorosan szürreális képei. Ezek váltakozása tartja fenn a nézői érdeklődést, mert a jelenetek lazán kapcsolódnak egymáshoz. Ha valaki csak a második felvonásra érkezik meg - amelyben kiderül, Dávid zenész ugyan nem lesz, de szerelmi szálon bimbót bont -, akkor sem veszít sokat a történetből, akkor is tudja követni az eseményeket.

A téma pedig nem érdektelen, ugyanis a felnőtté, az önállóvá válás folyamata az ember életének talán legmeghatározóbb, legdrámaibb fordulata, nem mellékesen azért, mert ebben tevőleg vesz részt mindenki, aki egy kamasz környezetében jelen van. Mindennek biztosan meg kellene rezdülnie a mában, ám pont ez nem sikerül. Pedig minden résztvevő igyekszik, a főszereplőt alakító Nagyhegyesi Zoltán nagy kedvvel és erővel játszik. Varga Zsuzsa, Szula László a szülők szerepében, a helyzetek kínálta lehetőségek határain belül igyekeznek minél inkább egész világot teremteni. Sajnos nem láttam Tóth Eleonórát a nagymama szerepében a bemutatón, aki a brutalitást és a légies csipkefinomságot egyszerre tudja adni, azóta Csonka Ibolya játssza a szerepet. Némedi Árpád néhány mozdulattal hozza a karaktereket, és szellemes az allegória is - a matematikatanár mint profi bokszoló üti a szegény gyereket -, mégsincs fontos szerepe a történetben, mint ahogy a Csapó Virág játszotta zenetanárnőnek sem, akinek pedig egy mondatra fellebben a sorsa. Ugyanígy marad félbe Dávid barátjának alig körvonalazódó figurája: Béli Ádám néhány pillanatra kap figyelmet, és még tizenkét nevet ideírhatnék - továbbá a koreográfusét, Katona Gáborét -, akik több szerepben is lendületesen viszik előre az előadást, beállva az éneklésekbe is. A zenekar mindezen kívül is van, belül is, az ő önazonosságuk sokat tesz az előadáshoz.

Csík György díszlete ötletesen egy rockkoncert-nagyszínpad, abba fordulnak, kerülnek bele a szükséges helyszínek: a falurészletek, a kollégium, szobák, utcák, az osztályterem és a többi. Kovalcsik Anikójelmezeinek szinte mindegyike kor- és helyhű - tán még a matematikatanár barna köpenye alatt hordott ökölvívónadrág is -, az anyáét kivéve, ami jelentheti a szerepének kiemelését.

A befejezés azonban a dalokra hagyatkozókat is elbizonytalanítja, mert persze, örül az ember, hogy a fiatalok egymásra találnak és aranyosan, csillogó szemmel néznek egymásra, illetve a biztató jövőbe, de hogy ez nettóban van színpadon, azt azért nehéz feldolgozni. Annál is inkább, mert Lovasi a véget nem ilyen negédes, minden reflexiót mellőzőnek szánta. "Hát ez ezzel jár, jön a vége, muszáj/ Ezt is abbahagyni egyszer,/ Hulljon konfetti, énekeljünk ki/ Magas hangokat, na, jó, nem kell,/ Csak a boldogság, csak a békesség,/ Csak a vihar utáni tenger,/ Csak a napsugár, ahogy rajtunk jár,/ Már csak ezért megéri, ember!" Hiába a dalszöveg leheletnyi fanyarsága, csipetnyi iróniája, a színpadon minden direktben szól. Sehol egy ellenpont, sehol egy apró idézőjel. Így olyan, mintha valami ijesztő lányregényből kerekített kommersz musical érne véget, s ez merőben szokatlan Háytól is, Lovasitól is.

forrás: http://fidelio.hu

KÉRDŐJELEK ERDEJÉBEN

2012-01-11T20:26:00.001+01:00

Urbán Balázs A kézről - KRITIKA

...mintha alapvető eldöntetlenség érződne.

Jó látni, hogy egy színház a mindenképpen szükséges évi „musical-penzumot" nem letudni próbálja valamely agyonjátszott szerzeménnyel, hanem friss darabot írat, nem is akárkikkel, hanem a közelmúlt legsikeresebb drámaíróinak egyikével, illetve a kortárs rockzene egyik ikonjával. Háy János és Lovasi András nevét jó látni az előadás plakátjain. Optimális esetben mindebből az következne, hogy magát A kéz című musicalt is jó látni a kaposvári Csiky Gergely Színházban. De nem ez következik.

Háy János ezúttal is saját epikai alkotása (A bogyósgyümölcskertész fia) alapján készítette el a darabot. De amíg a korábbi - amúgy távolról sem egyenletes színvonalú - művek esetében jól kitapintható volt az újrafogalmazás iránya és motivációja, addig A kéz esetében mintha alapvető eldöntetlenség érződne. A szerző nem transzponálja az epikát drámává; konfliktusok, viszonyváltozások helyett epikus eseménysorozatot látunk. Maga az eseménysorozat meglehetősen érdektelen; Háy visszatérő témájához, a vidéki értelmiség nagyvárosi asszimilációjának kérdéséhez semmi újat nem tesz hozzá, s finoman szólva sem bővelkedik eredeti ötletekben és szellemesen megírt helyzetekben. Közhelyesen, sőt, gyakran vázlatosan felskiccelt szituációkban egy-két vonással ábrázolt sablonfigurák mozognak. De az eldöntetlenség nemcsak a dráma-epika viszonylatában érződik, hanem a korszak ábrázolásában is. Tematikai elemeiben a hetvenes évekhez kötődik a történet, ám Háy nemcsak retro-fílinget nem teremt, hanem akkoriban bizonyosan nem használt szavakat ad a szereplők szájába. Lehetne ez jelentéses stilizálás is, de nem az, hiszen a hetvenes évek toposzainak megidézésén keresztül nem szól a máról sem a történet. S ha már a nyelvnél tartunk: a szereplők az erősen stilizált, irodalmias Háy-nyelven szólalnak meg. Ez alatt természetesen nem a megszámlálhatatlan alkalommal elhangzó szaporító ige halmozását értem, hanem a Háy-drámákra jellemző nyelvi eszközöket. Főként az állítmány gyakori elhagyását, mely például nemrég, a Nehéz esetében stilárisan meghatározta a hosszú monológokat, s amely most ijesztően modorosnak, művinek hat. Ebből adódóan voltaképpen az is eldöntetlen marad, hogyan viszonyul a szövegkönyv magához a választott műfajhoz; míg a mellékszereplők erős tipizálása, érdektelensége felfogható a musicallibrettók sajátosságának, a nyelv mesterkéltsége, a rövid jelenetek egymásutánja, a konfliktusok szinte teljes hiánya éles ellentétben áll a műfaji szabályokkal. Ehhez a szövegkönyvhöz valószínűleg nem kis kihívás zenét írni. Némiképp leegyszerűsítve: a musicaleket vagy fülbemászó, magával ragadó, dallamos zenéjükért szokás szeretni, vagy átgondolt, igényes, következetes zenedramaturgiájukért. A nagyon karakteres dallam- és szövegvilágban otthonosan mozgó Lovasi Andrástól és szerzőtársaitól, Szabó Attilától és a Kiscsillag zenekar tagjaitól nyilvánvalóan nem az előbbit, hanem az utóbbit lehetett volna (el)várni - ám tisztázatlan dramaturgiai alapokra aligha lehet zenedramaturgiát építeni. Így aztán vegyes minőségű betétdalok sorozatát látjuk-halljuk. Érezhető ugyan helyenként a törekvés mind a dramaturgiai szakadékok áthidalására, mind a sablonoktól való eltérésre, de ezeken a pontokon nem átütő a zene (értékeltem ugyan a Dávid - Kriszta - Kristóf trió zongora körüli sertepertélésének, „szerelmi háromszögének" nézői elvárásokat szellemesen ignoráló repetitív játékosságát, de zenei élményként nem tudtam elraktározni a számot).

Göttinger Pál rendezése nem néz szembe az alapmű problémáival. A rendező mintha leginkább a színpadi események lepergetésére, a sűrű jelenetváltások biztonságos lebonyolítására törekedne. A szövegből hiányzó szellemességet nem próbálja játékötletekkel pótolni, stilárisan pedig éppoly bizonytalan, maszatos az előadás is, mint a szövegkönyv. Csík György díszlete abban az értelemben funkcionál, hogy lehetővé teszi a jelenetváltásokat, egyebekben szinte értelmezhetetlen. A színpad függöny nem takarta széleire festett gitárok rokonszenves stilizálást sejtetnének, ám amint felmegy a függöny, (nagy)szülői házként valóságos kis skanzent pillanthatunk meg (semmi nem utal arra, hogy ne kéne komolyan venni), majd jelzésszerű, szinte csak szimbolikusan értelmezhető díszletelemek gördülnek színre. Ráadásul maga a látvány is érdektelen, fakó - ez utóbbi igaz Kovalcsik Anikó jelmezeinek többségére is (a ruhák egyébként sem jellemzik karakteresen sem azt a közeget, ahonnan a szereplők kikerülnek, sem azt, ahova vágynak; a mosdatlannak mondott falusi fiúk elegánsabbnak tűnnek, mint később városi társaik). Színészi lehetőséget igen keveset tartogat az előadás, hiszen majd' mindenkinek csak sablonok felskiccelése jut feladatul. Az Apát alakító Szula László talán egyetlen jelenetben kap lehetőséget némileg árnyaltabb szerepformálásra. Nagyhegyesi Zoltán pedig legalább felmutathatja egy kedves, ábrándozó, fokozatosan felnövekvő fiatalember karakterének körvonalait. Változó intenzitással, de rokonszenvesen teszi ezt; nem az ő hibája, hogy a megjelenített életút (vagy inkább életszakasz) mégis közhelyes marad.

A zenekar (Császári Gergely, Drapos Gergő, Mészáros Ádám, Gáspár Gergely) professzionálisan és lendületesen szólaltatja meg a számokat, megidézve valamit abból a korabeli atmoszférából, melynek megjelenítésére az alkotók nemigen vállalkoztak. Néha az volt az érzésem, jobban járnánk, ha felültetnék őket a színpadra, hogy amolyan szcenírozott koncertként játsszák el a megkurtított librettójú darabot. Nemcsak a színpadra állítás megoldatlan problémáiról lehetne így elfelejtkezni, de a hangulat is bizonyosan magával ragadóbb lenne.

forrás: http://szinhaz.net/

A kéz - a közönségtalálkozó képei

2012-01-05T19:17:00.002+01:00

fotó: Memlaur Imre

ARARAT-DÍJ 2011

2011-12-31T17:32:00.004+01:00

Átadták az év legjobb alakításáért járó közönségdíjakat színházunkban. Az Ararat-díj várományosaira idén is interneten szavazhattak a nézők.

A legjobb férfi alakításért járó Ararat-díjat idén Kálid Artúr kapta Michael West Szabadesés c. színdarabjában nyújtott alakításáért. A második helyet Ilyés Róbert, a harmadik helyet pedig Kardos Róbert szerezte meg. Kálid Artúrhoz hasonlóan, ők is a Szabadesésben nyújtott színészi játékukkal érdemelték ki a közönségdíjat.

A közönség a színésznők közül Varga Anikót tartotta idén a legjobbnak, aki a Szabadesésért kapta meg a 2011-es Ararat-díjat. Második helyen a Párkák c. meseopera Andikája, Spolarics Andrea végzett. A harmadik helyért járó díjat Szorcsik Kriszta kapta Mildred megformálásáért a Fahrenheit 451 c. színműben.

Az Ararat-díjak mellett december 30-án adták át a színházban a Mesterember-díjakat is. A díjjal a Bárka Színház művészei jutalmazzák minden évben a társulat ,,nem színész” tagjait. A Mesterember-díjat Seress Zoltán igazgatótól Kiss Mónika művészeti titkár (I. hely), Várda Zoltán gondnok (II. hely), valamint Belényesi Zoltán hangtár vezető és Petrik Zsolt ügyelő (III. hely holtverseny) vehette át.

forrás: http://www.barka.hu/

Pengés pengetés

2011-12-26T22:14:00.002+01:00

Láttam már színpadon Háy-szövegeket – legutóbb a Nehéz című drámát –, szólt a fülembe Lovasi zenéje – a Dogville aláfestőjeként – és igyekszem követni Göttinger rendezéseit is – utoljára az októberben bemutatott Szabadesést láttam. Nem volt hát kétségem afelől, hogy mindhárman remek munkára képesek.

Az egy bárkában evezés egyetlen kockázatának ezért előzetesen csakis az látszott számomra, hogy A kéz című hatkezes ősbemutatójuk alkalmával egymáson igyekeznek majd túltenni. Ám a Csiky Gergely Színházban megvalósított közös alkotásban mindegyikük a megfelelő akkordokat fogta le. Megtudhattuk hát – noha megcsillantják szólótehetségüket is –, trióként is jók. Háy nyelvén szólnak a párbeszédek, Lovasién a songok, de a lüktetést, a fazont, a stílust mégiscsak Göttinger adja az előadásnak. Övé a legmarkánsabb kézjegy.

Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia című könyvének története nem ismeretlen a kaposvári közönség előtt, hiszen Rátóti Zoltán tavalyi önálló estje is a könyv fejezeteiből szemezgetett. Ha tetszik, az volt A kéz béta-előadása. Háy tisztességesen dramatizálta saját szövegét, Lovasi pedig fülbemászó dalbetétekkel toldotta meg. (A zene erős, és hátán viszi a kevésbé erős szövegeket is.) Göttinger minden karaktert alaposan átgondolt és Katona Gábor koreográfussal látványos képekbe öntötte, élvezetesen alkalmazta színpadra a darabot. Szula László kiváló az orráig sem látó „mindenren’ben-fater” szerepében, Csonka Ibolya kis szerepben alakít nagyot, amikor a félig leszemezett kukoricacsutka-mikrofonba üvöltve védi meg a vidék böcsületét, Némedi Árpád boxkesztyűs, rendszerető matektanárja pedig hátborzongatóan vicces. A legnagyobb dicséret mégis a fiatalokat illeti. A fiatalokat, akik minden csoportos jelenet alkalmával felpezsdítik a színpadot, de egyenként is meggyőzőek. Nagyhegyesi Zoltán biztosan viszi végig a csetlő-botló főhős-figurát, ám legjobban nekem Fándly Csaba és Takács Géza játéka tetszett. Akárhogy is, a Novák-osztály, a Rusznyák-osztály, a Mohácsi-osztály, valamint a Csiky Gergely Színház tehetségeinek friss, lendületes játéka szép időket ígér nekünk, nézőknek.

Az előadás nagyszerűen bánik a térrel. Néhányszor mesterien szűkül le – emlékezetes a zsiguliba zsugorodó család és a klausztrofób, másfélszobás panelba szorult két pár egyszerre pikáns és börleszket idéző szerelmi kamara-csetepatéja –, máskor remekül játsszák be az egész színpadot. Például a hippi-színpompás álomszüzsé, a finálé, vagy a Balaton parti, meglehetősen mozgalmas epizód alkalmával. És jól működnek a kettő közti váltások is. A strand-koreográfia a pörgős zene elhallgatásával igazi siófoki hering-csendéletté ugrik össze. Az előadás ügyesen használja a kiválóan muzsikáló zenekart. Mindhárom gitárhős egy-egy dal erejéig kibújik az árokból és megmutatja magát a színpadon. Elvégre a gitározásról, mint önmegvalósításról és csajozási sanszról szól a darab. Erénye továbbá az előadásnak, hogy bár a szöveg és a jelmezek is pontosan jelzik: a hetvenes évek Magyarországán járunk, a vidékről a fővárosba kerülő srác itt-ott szociografikus igénnyel megrajzolt élet-mozaikja mégsem ragad bele a kádári gulyásba, hanem korszaktól független fejlődéstörténetté tud válni.

Bár A kéz több ponton is irányt téveszthetne – lehetne a Budapest kontra vidék-vita szószólója, lehetne szenvedés-, vagy felemelkedés-történet –, elkerüli a buktatókat, hogy egyszerűen és közvetlen hangnemben beszélje el egy egyszerű és közvetlen srác kamaszéveit. És vele egy nemzedékét. Vagy talán többét is. Háy darabja, Lovasi zenéje és Göttinger rendezése nem cipel a hátán morális dinoszaurusz-kérdéseket és a társadalomkritikája is végig halk marad. Amit viszont vállal, azt marha jól csinálja. Összességében úgy hat, mint csajokra a kétakkord: működik!

Vass Norbert

forrás: http://www.kaposextra.hu/

A Bárka Színház vendége lesz Esterházy Péter

2011-12-25T16:02:00.001+01:00

Esterházy Péter lesz a Bárka Színház vendége december 30-án. A Kossuth-díjas író a Harminchárom változat Haydn-koponyára című drámájának utolsó előadását követően beszélget a közönséggel. A szerző Joseph Haydn halálának kétszázadik évfordulójára írta a darabot, amelynek bemutatója éppen két éve, 2009. december 18-án volt.

Joseph Haydn halála után nem csak zenéjében élt tovább, hanem a koponyája körüli hercehurcában is, temetése után két nappal ugyanis ellopták azt. Eltűnését tizenegy évvel később vették észre, amikor exhumálták Haydn tetemét. A nyomozás után először egy fiatalabb, majd egy idősebb férfi koponyáját adták át Esterházy-hercegnek, s ez utóbbi nyugodott a zeneszerző sírjában sokáig. Az eredetit hosszú, kalandos út végén 1954-ben egyesítették a testtel, és temették újra.

Haydn alakja nem hagyta nyugodni az elszánt Rosenbaum házaspárt, akik frenológiai vizsgálataikban próbálták megfejteni koponyájának formájából zsenialitásának mibenlétét, valamint Esterházy Pétert sem, aki megírta a Harminchárom változat Haydn-koponyára című drámát. A színműből - amelyben Esterházy szövege és Haydn muzsikája találkozik - Göttinger Pál rendezett előadást a Bárka Színházban.

A december 30-ai közönségtalálkozót követően a színház igazgatója, Seress Zoltán átadja az idei Ararát- és Mester-díjat. Előbbit a közönség ítéli oda minden évben egy színésznek és egy színésznőnek, utóbbival pedig a Bárka Színház művészei jutalmazzák a társulat egyik "nem színész" tagját. Az átadót követő előszilveszteri fogadáson az Eugénia együttes zenél a kávézóban. Azok a nézők, akik a Harminchárom változat Haydn-koponyára című előadásra érkeznek, a színházjegyükkel részt vehetnek a találkozón és a koncerten is.

forrás: http://www.napvilag.net/

Fehér Elephánt a Kézről

2011-12-25T16:02:00.000+01:00

Nem biztos, hogy egy novella-sorozat színpadért kiált, ki ne tudná ezt jobban, mint Háy János, a Gézagyerek, a Pityu bácsi fia és annyi más sikeres darab írója. Epizódok laza sorából még születhet dráma, de ha nincs konfliktus, legalább valamelyes jellem-fejlődés elkelne. Itt azonban a kamasz-hős csupán szemléli a világot, amelyben semmi sem történik. Szolid stúdióprodukciónak elmenne, ám a zenés műfajjal összebékíthetetlen. Külön kell hát kezelnünk a kölyökkutya-önarckép és a musical elemzését. De az előbbi zavaros: nyilván a hetvenes évek/?/ elején vagyunk, (amikor már régen nem csuktak le férjeket), "villanygitár" ugyan még nem dübörgött a falu végén, de már a nép legegyszerűbb gyermekeinek is jutott Trapper-farmer... Tóth Eleonóra bivalyerős Nagymama-dalánál még reménykedünk, de a duplázott balatoni kirándulás, az imponálóan liftező elő- és utánfutók ellenére álomba bódít. A csűrmelléki beszélgetésben Béli Ádámnál az adu, a főszereplő, ahogy a legtöbb jelenetben is, rezonőrré degradálódik. A kollégiumibeavatás elviselhetetlen hosszúsága után a felvonásvég villantja fel az első reménysugarat: Császári Gergő délamerikai finomságú gitár-kísérete teremti meg a Magány-dal atmoszféráját, "Csöndben horkol mellettem egy cső...", Nagyhegyesi Zoltán még az indokolatlan terjedelmet is képes énekével-mozgásával kitölteni. Lovasi András alanyi költő, a már meglévő dalok beillesztése sikeres, a szituációhoz írottak nem mindig. Michelangelo sem széklábat faragott, annyi kiváló dalszövegíró van..., az egyedülállóan eredeti dalnok-költő talán csak húzónévnek kellett. Elég arctalan a zene is, bár a lírai vonal szépen kirajzolódik. A második rész javuló tendenciát mutat, Dénes Viktor és Lovas Rozi érett színpadi biztonsággal lubickol a Bach versus "Bartók" párviadalban, Marafkó Mátyás pedig racionális precizitással ad befűzési tanácsokat. A hódítás folyamatát ugyan rettenetes triplázásban követhetjük, /legalább accelerando lenne!/, bár Czakó Julianna kedves bakfisa megér ennyi fáradságot. A zenés képeket illetően csak dicsérhetjük Göttinger Pál rendezését és az egész társulat munkáját. Csík György díszlete lényegül rock-színpaddá, az amerikai fíling káprázatos színekben tobzódik, Marylin Monroe vertikális hasonmásaként Grisnik Petra az előadás legjobb ének-produkcióját mutatja be. Igazi nagyjelenet formálódik az Apa kórházi ágya köré, Szula László lélekbe markoló hitelességgel beszél a haldoklás "talán még egy hét, vagy egy hónap" édes bizonytalanságáról, a betegek Katona Gábor koreográfiájára életre kelnek, ápolók, orvosok az emelt pódiumon, az elfekvőkkel együtt éneklik a vidám haláltánc mindent elengedő, rezignált strófáit. Az annyira hiányolt abszurd irónia suhint meg Némedi Árpád box-zsákos knockout-jában, a végén meg csodálhatjuk az efemer happy ending látványos forgatagát. Örömünk azonban akkor lenne teljesebb, ha Nagyhegyesi Zoltán egy színdarabban jeleníthetné meg a faluról felkerült ifjú beilleszkedési stációit, majd egy másik musicalben, énekkel-tánccal dúsítva játszhatná el a lendületesebb, korosztályi változatot.

forrás: http://www.toptipp.hu/

A szirupos musicalvég nem tesz jót a kaposvári ősbemutatónak

2011-12-23T12:20:00.000+01:00

Színháztörténeti pillanat: Háy János és Lovasi András bítszíndarab-ősbemutatója a Csikyben. A kéz nem rossz darab, de olvasni jobb volt.

Elképzelhető, lesz Kéz, mely megpróbál jól kupán vágni, ennek ellenére azt kell, hogy írjam: többet vártam. Sokkal többet. Merthogy adott egy jó könyv egy remek írótól A bogyósgyümölcskertész fia Háy Jánostól –, egy Kossuth-díjjal is elismert rockzenész – Lovasi András az ex-Kispálból, most a Kiscsillagból –, egy jógondolkodású rendező – Göttinger Pál –, ám valahogy mégis erős hiányérzet maradt az utolsó taktusok után. Egyfelelől minden bizonnyal konkréten miattuk is, ugyanis még egy tökéletes darabot is agyonvágott volna a szirupos tucatmusical-befejezés, a nagy közös éneklés, boldogság, konfettieső. Ha már kimondottan bítzenés színdarab született – s vele ősbemutató a kaposvári Csiky Gergely Színházban –, akkor ne színeskoktélszagú összenépi dalolás zárja már. Jimi Hendrix legalább kettőt fordult a sírjában, s ledugta a torkán az ujját...

Az alapsztori – A bogyósgyümölcskertész fia – a hetvenes évekbe kalauzol, igazi kordokumentum, egy a kádári Magyarországon kamaszodó fiú lassú eszmélését mutatja a kisfalusi indulástól a világvárosi milliőig. Az úton a kilométerköveket a zene jelöli ki, Hendrix és Rolling Stones,Zeppelin és Deep Purple, Radics Béla és a Skorpió, a rákendról, s a villanygitár, mely mindennek alfája és omegája. És persze ott a háttérben a felnőtté válás, mely mocskos nehéz dolog volt akkoriban, legalább annyira, mint manapság.

Az indulásnál az utca tehénszar-, az udvar tyúkszar-, az ember fokhagymaszagú: ide kerül büntetésből a fővárosi zenetanárnő, innen próbál kitörni a főhős, akinek a környezete azt bizonygatja folyton folyvást, hogy az ő kezébe kapanyél való, nem hangszer. S innen kell kitörnie, mert a sár és a por betemet mindent és mindenkit... kezdésnek nem rossza köpenyes, gumicsizmás ifjak cilinderes tánca, Csonka Ibolya nagyirockja pedig egész egyszerűen zseniális. Csuhajja!

Ilyenben persze a nézők többségének nem volt része, a balatoni hétvége viszont már beindítja a nosztalgiát: a zsúfolt siófoki strandon pecsenyére sült söröző-autóstáskás endékások, a farmeres-gitáros lengyel egyetemisták képe minden ki előtt megjelenik, aki az úttörőből kiörgedve élte meg a rendszerváltást. Pörög a darab, viszi magával a nézőt, még azokat is, akik előzetes olvasmányélmény nélkül ültek be az előadásra.

Csakhogy ez nincs mindig így.

Egyes jelenetek előzmény nélkül kerülnek a darabba, a zene ugyan próbál habarcsot alkotni, de kevés sikerrel. Ugrál a történet, epizódok villannak fel, majd tűnnek el, olykor a feledésbe. Az pertsze érthető, hogy a falusi gyerek Pestre költözve asszimilálódni akar, s inkább az otthoniaktól különbözni, csak éppen a dúc hiányzik alóla. Felszínes a mese, a mondanivaló sokszor másod-harmadlagossá válik, marad a zenei élmény, egy közepes rockkoncert, majdnem punkfelállásban. S néha kiderül, a Kéz, melyről eleinte mindenki azt állította, csak dolgozni lehet vele, tud ütni, zenélni, szeretni, kapaszkodni és kapcsolódni. S a szent cél, a csajok meghódítása érdekében eljátszani a Dédapámat a Skorpiótól, pedig az már ciki. Mint ahogyan a történetszövésbe néhol erőteljesen keveredő közhelyfolyam is...

Ráadásul a sok-sok megénekelt sztori nem ad ki egy teljes egészet, hiányzik valamiféle összetartó erő, amitől a jelenetek darabbá válnak, a groteszk-szatírikus alaphang néha fals mellékhangokkal párosul. A néző pedig csak ül, s várja, hogy rendeződjenek a dolgok végre. Hiába, ha csak az összenépi végéneklést nem vesszük olvasztótégelynek. De inkább ne...

Mindezek ellenére a színészi játék nagyobb részét nem érheti kritika. Az útkereső Dávid szerepében az egyetemi hallgató Nagyhegyesi Zoltán kifejezetten érett produkciót hoz, a számára engedett kereteken belül ügyesen kiteljesedik, s ami egy zenés darabnál nem hátrány (...), el is tudja énekelni és táncolni penzumát. Szintén kifejezetten kellemes nézni és hallgatni Fándly Csabát, aki korábban néhányszor túlerőlködte szerepeit, ezúttal azonban kifejezetten jól áll neki a főszereplőhöz hasonló metamorfózisra kényszerülő ifjú szerepe.

Kalaplengetést érdemlő alakítással rukkol ki a morózus matektanárt megjelenító Némedi Árpád is, mint ahogyan az epizódjelleggel a darab elején megjelenő Csonka Ibolyaprodukciója is ott marad a fejekben. Szula László és Varga Zsuzsa autentikus falusi szülőpárost alkotnak, velük ellentétben a kollégiumi brancsra kirótt szerepek kissé érthetetlenek: hogyan lesz az egyik pillanatban együgyű népségből másodpercek alatt verőlegyények alkotta kemény galeri...

Csapó Virág nem kap elég időt, hogy mélyen megmerítkezzen a talán egyetlen politikai mondanivalót hordozó zenetanárnő szerepében, s hasolnóképp csak epidozistaként lehetnek jelen a történetben amúgy fontos szerephez jutó lányok – Czene Zsófi, Grisnik Petra,Czakó Juli és Lovas Rozi –, bár utóbbi Dénes Viktorral és Nagyhegyesi Zoltánnal közös zongorás jelenete – Bach c-dúr prelúdium és fúga – kifejezetten jól sikerült, s mivel még mindhárman egyetemisták, nagyon is süvegelendő a produktum.

Kár, hogy a darabról ez a legjobb szívvel sem állítható, bár lehet, hogy az elején említett nagy várakozás miatt keserű kicsit a szájíz. Lehet, hiányzott Mics Micsel on drámsz és Billi Kaksz on bész...

forrás: http://www.sonline.hu

A KÉZ - trailer

2011-12-20T09:05:00.001+01:00

Az utolsó szó joga

2011-12-18T20:50:00.001+01:00

A nemrégiben Junior Prima-díjjal kitüntetett Göttinger Pál, a Szabadesés rendezője maga mondta, hogy bárkás munkáit elsősorban az elszámoltatás problematikája köti össze. Tán éppen az említett leltártéma, a mérleg elkészítésének kívánalma, kötelessége és nehézsége vezette hát a fiatal rendezőt az ír Michael West darabjához.

A Szabadesés a súlytalanság állapotának súlyosságáról, a légüres térben zajló, kiáltásra szomjazó, hősies és – bízzunk – nem is hiábavaló harcról szól. Kulcsfigurája egy átlagosnak látszó, középkorú férfi, aki összeomlásnak indult kapcsolata teljesen átlagos reggelén váratlanul összeesik. Míg magatehetetlenül fekszik a kórházi ágyon, és a halállal viaskodik, a színpadon megelevenednek gondolatai, választásai, érzései. Göttinger előadása fejezetenként vezet be minket egy korántsem átlagos élet rengetegébe.

Szikár, steril színpadkép fogad. A teret kórházban használatos fehér függönyök szabdalják, a fekete deszkák fölé hatalmas, hófehér vászon feszül. Kezdésként – mintha családi videót látnánk – a főhőst alakító Kálid Artúrselyempizsamás alakja jelenik meg a kivetítőn. Keresi a szavakat, dadog, zavarban van. Aztán – ez már a színen történik – a szótlan férfi váratlanul összeesik. Megfosztatik ki nem mondott szavaitól, ám belül befejezetlen mondatainak nyomába ered. Az előadás dinamikája finomra hangolt, szépen komponált. A kezdeti komor geometriát a lendületes játék és az előadás ötletes térhasználata oldja ugyan, végül aztán mozdulatlan, szép, sötét csendben állapodik meg ismét. Addig viszont egy döbbenetesen valóságos, mégis szürreális, könnyfakasztóan tragikus, mégis szórakoztató utazásnak lehetünk tanúi.

„Még itt vagyok” – törnek fel elemi erővel a mondani már nem bírt, ezért befelé kiabált szavak a halál küszöbén az életével elszámolóból. A jelenlétért, a figyelemért, a kommunikációért folytatott küzdelem, a mozdulni vágyó mozdulatlanság szavai. És Kálid Artúr sokoldalúan tesz színpadra minden mozzanatot. Jelenetről jelenetre az általa megformált figura más és más arcát mutatja. Látjuk megszégyenített kisiskolásként, letolt kölyökként, magoló eminensként, szürke szeretőként, tesze-tosza férjként, végül előbb kétségbeesett, majd nyugodt haldoklóként. Átéljük, ahogy elment mellette az élet, és kicsit azt is érteni véljük Varga Anikó pontos játékából, hogy a pajkos diáklányként megismert feleség hogy vált mellette kiábrándulttá, és hogy lesz hozzá végül hűtlen. De nemcsak ők ketten, mindenki kiválóan teljesít. Kardos Róbert a rosszcsontszerepből kinőni képtelen féltestvérként, Ilyés Róbert különös mesteremberként nyújt emlékezetest, Szoták Andrea pedig egy jeleneten belül naiv fruskából kiégett, megtört nővé alakul.

Az előadás legizgalmasabb ötlete, hogy a színpadi – vagy éppen a nézőtér alatt játszódó – események egy kézikamerának hála párhuzamosan peregnek a színpad fölött feszülő vásznon is. Párhuzamosan, mégis másképp. Hiszen a „videojáték” jóval több, mint az élet végén lepergő film metaforájának vizualizálása. Új, más – olykor szubjektív, belső, máskor kívülről figyelt – szemszögekkel gazdagítja, így még több oldalról mutatja be a cikázó eseményeket.

Göttinger legújabb elszámolástörténete szívbe markoló és kifogástalan. Dísztelen, őszinte, intenzív és erős színház. Mondjuk ki, míg nem késő: látni kell!

forrás: http://www.ujember.hu/

A KÉZ - előadásfotók

2011-12-16T10:42:00.001+01:00

Valós riport egy beatzenés darabról

2011-12-16T09:28:00.005+01:00

Háy János, Lovasi András és Göttinger Pál egy lázadó kamasz életét fésülte össze a beatzenével, hogy a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című, immár klasszikus musicalhez hasonló mű szülessen.

Háy János gyakran dolgozza át novelláit drámává azt kutatva, vajon a prózában megfogalmazott probléma megjeleníthető-e színpadon. A huszonöt történetet tartalmazó, A bogyósgyümölcskertész fia című kötetét Lovasi András zenésítette meg, Göttinger Pál alkalmazta színpadra A KÉZ címmel, és a kaposvári Csiky Gergely Színházban mutatták be 2011. december 9-én.

Ezúttal korántsem volt könnyű feladat a színrevitel. A könyv egy falusi kisgyerek útját írja le a fővárosi gimnáziumon át a főiskolás évekig. Rengeteg élmény, sok cselekmény, számos szereplő. Háy a drámaváltozatban a könyvet két részre osztotta, s most az elsőt formálta át, melyben falusi általános iskolásból városi gimnazistává lesz Dávid, a főszereplő. Az így kialakított váz huszonhét hosszabb-rövidebb jelenetre oszlik. Az egyes epizódok nemcsak a regény világát, hanem szerkezetét is követik. A színpadon megelevenedő szituációkat a kamasz álmai és próbálkozásai fűzik össze, valamint a zene, amelyért Dávid is rajong. Néha csak gitárdallamot hallani illusztrációként a dialógusok alatt, máskor a cselekmény részét képezi a zene, de néhol a főszerepet is átveszi, maga dramatizálja-irányítja a szereplőket. A darab a hetvenes évek első felében játszódik, és ehhez mindvégig hű marad az egyszerű, nyers, a korszellemet idéző rockzene.

A darab első harmada a faluban játszódik, ahol a vidék-város ellentét tematizálódik a fokhagymaszagú diákokkal, majd a kollektív emlékezetre támaszkodva szép sorban megidéződik a kor összes jellemzője a téeszelnöktől a vajsárga Zsigulin át a Balaton parti kempingezésig tábortüzes gitározással, lengyel egyetemistákkal, hippikorszakkal és farmernadrággal. Az elvágyódás, a vidék-város ellentét, a popzene és irodalom kapcsolatára történő utalás egyre erősebbé válik, például a középiskolai felvételit bemutató részben:

„Peti: Na, mi volt a felvételin.

Dávid: Semmi különös.

Peti: Jó, azért valami csak volt.

Dávid: Csak kérdezgettek.

Peti: Jó, de mit?

Dávid: Hogy mit olvastam.

Peti: És mit mondtál?

Dávid: A Popfesztivált.

Peti: Tiszta hülye vagy. A Bánk Bánt kellett volna.

Dávid: Itt a faluban azt kéne mondani, de ott nem. Ott pont ezt kellett. Mondta az a tanárnő, aki kérdezett, hogy ha rajta múlik, én már fel is vagyok véve.

Peti: Bazmeg, ez nem igaz, itt ezzel a hülye kötelezővel szarakszunk, Pesten meg még az irodalomórán is rokendroll van, leszakad a pofám! Ekkora a különbség.

Dávid: Ekkora. Ott olyan lehetsz, amilyen vagy, nem úgy, mint itt, hogy itt csak olyan lehetsz, amilyennek lehet lenni, amilyennek a szüleid akarják. Ott nem az van, hogy megfelelni a felnőtteknek, ott eleve olyan felnőttek vannak, akik értik a gyerekeket. Nem csókolomot kell otthon köszönni, hanem hellót, érted!”

Ez a kamasz által megfestett, a valóságtól igen távol eső kép Budapestről. Háy, rá jellemzően, a kollégiumi beköltözéskor az otthoniaktól való búcsúzást Dávid szüleinek szemszögéből is láttatja, még erősebbé téve a különbséget generációk és életformák között.

A második részben a fővároshoz, a szabadsághoz fűződő remények először a kollégiumban törnek meg a beavatási szertartás során, majd egy félresiklott udvarlás után a betegszobába kísérjük Dávidot. Itt a matektanár bokszolóvá vetkőzik, agresszív rockzene szól, a fektető ringgé változik, az ezt követő álomjelenetben pedig New York tűnik szemünk elé, szabad emberekkel, zenészekkel, marihuánás cigivel és az FBI-jal. Azaz újabb eszmények, mert a budapesti álom addigra már összeomlott:

„Dávid: Nem azért jöttem ide, hogy az ő hülye szabályaik szerint éljek, hogy az összes fasz felnőtt elvárásának eleget tegyek. Én azért jöttem ide, mert szabad akarok lenni, ahogyan azok is, akik Woodstockban voltak. Szabad élet, szabad szerelem.”

A főszereplő sikertelenül nyújtogatja kezét a lányok, és nem az apja felé, aki eközben a halálos ágyán fekszik. Ez a darab legmeghatóbb jelenete, amikor a kórházi látogatást is a folyton zenéről, a lányokról és a jövőről ábrándozó fiatal szemén keresztül látjuk, majd a zenekari árokból a színpadra fellépő gitáros az apát magával viszi a háttérben álló koncertszínpadra, aki itt fia szemében átalakul a téeszelnökből koncertező idollá, metaforikus példaképpé.

Az apa átváltozása után a fiú szerez magának egy gitárt, és kedvesen ironikus jeleneteken keresztül gyakorol a nézők előtt, miközben komoly vita folyik a magyar és az angol slágerek népszerűségéről:

„Laci: Figyelj, ez rokendroll érted, ez nem nyelvi kérdés, ennek nincs olyan nyelve, hogy angol, itt tisztára a lélek számít.

Dávid: De akkor mi a faszt énekeljek?

Laci: Énekeld azt, hogy vájdömájdö nyúolliknsz fájdömájdö szan.”

A darab végére a gitározás meghozza a gyümölcsét: Dávid és Anna keze összekulcsolódik, kész a happy end.

Az előadás remek humorral használja a hetvenes évek sztereotípiáit, a Kádár-korszakra jellemző toposzokat. A beatzenével keresztezett produkció nem csap át unalmas retró-darabba.

A díszletek is figyelemreméltók, végig összhangban a Háy-dráma eseményeivel. Praktikus mozgatásuk szintén nagy teljesítmény, hiszen a huszonhét jelenet alatt egyszer sem volt zavaró pakolászás a színpadon, amelyen hol parasztház, hol iskola, hol kórház, hol panellakás a helyszín. Még a felemelkedő Zsiguli is zökkenőmentesen repül. Az előadás a maga nemében hiánypótló, hiszen a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darab óta kevés ehhez hasonló kísérlet volt.

A KÉZ Háy János könyvének első és egyben vidámabbik fele. A második részben a főszereplő bukása elevenedik meg: öngyilkos akar lenni egy lány miatt; a gimnáziumból kikerülve zenekart alapít, amely még az első koncert előtt feloszlik; elveszíti a barátait; az utcán találja magát, majd félúton Párizs felé Bécsben, ahová a barátnője után ment, és ahol ugyanez a lány kidobja. Reméljük, ez is színpadra kerül.

Almádi Róbert

forrás: http://www.irodalmijelen.hu/

Gabnai Katalin a Szabadesésről

2011-12-16T09:25:00.001+01:00

Egy átlagember utolsó életszakaszát mutatja a játék a hirtelen jött szélütéstől a gyors lefutású, kórházi elhalálozásig. A hibátlan testfelépítésű Kálid Artúr gyönyörűen megtervezett mozdulatokkal omlik össze a kellő pillanatban. A történet főhőse az utolsó órákban infúzióra kötve, lepedőfüggönyök folyosóira kirakva, s az övéi számára már lényegében kommunikációképtelenül, visszatekint visszhangtalan jósággal megélt, hiábavalónak tűnő életére. Attól a pillanattól kezdve, amint a guruló asztalra kerül, a játéktér magasában elhelyezett képernyő azt mutatja, amit ő érzékel. Nemigen láttam még színházi előadást, ahol a videót ilyen helyénvaló és logikus módon, s ilyen kiváló operatőri munkával alkalmazták volna, mint itt.Mint Göttinger legjobb munkáiban általában, itt is rend van és emberszeretet. Jó a fordítás (Várady Zsuzsa szájra álló szövegű munkája), és nagyon jó a színészcsapat. A főhős kivételével mindenki több szerepet játszik, vagy önmaga fiatalkori változatát is megmutatja. Így követhetjük a gyermekkori hányattatás, a feleséggel való egymás mellé sodródás, s az utolsó hétköznapi este kínos baráti és házastársi afférjait, míg kikötünk a kórházi üzem végállomásán. Kardos Róbert, Varga Anikó, Szoták Andrea és Ilyés Róbert családtagokként és a kórházi személyzet tagjaiként kísérik útján a Kálid Artúr által megformált „Akárki"-t. Az elszámoltatás egy szimbolikussá növesztett figura, az elhanyagolt lakás avagy élet korhadását felmérő és a kárt kiszámoló sátáni biztonságú „gombaszakértő" (Ilyés Róbert) segítségével zajlik, kamerával kísérten, a nézőtér állványzatának alvilágában. Sajnos, a gégemikrofonokkal viselhetővé tenni próbált tér kezelése vetítésekkel és pontosan húzogatott fehér függönyökkel együtt sem hat igazi megoldásnak.Mint olvasható, az ír színházi társulás tagjai egy amerikai neurológus esetére csodálkoztak rá, aki harmincvalahány évesen gyógyult ki a stroke-jából. Arra gondoltak, mi lenne, ha ez az ember, mondjuk, ír lenne. A minimális eltérés, hogy nem gyógyulna ki a szélütésből. Folytassuk-e a sort, hogy mit éreznek a magyar közönség tagjai, az ír példázatot látva? Bár a szövegkönyv viseli a szerző nevét, az egész művön erősen érződik a kollektív drámaépítés technikája. A jelenetek összedolgozatlanságát, a dramaturgia pikkelyezettségét eredményező eljárás az alakok időnkénti folytonossághiányára, a történet kicsinyke következetlenségeire is magyarázatul szolgál. Túlbiztosításnak tűnik, hogy nem csupán stroke-ja, de agydaganata is van a betegnek. A közös munka bent ragadt műhelyforgácsai ezek. Sok ember sok emberről való „jelentése" adódik be ilyenkor a közösbe. Ettől persze, jó esetben, s így most is, különös közösségi erő emeli meg az elmesélt történeteket. Az ír és az angol kortársi drámaiskolák ráadásul külön gondot fordítanak a megszülető alkotásban szükségszerűen megjelenő szimbólumokra, azok kialakítására és gondozására. Költő azonban csak ritkán terem e kollektívákban. Tandrámák, szép emberségű tanulmányok többször születnek. Ez is egy, azok közül.Ha valahol épp a szülők megértéséről, elfogadásáról vagy elutasításáról folyna beszélgetés osztályfőnöki órán, érdemes a középiskolásokat elvinni erre az előadásra.Remélem, azért még megérem, hogy Göttinger Pál a maga írek általi elvarázsoltságában kedvet és lehetőséget kap a nagy ír költő-drámaírók darabjainak bemutatására is. Sean O'Casey Kukuríkú ifiúr-a, vagy akár Synge nyugati végekről való hősének megrajzolása nem akármilyen rendezői feladat lenne számára. Talán épp a Bárka fedélzetén adódhatna erre alkalom.

forrás: http://www.gyermekszinhaz.hu/

Farmerben gitározol a lelked mélyén

2011-12-13T11:13:00.005+01:00

Írta: Podmaniczky Szilárd

"A darab rosszul indult, az első jelenetek egyikében rosszul lett „a fiú nagymamája”, kórházba szállították. Ezért néhány percre leállt a darab, de csak néhány jelenetet kellett kihagyni." Podmaniczky Szilárd Háy János A kéz című darabjának ősbemutatójáról.

Volt nekem egy súlyos színházi traumám gyerekkoromban. Örökké verset kell mondani a színpadon, vigyázzban állva, folyt rólam a víz és szavaltam. Utáltam szerepelni, már gyerekként kétszázhatvan volt a vérnyomásom közönség előtt, akkor még nem szedhettem valeriánát. Most se mindig. Szóval, jól ismertem a színpadot, a súgólyukat, a zenekari árkot és a zsinórpadlást. Egyszer egy színtársulat vendégszerepelt nálunk, tájoltak, és emlékszem egy késő orosz jelenetre, amelyben a magasba néz egy ma már nem élő színészünk, és azt mondja, esik az eső. Én ezen úgy elkezdtem röhögni, hogy ki kellett mennem az előadásról. Ugyanis pontosan tudtam, mit látott, amikor fölnézett. A zsinórpadlást és a foghíjas, színes izzósort. Minden illúziómat elveszítettem. Pontosabban: azon az előadáson nem született meg bennem. Nekem az illúzió a legfontosabb a színházban, az, hogy megszülessen bennem a darab. Ami nem egyszerű, mert nehéz elvonatkoztatnom attól, hogy csak játszanak, és nem a valót látom. Vagyis az illúzió: megszülni a valóságot.

Na, jó, nem bonyolódok bele.

Pénteken este a Kaposvári Csiky Gergely Színházban volt Háy János A kéz című darabjának ősbemutatója, amihez Lovasi András szerzett bítzenét. Jól meg is döngette a basszus a vékonyabb hangsebességhez szokott öreg falakat.

A darab háttértörténetét a szerző A bogyósgyümölcskertész fia című novellás kötet anyaga adta, amely életrajzi elemekkel átszőtt mű, de közelebbről ismerve a szerzőt, nem lacafacáznék, gyakorlatilag az életének azt az időszakát írta meg a könyvben, és játsszák a darabban, amikor vidékről tinédzserként fölkerül Pestre az iskolába. Mert ezt vidéken így mondják: fölkerül. Vonzódik a bítzenéhez, mint ahogyan akkor sokan. Az első farmerünk korszaka ez. Gitározni akar, zenekart szeretne, de mindvégig lelkes amatőr marad.

A fiú szobájának díszletében használt mozdonyos LGT lemezborító az én szobám falán is fönn volt egy doboz üres marlboro mellett. Nekem is nyomta a Skorpió az Azt mondta a dédapám című szerzeményét, ami a Jimmy Hendrixhez képest szöcskefing volt.

A Pestre került fiút elszédíti a nagyváros forgataga, ahol nem csókolomot köszönnek egymásnak az emberek, mint falun, hanem lazán helóznak. Különcsége miatt azonban nem tud simán és lazán beilleszkedni, nehezen találja a helyét. Ezt a folyamatos kint is vagyok, bent is vagyok érzést egyetlen „dolog” tudja feloldani: a szerelem. De az se megy egyszerűen egy falusi gyereknek. Első nekifutásra a mellbimbót mellráknak nézi. A darab végén a musicalesen beteljesülő szerelemtől, isten az atyám, meghatódtam. Lásd illúzió! Merthogy közben meghal a fiú édesapja, aki igazi falusi, konok ember módjára nevelte a fiát, de hát épp ez tud nagy űrt ütni egy fiatalember szívén, ahol aztán csak a szerelem töltheti be az ürességet. És ez a szerelemérzés aztán az élet örökkön örökké fölhúzott rugója marad.

A zenekar rendesen nyomta végig a zenekari árokban, mintha koncerten lettek volna. Persze a számok közti prózai pihenőkkel nem lehet könnyű folyton a csúcson izzani. Vagyis nem lehet, épp ezért mondom, hogy jól hozták magukat, mint színházi zenekar.

A darab rosszul indult, az első jelenetek egyikében rosszul lett „a fiú nagymamája”, kórházba szállították. Ezért néhány percre leállt a darab, de csak néhány jelenetet kellett kihagyni. Az eseménytől kicsit mindenki megzavarodott, én is, azt hittem, hogy ilyen színpadi traumával képtelenség lenyomni egy kétfelvonásost. De szünet után rendeződtek a sorok, Göttinger Pál rendező jó edző módjára összekapta a csapatot, amely budapesti és kaposvári színész szakos hallgatókból állt. Elkíséri őket a színészpályán ez az előadás.

A darab élő és szórakoztató, miközben azért jól tudjuk, nem minden ízében volt szórakoztató a hetvenes évek magyar világa. Mondjuk a mostani se az. De innen nézve azt az időt, érezhetünk némi egészséges nosztalgiát. A kéz megteremti az atmoszférát.

forrás: http://www.librarius.hu/

Jövőbe tekintve, gitárral a kézben: Lovasi András és Háy János beatzenés darabja Kaposváron

2011-12-12T14:44:00.002+01:00

Az író rockzenész akart lenni, a rockzenész meg költő: A kéz című beatzenés színházi darabot Háy János saját novelláskötete, A bogyósgyümölcskertész fia alapján írta, a zenét hozzá Lovasi András, Szabó Attila és a Kiscsillag zenekar szerezték, ám a darabban nem ők játsszák. Háy szerint 1973 óta nem volt magyar színpadon érvényes popzene, az [origo] tudósítója meglátása alapján ebből válhat akár az Új Magyar Zenés Darab is, a fiú pedig megfogja a lány kezét.

A kaposvári Csiky Gergely Színház darabja, A kéz különböző területen tevékenykedő emberek kölcsönös érdeklődésének köszöneti a létét. Van a szerző (Háy János), aki rockzenész akart lenni; a rendező (Göttinger Pál), akinek egyrészt tetszett a szerző tárgykörben írt könyve, másrészt hobbizenész a Firkin nevű írfolk-kocsmapunk zenekarban; és van a rockzenész (Lovasi András), aki egy ideig költő akart lenni, aztán maradt a zenénél. Adott tehát a kölcsönös nyitottság, affinitás és elismerés a másik foglalkozása iránt.

"A jó öreg rockendrollról beszélünk" - mondja Göttinger Pál a darabról készült egyik interjúban, és a rock and roll itt nem csupán mint modern zenei műfaj, hanem mint életérzés értendő. Talán innen A kéz műfaji meghatározása: beatzenés színházi darab. A főbb szerepekben budapesti és kaposvári színészszakos egyetemi hallgatók láthatók. Háy János, a szerző, 2003-ban megjelent novelláskötete, A bogyósgyümölcskertész fia történeteit veszi alapul, de el is tér attól, és mint a főpróba után elmondta (lásd keretes írás), a darab története a könyv felénél véget ér.

A gitártok hatalma

A sztori szerint egy izgalmasabb világra és villanygitárra vágyó falusi srác keresi a helyét az életben, gimnáziumi éveit Budapesten kezdi, zenélni és csajozni szeretne. A darab a kollektív emlékezetet (a hetvenes évek balatoni nyarai, a vidék és a város közti ellentét, a hippikorszak, a farmer, a csajozási problémák stb.) lobbantja be. A kort és a benne bukdácsoló főhőst kedves jóindulattal kifigurázó humor ül: "Már a gitártokokra összegyűlnek a Balcsin a csajok" - magyarázza az egyik haver a főszereplő Dávidnak (Nagyhegyesi Zoltán), hogy micsoda ereje van annak, ha valaki hangszert vesz a kezébe, majd hozzáteszi, hogy csajozási szempontból az sem mindegy, milyen gitártokot választ. Jók a párbeszédek, jó a zene, jó a darab íve, ugyanakkor a darab még érezhetően nem kiforrott, ritmikája erősen ingadozó: elnyújtott, hosszú párbeszédeket tartalmazó jeleneteket követnek pörgősebb, zsúfoltabbak.

A zene itt szinte ugyanannyira fontos, mint a próza. A dalokat Lovasi András, Szabó Attila és Kiscsillag írták, a zenekari árokban gyakorlott fiatal zenészek (Császári Gergely - gitár, Drapos Gergő - basszusgitár, Mészáros Ádám - gitár, Gáspár Gergely - dob) ülnek, húzása van a számoknak.

A zene szerepe a darab során változik: van ahol csak illusztráló, van, ahol a cselekményt támasztja alá, és nem egyszer pár pillanatra átveszi a főszerepet. A meghatározás szerint beatzenés színházi darab A kéz, néha mégis elég musicalesen fakadnak dalra benne a szereplők: beszélgetnek, aztán befordulnak a közönség felé, és rajta. Ugyanakkor a szöveg sajnos nem mindig érthető, ennek technikai okai vannak, azaz nem jó a hangosítás, illetve néha az ének is hamis. Vannak azonban kitűnően megkoreografált zenés jelenetek, például, amikor a zeneiskolába járó menő srác és a főszereplő próbálják ugyanazt a csajt felszedni, és egy zongora körül játszódik le a zenés tusakodás. A koreográfia Katona Gábort dicséri, illetve kimagasló Némedi Árpád játéka - a főszereplőre pikkelő matektanár szerepében -, akiről a szünetben kiderül, szintén zenész.

A végén aztán a főszereplőnek összejön a csajozás, van happy end és közös búcsúdal, tánccal, ugyanakkor a befejezésből - bár végig ott van a levegőben - valahogy mégis hiányzik a katarzis. Annak ellenére is, hogy a történet kerek egész: a fiú megfogja a lány kezét, már el tudja játszani a Skorpiótól a Dédapám-at, előtte a bíztató jövő. Összességében jó és szerethető darab tehát A kéz, amelyből akár az évad egyik legszórakoztatóbb és legizgalmasabb előadása lehet idővel, illetve Új Magyar Zenés Darab is válhat belőle, ha javítják a kezdeti hibákat, gyerekbetegségeket.

"Utálom a cinikus és ironikus világ-megközelítést" - Háy János A kéz főpróbája után

Kinek a fejéből pattant ki, hogy színpadi darab legyen a könyvből?

Először az enyémből, aztán ez elfelejtődött és a Bérczes Laci, az itteni művészeti vezető betervezte a darabot úgy, hogy se a Bandi (Lovasi András), se én nem tudtam róla. Egyszer régen a Lovasinak fölvetettem, hogy lehetne valamit csinálni, mert tudtam, hogy szereti a könyvet, de ez akkor csak egy ötlet volt a részemről, nem volt mögötte tényleges realitás vagy színház. Úgy látszik, hogy a dolgok megtörténnek, ha meg kell történniük.

A színpadra való átültetés során nem követted rigorózusan a könyvet.

Úgy van megcsinálva ez a darab, hogy ha felezem a könyvet, akkor nagyjából a felénél van vége, ott ahol az első szerelem megvalósul. A könyvben is különböző problémák mentén vannak megkomponálva a novellák, amely problémák erősen érintik az ember életét kamaszkorában. A könyvnek és ennek a darabnak is kenőcse valahol a rockzene. Mint valami szimbolikus dolog, valami olyasminek a szimbóluma, hogy olyanná legyél a világban, hogy szabadon tudj élni.

Elégedett vagy a főpróbával?

Igen, az volt az érzésem, hogy ez egy jó előadás, és mivel ez még csak a főpróba volt, technikai hibák előfordulnak. Ilyenkor rengeteg drukk van az emberben, ilyenkor derül ki, hogy mi nem működik, ki mit nem tud, de ez nem csökkenti a pozitív hozzáállásomat.

Utálom a cinikus és ironikus világ-megközelítést, mert nem érdekel. Csak azok a világ-megközelítések érdekelnek, amik egyenesek és érzelmileg telítettek, és azt szerettem volna, hogy ez a darab ilyen legyen. Úgy éreztem, hogy a színpadon tényleg jó érzelmek fogalmazódnak meg és jönnek le. Jó a rendezés is, a rendező sok szempontból egészen unikális dolgokat hozott ki.

Példaként mit emelnél ki?

A kollégiumi verésjelenetet, amit lehetett volna a brutális közösség és a sajnálatra méltó egyén összecsapásaként értelmezni, a rendező viszont nagyon szépen úgy építi fel a jelenetet, hogy megmutatja, hogy a közösség tulajdonképpen hezitál a cselekedet véghezvitelében. Rengeteg nagyszerű rendezői ötlet van a darabban: nagyon szeretem a táncokat, például az apa kórházi jelenete egészen kivételes - színészi játékban és a koreográfiában is. És az élőzenét: van egy beatzenekar a színpadon, négy nagyszerű fiú, akik hála istennek néha meg is mutatkoznak. Az élőzenének egyébként az az átka, hogy nem mindig úgy szól, mintha egy cd lenne belökve. Remélhetőleg beáll majd egy jó minőségre.

Elég nagy hangsúly van a dalszövegeken is, ami szerint a zenének nem csak illusztráló szerepet szántatok.

1973-ban mutatták be a Popfesztivál-t (Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról), szerintem utoljára akkor volt magyar színpadon érvényesen popzene. Úgy volt a színpadon rockzene, hogy magának a szövegnek vagy a kompozíciónak a jellegéből adódott, hogy ott kell lennie, nem illusztráció volt. A dalok nyilvánvalóan mindig beleilleszkednek egy drámaszövegbe, de a Popfesztivál mégis nagyon vonzotta, hogy megszülessen az a zene és a bogyósnak (a Bogyósgyümölcskertész fia című könyvnek) is ennyire egyértelmű volt, hogy legyen zenés verziója. Amikor '74-ben vagy '75-ben először láttam a Popfesztivál-t, az LGT játszott - ami egyébként nem a kedvenc zenekarom, de akkor még a jobb felállás volt - azóta nem emlékszem, hogy láttam volna olyat, hogy egy igazi csapat végignyomja a színpadon, ráadásul kurva jól.

A darabban a zenészek különböző együttesekből összeállva játsszák a Lovasi, Szabó Attila és a Kiscsillag zenekar számait. Megfordult a fejetekben, hogy őket hívjátok játszani a darabhoz?

Volt ilyen vágyam, részben azért, mert a bogyós ismertsége ebben a popszektorban a Lecsónak (Leskovics Gábor) köszönhető, aki egy álmatlan éjszakán véletlenül elolvasta a könyvet, és úgy érezte, hogy van neki ehhez valami köze, és aztán körbeadta mindenkinek. Szerettem volna, ha összekapcsolódnak a dolgok és nekem nagyon jó érzés lett volna, ha ők zenélnek, azon túlmenően, hogy zenészként is nagyon bírom őket. A Kiscsillag viszont nem az a zenekar, aki egy kaposvári helyszínen képes lenne arra, hogy adott esetben havonta nyolc előadáson lenyomja ezt. De azért van egy olyan álom, hogy ha nagyon sok előadás lesz, a jubileumit majd a Kiscsillag nyomja.

A színház egyik előzetes beharangozójában egy párhuzamot vont közted és a Lovasi között, hogy te szívesen lettél volna rockzenész, a Lovasi pedig költő - és így most összeértek a dolgok ebben a darabban. Egyetértesz vagy ez belemagyarázás?

Szerintem inkább belemagyarázás, mert a Lovasi olyan 17 évesen akart költő lenni, és ez utána nem vetődött fel benne, és egy idő után én sem akartam rockzenész lenni. Mindannyian görgetünk magunk előtt olyan beváltatlan vágyakat, amik már soha nem történhetnek meg. Amit az ember úgy él meg, hogy ez egy fájdalom az életében. A popzene az életemben biztos, hogy egy ilyenfajta dolog volt. Persze, ha az ember elkezdi vakargatni, hamar kiderül, hogy nem a környezet és nem a rajtam kívülálló erők összeesküvése miatt nem valósult meg, hanem azért, mert én nem csináltam végig. Megszerveztem ugyan az Original Lager nevű zenekart, ami egy artisztikus punkzenekar akart lenni, de nagyon hamar széthullott. Az más kérdés, hogy tehetségem sem volt hozzá, de ezt ne feszegessük.

forrás: http://www.origo.hu

A következő buszon

2011-12-12T14:44:00.001+01:00

Hogy milyenek is voltak azok a hetvenes-nyolcvanas évek? A balatoni nyaralás mint a földi paradicsom netovábbja, az NDK-s és lengyel turisták viszonylagos szabadságot méltányoló nyüzsgése, a farmer mint státusszimbólum, a suttyomban beszerzett és hallgatott nyugati kislemezek, a House of the Rising Sun és Jimi Hendrix, mint a tinédzserkor fő élményei. Amikor még a tizenhét éves fiúk számára ismeretlen volt, milyen egy női mell. Amikor még köpenyt kellett hordani a suliban. Amikor még… Háy János és Lovasi András A kéz című zenés játékában ezt a kort próbálták megidézni.Próbálták, de nem sikerült. Pedig a szándék, az ötlet hiánypótló, ez a korszak mintha nem is létezne, a mostani harmincasok, kora negyvenesek mintha egy vákuumban születtek volna. Hogy az 1960-ban született Háy János remekül ismeri ennek a világnak az atmoszféráját, az tudható. S a ’67 nyarán érkező Lovasi András is bizonyítottan meglehetős erősséggel képes felidézni a fiatalkor hangulatát. Mi vezet hát A kéz című bítzenés életérzés-darab kudarcához?A történet lazán, de mégiscsak A bogyógyümölcskertész fia című Háy-novelláskötetet követi. Van egy Dávid nevű falusi srác, aki zeneiskolába jár, hiszen Jimi Hendrix az isten, de nagymamája kiveszi onnét, mert a tanárnő megjegyzést tesz a mindent átható falusi szagra. A nagymama innentől nem szerepel a történetben, anya és apa jön, akik élik a tsz-alkalmazotti család szocialista kispolgári életét, a jutalom a kétnapos balatoni nyaralás, alvás a Ladában a kempingben, ahol Dávid gitározó lengyel turistákat figyel meg, „na, kit simogasson a Balaton”? A srác szabadság levegője után áhítozva egy budapesti középiskolába felvételizik, mert „ott fenn” szabadság van, hát a francokat van ott szabadság, ott is szabályok vannak, főként a koleszban közösségi szabályok („Elhazudni a valóságot nem lehet, és mindjárt látod,/ Hogy bünteti ezt egy jó közösség/ A kötelesség az kötelesség, túl kell ezen esni, tessék,/ A büntető jobbos lendül meg most!”), Dávid a beavatás végén szomorú („Nézem a kezem, mit csinál egy kéz,/ Néha simogat, néha üt és kész”) de a szünet alatt beilleszkedik, és a második rész azzal kezdődik, hogy már nagyon szeretne dugni, csak sok bort ivott, aztán megijed a lány mellbimbójától, úgyhogy fuccs a jó kis kufircnak. Másnap Dávid másnapos, és így nem ír matekdolgozatot, amit a vadállat matektanár nem hajlandó tudomásul venni, majd jön a hír, hogy apukája haldoklik, apuval egy igazi amercian dreamben szerepel, persze ez lázálom, s a végére az apu meghal. Dávid ezután a szerelemre koncentrál, bizonyos számú kudarc után el is sikerül gitároznia a Dédapámat a Skorpiótól, s máris kéz a kézben, az időközben éretté vált fiatalok egy kedves fináléban néznek szembe a nagybetűs élettel és a világ szépségeivel, csak hogy a megjelenő közhelyek mennyiségét érzékeltessük. Mert hát ez az igazi meglepetés: az irodalmi előzményben oly eredetinek és emberinek ható szöveg a színpadon nagyrészt igen közhelyesnek mutatkozik, s a dalokkal sem jobb a helyzet. A töredékes sztori nem ad ki egy egészet – aminek nem az az oka, hogy ne tudhatna működni a rendszer. Hanem az, hogy Göttinger Pál rendező egyrészt nagy gonddal az irdatlan mennyiségű díszletváltás lebonyolítására koncentrál, ahelyett, hogy megteremtené az előadás atmoszféráját, másrészt mintha ájult tisztelettel közelítene a szöveg felé: rejtélyes okokból megelégszik az elhangzottak szolgai illusztrációjával, a szituációk technikai megvalósításával, harmadrészt pedig mintha hirtelen elütött biliárdgolyóként, véletlenszerűen ütköztetné a történéseket a reális, a stilizált és a groteszk stílussal.A laza szövés nem jelenti azt, hogy nincs szükség egységes rendszerre egy előadásban. Egy valódi konfliktusok nélküli darabban a főhős nem tud a miénkké válni. Itt ugyan vannak konfliktusok, főleg a jellemzően álmodozó naiv kamaszként beállított Dávidnak van némi konfliktusa a közeggel, na de azért az nem elég ütős, hogy a zongoratanárnő egy kényeskedő fapina. Az sem elég, hogy a szereplők kifejezik a közeg semmilyenségét. Ezt a színpadon kellene látni, hogy elhiggyük, színházilag ütköztetni a szereplőket a közeggel. De merészen eldöntetlen a hangütés is: például a koleszjelenetből a szemlélő számára először valami olyasmi derülhet ki, hogy Dávid az OPNI valamelyik laboratóriumába jelentkezett kísérleti alanynak, ehhez képest meglepő, hogy az addig dedósoknak kinéző koleszlakók aztán tevőlegesen is lerántják a gatyát szegény srácról. Aztán Dávid rendületlenül mondja, hogy gitáros szeretne lenni, persze valójában nem szeretne, csupán mást szeretne, mint ami van, de nincs megmutatva, hogy mi van, épp csak le van jelezve valami, hogy alkalmunk legyen hinni Dávidnak, ezért nekünk jut a feladat, hogy képzeletünkben megszüljük a motivációkat, a körülményeket, az oksági rendet, és hozzá mellékletben kapunk egy előadást illusztrációként. A kézben az egyes epizódok szétesnek, nincs bennük kohézió – amit a színpadi világnak kellene létrehoznia. Csakhogy a színpadi világ vetítővásznak és helyszíndobozok tologatásával egészen egyszerűen nem jön létre. Csík György részletekbe menően korfestő díszlete, Kovalcsik Anikó többnyire hiteles jelmezei (hogy Dávid kolesztársait miért öltöztette full gyagyásoknak, az az egy azért kérdés) az időszakról tanúskodnak, az előadásról azonban egyáltalán nem. De ez nem véletlen: az előadás ugyanis megfoghatatlan. Itt bizony vagy egy komolyan vehető drámának – a felnőtté válás elkoptatott fordulatait lehetett volna élő tartalommal megtölteni – vagy egy, az emberarcú szocializmust gyerekszemmel szétégető szatírának (de nem úgy, hogy a nyolcvanas évek közepére helyezünk egy olyan ad hoc felsejlő melléksztorit a zenetanárnő kitelepített férjéről, ami inkább az ötvenes évekre rímel), vagy a kettő tragikomikus keverékének kellett volna megszületnie, vagy bármi másnak, de biztosan nem egy szigetszerű ötletekkel lassan hömpölygő, szétfolyó revüdélutánnak, amiben mindössze a koncertvilágításra bízzuk a közeg megteremtését.A fentiek fényében nehéz értékelni a színészi teljesítményeket, az biztos, hogy Nagyhegyesi Zoltán e. h. (Dávid) állja a strapát, és még a dalokat is el tudja énekelni, amelyekből talán ha három képes arra, hogy megragadjon az ember fülében, sok viszont túl hosszú, főként a sok ismétlés – ez lehet, hogy csak a tompa és steril zenekari hangzás eredménye – és a színházilag kitöltetlenül hagyott zenei részek miatt. (Katona Gábor koreográfiája csak helyenként szellemes, egyebekben jelzésértékű táncokat mutat, nem fekszik rá a történetre, ugyanúgy eldöntetlen stílusban, mint maga az előadás) Varga Zsuzsa és Szula László pedig abszolút autentikusak Dávid szüleinek szerepében. Hogy hová juthatott volna az előadás, ha fel meri igazán vállalni a groteszket, arról Tóth Eleonóra (a főpróbán láttuk az előadást – innen kívánunk jobbulást a premiert rosszullét miatt elhagyó színésznőnek) rocknagyivá vedlő Nagymamája (a városi létet fikázó dalában van az előadás legjobb szövege: „Ugyan már, a kutyaszarban/ Vonszolódni, mi ott a jó,/ Nagy a tömeg, a dolgozót meg/ Becsípi a metróajtó”), illetve Némedi Árpád pompás ideggombóc matektanára sejtet fel valamicskét. Emlékezetes még egy jelenetben Fándly Csaba a kanos osztálytárs szerepében, a többieknek pedig valódi szerep hiányában az illusztráció lehetősége jut, ez alól kivétel Csapó Virág, akinek a zenetanárnő szerepében körülbelül öt perc alatt kellene történelmi mélységet, városi ellenpontot meg még mennyi minden mást megjelenítenie, de nem megy – vélhetően nem az ő hibája, hanem a nem létező figuráé. Az igazi kérdőjel a befejezés, a finálé – ami bizonyossá teszi, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Mert persze, örül az ember, hogy a fiatalok egymásra találnak – ami nagyon is rendben van –, és aranyosan, csillogó szemmel néznek a biztató jövőbe, de hogy ez tényleg nettóban így van a Csiky Gergely Színház színpadán, azt azért nagyon nehéz feldolgozni. „Hát ez ezzel jár, jön a vége, muszáj/ Ezt is abbahagyni egyszer,/ Hulljon konfetti, énekeljünk ki/ Magas hangokat, na jó, nem kell,/ Csak a boldogság, csak a békesség,/ Csak a vihar utáni tenger,/ Csak a napsugár, ahogy rajtunk jár,/ Már csak ezért megéri, ember!” Hiába érezhető a dalszöveg leheletnyit fanyar iróniája, a színpadon minden önmagát – vagyis a szöveg leírt tartalmát – jelenti; sehol egy ellenpont, sehol egy apró idézőjel, semmi valamihez képest, a natúr remény van kirakva a deszkákra, szellemesebb dallal ugyan, de lényegében pont úgy, mint egy igazi kommersz tucatmusicalben, ami – talán nem túlzás mondani – merőben idegen Háytól, idegen Lovasitól. De most azt látjuk, hogy felpattannak a színpadra és meghajolnak.Az egyik jelenetben Dávid áll egy megállóban, odamegy hozzá az egyik lány. Köszönnek egymásnak. Ezzel a busszal mész? – kérdezi a lány. Dávid azt mondja, hogy nem, majd a következő busszal megy. És milyen igaza van.Ugrai István

forrás: http://7ora7.hu/

Lovasi a Kézről

2011-12-11T12:09:00.001+01:00

A KÉZ 9. RÉSZ - INTERJÚ HÁY JÁNOSSAL, LOVASI ANDRÁSSAL

2011-12-10T15:41:00.001+01:00

Péntek este a Csiky Gergely Színház bemutatta Háy János, Lovasi András bítzenés musicalét. Cikkünkben a szerzők mesélnek a darabról, dalokról és az alkotás folyamatáról.

Háy János a szövegről

– Miért A bogyósgyümölcskertész fia című regényedből írtál színdarabot?

Háy János: A könyv megjelenése után merült fel bennem, hogy ebből lehetne egy zenés darabot. Nem mintha annyira lelkesednék a zenés színházért, de ennek a könyvnek tényleg szerves része a zene, a rock and roll. Már akkortájt felvetettem Lovasinak, hogy csináljunk valamit, de nem rezonált.

– Miért pont neki szóltál?

Háy János: Az a zenei és szövegvilág, amit Kispál András és Lovasi András képviselt, nagyon közel állt hozzám. Kispál és a borz amúgy is egyedi a magyar popzene történetében. Tulajdonképpen az egyetlen zenekar, amelyik tényleg képes volt évtizedeken át új dolgokat hozni, dalokat írni, lemezeket kiadni. Ha megnézzük az Illést, vagy az Európa Kiadót, amelyek szintén meghatározó zenekarok voltak, azt látjuk, hogy az „életmű” csonkán maradt. Kispál úgy tudott jó lenni és népszerű, hogy nem ment le gagyiba. Más szempontból meg az is bennem volt, hogy a Kispál története, a felküzdés Pécsről, kicsit az én főhősöm tükörtörténete, persze pozitív változatban. Meg aztán tudtam, hogy Lovasi szereti ezt a könyvet. A legenda szerint Lecsó bukkant rá egy haverjánál, s még éjjel egyfektében el is olvasta, s továbblökte a cimboráknak. Végül mégsem én katalizáltam, hogy legyen belőle előadás, hanem Bérczes Laci, aki a tudtunk nélkül betervezte a színházi évadba, mert jónak gondolta az ötletet. Persze ha művészileg nem izgatott volna még mindig ez az egész, nem csináltam volna meg. Egy drámai szöveg egészen más, mit egy próza, illetve az eredeti hangsúlyok az azóta eltelt idő miatt is eltolódtak. Kicsit másmilyen lett a főhősöm, és az apafigurám – hiszen közben én is átéltem a gyerekeim kamaszkorát, kicsit együttérzőbb lettem az apával. De a lényeg nem változott: a darab alapvető tétje a szabadság és a világra való érzelmi nyitottság.

– Újraolvastad a regényt, mielőtt megírtad a drámát?

Háy János: Igen, bár soha nem azt akarom az újraíráskor, hogy a meglévő művet dramatizáljam. Amikor például a Légy jó mindhaláligból írtam darabon, nem pusztán azért olvastam el, hogy pontosan ismerjem a tartalmát, hanem hogy megértsem Móricz belső szándékait, amelyek a megírásra késztették, hogy eljussak a legbelsőbb magig, s aztán a szöveget már erre építettem rá. Szeretek olyan anyagból dolgozni, amit egyszer már művészileg megközelítettem. Ám a novellák csak afféle vázlatok: a lényeg mindig az érzelmi impulzus, amely az írást generálta.

– Egyénként mennyire jó a memóriád? Okoz meglepetést egy régebbi szöveg, ha előveszed?

Háy János: Nem is kell nagyon régebbi, gőzöm nincs, mit írtam két hónappal ezelőtt. Volt rá példa, hogy egy versvázlatot kétszer is megírtam, mert kiment a fejemből, hogy már megcsináltam. Azóta áthúzom a füzetemben azt, ami már készre lett csinálva. Néha elkedvetlenít a régi szövegek olvasása, olyan érzés van az emberben, hogy akkor még tehetséges voltam. Bár ebben benne van az is, hogy az író valójában csak akkor tehetséges, amikor ír.

– Drámát írni nehéz lehet, mert az el fog hangozni.

Háy János: Kell egy szituáció, amiből el lehet indulni, amit el lehet hinni, ahonnan meg lehet szólalni. Amikor a Gézagyereket írtam, tudtam, hogy Rózsika néni jön a buszmegállóból – és abból már jöhettek a mondatok, a dialógusok. Minden szövegnél fontos a nyelv akusztikai tere, de a drámánál különösképpen, hiszen a dráma valóságerejének alapja a hangzás: ha a drámaszövegben valami akusztikailag fals, akkor borul az egész. (A novella egy hamis állítástól dől – egy rosszul intonált mondattól még nem feltétlenül.) Amúgy számomra a dráma, hasonlóan más irodalmi műfajokhoz alapvetően nyelvi építmény, aminek meg kell állnia magában, mint szövegnek is. Legyenek bármilyen nagyszerű színészek egy előadásban, ha üres a dialógus, üresek lesznek a karakterek is.

– Nem az első darabod, amivel Göttinger Pál rendező dolgozik.

Háy János: Pali nagyon jó rendező: pontos és alapos, de nem merev, van benne intenzitás, akarat, és erő, de idegen tőle az arrogancia, az öntetszelgés. Ráadásul egy koncertező kelta punkot játszó zenekarban énekel, úgyhogy ő a szakmai tudásán túl is kompetens. Ez az első nagyszínházi zenés munkája, ami azt hiszem neki is nagy tétekkel bír.

– Írás közben már tudtad, hogy nagyszínpadon lesz?

Háy János: Mindig nagyszínpadra írok, helyesebben színpadra, ami nem tőlem függ, hogy a végén mekkora lesz. Sajnos a kortárs magyarokat legtöbbször stúdióban játsszák. Ez például Lengyelországban elképzelhetetlen. Míg itt arról akarnak meggyőzni, hogy nagyszínpadon csak a nagy teátrális megszólalások élnek meg, az intimebb, hétköznapibb dialógusok nem, addig Lengyelországban fel sem vetődött, hogy a darabjaimat egy sufniba evakuálják. Azt hiszem a kis vagy nagyszínpad inkább színházkultúra és rendezői alkat kérdése, mint szöveg-probléma. Amúgy nem vagyok színpadban gondolkodó, afféle praktikus drámaíró. Kornis Mihályt egyszer levittem Székesfehérvárra, s a fuvarnak annyira megörült, hogy mondta, útközben megtanít drámát írni. Hozzátette, nyugodtan nyomjam a gázt, nem kell lassítani, elég lesz az idő. Sok vicces, de hasznos dolgot mondott. Például, hogy ha a perzsa hadsereg van a színpadon, az nem az én problémám, hanem a rendezőé. Tudom, hogy ebben a szövegben is vannak színházilag statikus részek, amelyek megnehezítik a rendező dolgát. De alapvetően úgy gondolom, hogy ugyan egy kamasz fejben mindig akció van, a valóságban azonban inkább ül és beszél, vagy bambul maga elé. Mintha ez a kor kicsit arról is szólna, hogy az ember tervezi a cselekvéseket, de csak ritkán mozdul. Általában is jellemző a darabjaimra, hogy nincsenek akciók, gyors váltások annál inkább, így aztán a rendezőknek első lépésben ezt kell kitalálniuk, hogy miképpen tervezhető meg a díszletben a színváltás úgy, hogy az ne állítsa meg a szöveg lendületét.

– A zene hogyan jelenik meg mindebben?

Háy János: A zene nem illusztráció. Minden dal tartalmilag játszik. Ezen túl van a dalok felrakásában valami olyasmi, mintha a főhős vágyott világa is bennük lenne, hiszen a színpadkép hajaz egy koncertszínpadra.

Lovasi András a dalokról

– Hogyan fogtál a munkának?

Lovasi András: Az elején leültünk Háy János drámaíróval, és tisztáztuk, hogy ő a főnök, lévén az ő darabjához írunk zenéket Szabó Attilával, amelyekbe persze nem szól bele. Arra kértem, mondja meg, hova szeretne dalt, ki énekel, miről – akár hívószavakat is adhat. Így is történt. És tényleg nem is szólt bele – egyszer egy sor végére mondott egy jobb rímet –, amikor jobban megkérdeztem, hogy tetszik-e neki, amit csináltam, azt mondta, szuper.

– Van arról elgondolásod, hogyan fog az egész kinézni?

Lovasi András: Eleinte nehéz volt elképzelnem, hogyan lesz ebből a szövegből nagyszínházi előadás – a zene és a koreográfia mozdít ezen: megnyílik az egész, hiszen olyankor lehet több ember a színen. Reménykeltő, hogy a színészek szeretik, jól birkóznak vele, hallottam, hogy az élő zenekari próbáktól fel vannak dobódva. Egyébként nincsenek különös elvárásaim, csak egyetlen dolgot szeretnék: hogy a színészek ne énekeljék operettesen túl a dalokat. Az előadás életét majd úgysem az határozza meg, ki írta és ki rendezte, hanem az, hogy mekkora svungja lesz annak, amire jutnak a színészek.

– Maradt olyan „kezes” történeted, amit nem írtál meg dalban?

Lovasi András: Egyszer egy szállodában kezet mostam valami folyékony szappannal, amitől rettenetesen feldagadt. Másfél hétig olyan ödémás volt, hogy gitározni sem tudtam.

Szerző: Proics Lilla

forrás: http://szinhaz.hu/

A kéz: Háy János és Lovasi András ősbemutatója a Csiky Gergely Színházban

2011-12-09T13:10:00.001+01:00

Ma mutatják be Háy János és Lovasi András bítzenés színdarabját. A kéz zenéjét Szabó Attila, Lovasi András és a Kiscsillag zenekar jegyzi. A főbb szerepekben budapesti és kaposvári színész szakos egyetemi hallgatók láthatókHáy János saját novelláskötete, „A bogyósgyümölcskertész fia” alapján írta a színdarab szövegét, ami megihlette Lovasi Andrást és a Kiscsillag zenekart. A zenét és a szöveget pedig a huszonnyolc éves, Prima Junior Díjas Göttinger Pál rendezi életérzéssé. Olyanná, ami üt és simogat – akárcsak egy kéz. A rendező a vele készült interjúban így vall a darabról: „A rock paneljei működnek: a hangszerek megszólalnak, felkészítenek a robbanásra, én összehúzódok a székemben, várom a refrén robbanását, és ha mindent megteszünk ezért, az a refrén robbanni is fog. Ha a tánclépés pontos, ha az akkord jól szól, ha a színész kiénekli azt a hangot, az a jelenet megtörténik. Ha egyvalami nem stimmel, a jelenet nincs. Ez a tét. Ez az előadás tétje, ami egyben Dávid életének tétje is: el tudja-e játszani azt a dalt a lánynak, amire hónapok óta készül. Van miért izgulnunk."Göttinger és nemzedéke apáik történetét állítja színre, de a rendező úgy véli, Háy mondandója átível a nemzedékeken. „Akár egy focipálya sörpadjainál, akár egy németországi nagyszínpadon, akár egy kocsmában kezd el játszani egy zenekar, az ott lévő emberek, legyenek tízen vagy tízezren, öt percen belül gátlástalanul vigyorogva végigugrándoznak néhány órácskát. Ez a zene muszáj, hogy tiszta és egyszerű legyen. Éppen egyszerű-ségében nagyszerű. Amikor az ember tizenöt évesen léggitározik, az az életérzés, az a térdreomlás és hátrahajlás, azok a feléje nyújtott, csápoló kezek… Tiszta és egyértelmű. Az, ami" – mondja a rendező. A rockendroll, úgy tetszik, megőrizte érvényességét, a gitár pedig mint közkedvelt hangszer manapság is a közzéppontba képes állítani zenészét. A kéz gitározásra való: lefogjuk a húrokat, belevágunk egy dalba, és miénk a világ. A kéz bűvös erejű: zenekart szervez körénk, hogy aztán a lányok sorban elájuljanak a koncertünkön. A kéz minden idők legjobb gitárosává tehet. A kéz tesz valódi zenésszé. A kéz, ha használják, bedagad és bőrkeményedéses lesz. Aztán van az a kéz, amelyik a földet műveli. A kéz, aminek köszönhetően Pestre megyünk iskolába, nyaralni a Balatonra. A kéz Apa keze. A kéz, amely a bokrokat ülteti, a permetezőt kezeli, a termést szüreteli. A kéz, ha használják, bedagad és bőrkeményedéses lesz. Göttinger Pál az eddigi tapasztalatai alapján joggal számíthat a jó fogadtatásra: „Amikor a próbán hátrasandítok azokra, akik csak úgy beültek a hátsó sorokba vagy a páholyokba, akkor látom, hogy öntudatlanul, ütemre mozdulnak, bólogatnak a fejek, és mindannyian valamin belülre kerültünk. És akkor nem az agyunk, hanem a szívünk visz azonos irányba. Ha nem rontjuk el, ha elég ügyesek vagyunk, akkor eljutunk ide, és akkor…"Akkor újabb sikert könyvelhet el író, rendező, színészek s az egész kaposvári társulat.

forrást: http://www.magyarhirlap.hu/

Végtelen úton

2011-12-07T16:58:00.001+01:00

Akkor végződött, amikor a városba költöztek. A szülei beíratták zeneiskolába. Merthogy ott volt zeneiskola, a faluba' meg nem, és különben is, valamit csak kell a gyereknek. De mi legyen a hangszer? Otthon semmi nem volt, legyen hát hegedű, azt lehet az iskolától kölcsönözni, azt lehet hozni-vinni. Hisz ha zongora lett volna! De hegedű volt. Amitől a hétéves gyereknek azonnal libabőrös lett mindene, meg ha volt már rajta szőrszál, hát az égnek állt, ha egyszer is végighúzta a vonót. Hogy a gyantázással lett volna a baj vagy nem jól húzta? Mindegy is, a végeredmény, csak hogy értse az olvasó, hasonlatos volt ahhoz, mint amikor a kréta sikít a táblán. Ezzel, ezzel a hanggal végződött a zenetanulás, és ezzel kezdődött a hangszerektől életen át tartó ámulattal vegyes félelem.Pedighát. Pedighát folyton csak efelé törte a fene. A gitár felé. Minden péntek este belekörmölte a szótárfüzetből átalakított titkos dossziéba a heti slágerlistát, a sajátját. Azt, amit a rédjó lukszemburgból, meg a csekelászlóból magának összeókumulált. '68-at írunk, a gyerek észre sem veszi, hogy bevonulunk a csehszlovákokhoz, ő a listát vezeti, és az év végén összesít: holtversenyben nyer a Rolling a Jumpin' Jack Flashsel és a Small Faces a Tin Soldierrel. Az iskolai padba is az öt Rollingos portréját rajzolja - előbb tollal, aztán megerősítve körzőheggyel, hogy megőrizze őket az örök időknek. Az osztályzenekart is menedzseli, az angol szövegeket ő szedi le a rádióból, mert az ő hablatya hasonlít legjobban az angolhoz. Sőt, a recski szilveszteri vállalati bulin még énekel is a zenekarral, minden Equals-számra (ami egyébként mindig ugyanaz: Baby Come Back) jut egy Akácos út. Talán még mindig efelé igyekszik, a gitár felé. Akkor, amikor könyvet ír csehtamásról, akkor, amikor megkérdezi barátait, Háyt meg Lovasit, hogy nem lenne-e kedvük valamit közösen... Talán még ekkor is azon a végtelen úton jár, ami egyszer, valamikor elvezeti őt a gitárhoz. És akkor elkezdődik: kezébe fogja a hangszert, lefogja egymás után azt a négy akkordot, és övé lesz a világ.

Bérczes László

Kéz táncpróba videó

2011-12-07T16:56:00.001+01:00

Napra jutni

2011-12-05T16:40:00.001+01:00

Apának lenni nem könnyű. Fiúnak se. Háy János üzenete az apát játszó Szula Lászlónak, és a Dávid-Nagyhegyesi Zoltánnak. A bogyósgyümölcskertész és az ő fia. A kéz.

* * *

Apa felemel, feldob, nyakába ültet, hatalmas tenyerével megtámasztja a hátad és biztonságban vagy ott a nyaka magasában. A kutyák szűkölve menekülnek az utatokból, a rosszemberek kalapot emelnek, s úgy köszönnek, ahogy a jóemberek is szoktak, mert ők is tudják, hogy ki ez az apa, hogy egy ekkora emberrel nem érdemes ujjat húzni. Apa megszerel, megemel, arrébrak, átalakítja, amit át kell alakítani, felújítja, amit fel kell újítani. Minden szerszámot ismer, minden hibára talál megoldást. Nem kell hívni hetedhét országon túlról szerelőt, hogy a fele királyságért javítsa meg a tetőt. Nem, apa mindezt megteszi, s neked is a kezedbe nyom egy kis kalapácsot, na, üss rá a szögre, és te ütsz, a szög elgörbül, de az apa nem mérges, kiegyenesíti, és egy ütéssel beleveri a fába, mert ő az apa, neki ez a tudás ott van a birtokában.

Apa nevet, mert jókedve van és az anya is nevet, mert neki is jókedve lesz az apától. Neked is akkor örülnek, ha örülnek egymásnak. Az anyának nem elég, ha te vagy. Mért nem elég, hogy én, gondolod, de máris elfelejted, amit gondoltál, mert megérkezik apa. Leül enni, és úgy eszik, ahogy csak egy apa tud enni, minden falatba belefeledkezik. Azt érdemes szeretni, amit ő szeret, mert az a jó. És az anya örül, hogy eltalálta megint, hogy az apának mi a jó.

Telnek-múlnak az évek. Az apa egyszercsak szól, hogy mennyire nehéz neki, hogy minden a hátán van. Hogy ott van ezen a háton a gyerek meg az anya. Hogy egyre nehezebb neki ezt a zsákot cipelni. Az anya nem mond semmit, s az apa hangosan mondja, hogy legalább azt mondhatnád, hogy tudod, hogy ez nekem mennyire nehéz. Nekem is nehéz, mondja az anya, én mégsem panaszkodok. De neked nem kell azon törnöd a fejed, hogy miből veszünk a gyereknek... és felsorol számtalan dolgot, amit venni kell minden évben, mert iskola meg tél meg tavasz.

A gyerek már nem került föl az apa hátára, mert az a hát már tele volt. Nem volt az, hogy az apa boldogan nevetett és az anya is, s a gyerek becsúszott a nevetések közé. Amikor az apa elment továbbképzésre három napra egy messzi városba, akkor olyan volt, hogy minden könnyebb lett. Az anya nevetett és a gyerek is. Nem volt rendbontás, mert nem volt mit megbontani. Az apa volt a rend, s ez a rend most épp nem tartózkodott otthon. Akkor érezte a gyerek, hogy valójában nem csak az apa cipekszik, ők is cipelik az apát azokkal a böhömnagy súlyokkal a hátán.

Az apa végül hazajött, mert harmadnapra visszaáll minden világokban a rend. Épp olyan komoly arccal érkezett, mint ahogyan elment, talán még komolyabbal, mert a továbbképzés során méginkább rájött, hogy az eddigieknél is nagyobb feladatokkal kell megbirkóznia. Mondta a gyereknek, hogy neki is meg kell a feladataival birkóznia, mert a gyereknek is ez a birkózás a dolga, s amikor hazahozta a bizonyítványt, nem azt mondta, hogy de jó, hogy majdnem mindenből ötös, hanem azt kérdezte, mért van földrajzból négyes. Az apa, akinek a nyakában olyan biztonságos volt valaha, most elvárásokat fogalmazott meg, hogy mit kéne tenni és milyenné kéne lenni. Most nem győzte kérdezgetni, mi lesz belőled, ha ezt vagy azt nem csinálod meg, mert most főleg azt látta a gyerekből, amit nem csinál meg, az nem tűnt fel neki, amit megcsinált. Nem látta a gyerek nehézségeit, nem tudott örülni az örömeinek, nem voltak már együtt. Az apa az apában volt, a gyerek a gyerekben. Mondta is az apa az anyának, hogy nem hasonlít rá ez a gyerek, teljesen másmilyen, mintha idegen lenne, nem úgy öltözködik, nem olyan dolgokat szeret, hiába tett meg érte mindent, teljesen más lett. Az apának fájt, hogy más lett a fia, s a fiúnak is fájt, hogy idegen lett neki az, hogy apa. Egy idegen erő, amivel meg kell küzdenie, s e küzdelemben úgy látszik: alul fog maradni.

Apa aztán megbetegedett. Leállt a veséje, a gyerek ment a kórházba és mondta a férfi, hogy nem tudja mikor, de belátható időn belül... itt egy szót mondott, amit a gyerek eddig nem tudott az apa kapcsán elképzelni. Végül mégis kijött a korházból, mert a belátható idő néhány évre nyúlt. Ebben a belátható időben rendbehozta a tetőt, a csatornát, a kerítést, kicserélte az elöregedett háztartási gépeket. Nem akarom, mondta, hogy anyádnak ezekkel gondja legyen. A gyerek nem tudott mit szólni, hiszen soha nem volt még ennyire közel neki az, hogy halál.

Túl fiatal voltam, amikor meghalt az apám. Úgy ment el, hogy rajtam maradtak az elvárásai, az elégedetlensége. Nem értünk még bele abba az időbe, amikor apa és fia összeölelkezik, s azt mondják egymásnak, hogy na, voltak hülyeségek, de valójában én jót akartam, hogy legyen belőled valami és mennyire jó volt, hogy ezt meg azt megtetted, ha nem ezt teszed, semmi nem lett volna belőled. Igen, mondja a fiú, most már megértem, hogy minden az apai szeretetből fakadt, még az is, ami nem volt jó, hogy fakadt. Túl korán volt, éreztem, valami kicsúszik mögülem egy támasz, aminek nehéz helyzetekben nekivethettem volna a hátam. Kicsúszott a támasz, de lecsúszott rólam egy súly is. Legördült rólam az apai elvárások nehezéke. Apátlan lettem, de szabad.

Én azt hoztam az apámtól, hogy olyan apa, mint ő nem akarok lenni. Nem akarom a fiamat terhekkel, elvárasokkal súlytani. Olyannak maradni akartam, amilyen volt az én apám is, amikor még apa volt és nem egy hatalmas nehezék az életemen. Azt hiszem, jól ment egy ideig. Bármit csináltam, mindennel örömet okoztam a gyerekeimnek, minden ötletem jó volt, minden viccem vicces volt, még az is, ami nem. Ám pár év múlva mintha megbomlani látszott volna ez az egység. A másik oldalon megjelent a kedvetlenég. Mért menjünk kirándulni. De hát eddig szerettél. Már nem. Akkor mondd meg, mit csináljunk. Semmit, mondta a gyerek. Egyre nagyobb küzdelem lett, hogy vacsorakor némi nevetést kicsikarjak, de még küzdöttem. Aztán egyszer azt mondta a gyerek, hogy apu, jönnek a barátaim, s ha itt lesznek, nem kell humorosnak, meg vicces apukának lenni, csak legyél olyan normális, mint minden apa. Unalmas.

Ettől a naptól éreztem, olyan apa lettem, amilyen lenni nem akartam. Egyre többször hivatkoztam a nehézségekre, amivel nekem ezért a családért meg kell küzdeni, egyre többször fogalmaztam meg elvárásokat, hogy mit kéne a gyerekeimnek tennie és hogyan, egyre többször ütköztem a fiammal. Nem szerette, amit én szeretek, azt mondta elmegy az étvágya attól, ahogy eszem. Mondom, örülök annak, hogy finom, és jóízzel... Nem, mondja, ez habzsolás. Idegesítette, hogy megszerelem, amit meg kell, hogy az anyjához érek, amikor úgy érezte, nem kell. Veszekedésből vitába, vitából veszekedésbe futottunk, amit, azt mondta, én provokálok, mert engem belőle semmi nem érdekel csakhogy milyen a teljesítménye. Örökösen elvárásokat fogalmazok meg, s hiába mondom, hogy én ilyet nem mondok soha, mert olyan vagyok, mondja, hogy nekem ki sem kell mondanom, már a hallgatásomból is érzi, hogy teljesítenie kell valamit. Nem mer semmire nemet mondani, mert tudja, hogy amit ő nem akar, azt én akarom.

Hibáztam, mert ebben a helyzetben nem lehet nem hibázni. A fiam legyártotta belőlem az agresszort, az elnyomót, azt az erőt, amivel érdemes birokra kelni. Amilyen nem voltam, de kicsit mégis voltam, mert apa voltam. Tehetetlenül, ügyetlenül mozogtam ebben a szerepkörben, soha nem készültem rá, s néztem amint a felnövő fiú küzdelmet folytat ezzel az ügyetlen türannosszal, s láttam, amint az idő halad, egyre többször éli meg a győzelmet. S ahogy a győzelmeket begyűjti egyre csak nő az ereje. Én erőt vesztek, bele meg erőt pakol a küzdelem. Árnyékban harcol, az én hatalmas testem árnyékában, s ahogy telik az idő egyszercsak a szeméhez kap, érzékeny kék szeme van: kiért a napra. Még lett volna módom visszarántani, de nem tettem semmit, csak néztem utána, hisz apa csak az lehet, aki egyszer megválik fegyvereitől és hagyja a fiát a napra jutni.

Háy János

„Nem aggódom a Gyógyírért” – interjú a Junior Prima díjas Göttinger Pállal

2011-12-05T16:34:00.001+01:00

Junior Prima Díjat kapott Göttinger Pál, a Gyógyír északi szélre című előadás rendezője. Ez a díj a Prima Primissima „kistestvére”, amit 30 év alattiak öt kategóriában kaphatnak meg.

► Ez az első igazi díjad?

Göttinger Pál (GP): Tulajdonképpen igen. 2008-ban az a.N.N.a. című előadásom a legjobb rendezés díját nyerte el az Alternatív Színházi Fesztiválon, de az az előadásnak szólt, nem csak nekem.

► Hogyan értesültél arról, hogy Junior Prima lettél?

GP: A tényt nem közölték, viszont kétszer is fölhívtak, hogy ráérek-e a díjkiosztó időpontjában. Aztán, amikor azt is mondták, hogy az irataim mindenképp legyenek nálam, akkor kezdett gyanús lenni… Elvileg a helyszínen derülhet ki a díjazottak névsora, de valahogy értesíteniük kellett, hogy jelenjünk meg. Úgyhogy hivatalosan akkor tudtam meg, amikor átvettem.

► Kortársak vagytok, azonos területen dolgoztok. Volt már közös munkád a többi díjazottal?

GP: Ötvös Andrással és Polgár Csabával igen. Kovács Lehellel még nem, de évfolyamtársak voltunk a Színművészeti Egyetemen. Grisnik Petrával épp most dolgozom először, Kaposváron próbálunk, december 9-én lesz a bemutató. Pál Andrással az Ördögkatlan Fesztiválon volt lehetőségem közös munkára. A többiekkel még nem találkoztam.

► Indokolták, hogy miért épp nektek ítélték meg a díjat?

GP: Nem tudom, hogyan van a procedúra, hogy mi alapján kapja ezt meg valaki. A díjátadón mindenkiről elmondtak egy rövid méltatást. Indoklásnak nem nevezném, inkább egy összefoglaló volt ez, hogy melyikünk mit is csinált, amióta a pályán van.

► A Gyógyír északi szélre igazi közönségsiker lett. Szerinted volt ennek köze ehhez az elismeréshez?

GP: Két éve osztanak Junior Prima Díjat Színház- és filmművészet kategóriában is, ez a társalapítónak, azFHB Banknak is köszönhető. Az ő képviselőjük az átadás után azt mondta, neki nagyon tetszett a Gyógyír, talán ez is benne van.

► Nyár elején mutattátok be az előadást, lement Balatonföldváron, az Óbudai Társaskörben, ősztől pedig a Belvárosi Színházban látható. Nyomon követed a sorsát, megnézed néha?

GP: Próbálom figyelni. Azt látom, hogy megtalálta a helyét és a közönségét a Belvárosi Színházban, ezért köszönet Orlai Tibornak. Mondják, a legutóbbi előadáson hét percig tapsoltak… Kegyelmi állapotban készült az előadás, nagyszerű színészeket kaptam. Kicsit szétszabdalt volt a próbaidőszak, többször le kellett állnunk, Fullajtár Andreának, Őze Áronnak és nekem is voltak az évad során egyéb színházi elfoglaltságaink. Ezt tudtuk előre, úgyhogy februárban kezdtünk próbálni a júliusi bemutatóra. Ettől viszont nagyon biztos alapokat kapott. A mai napig tartja a tempóját, a ritmusát, ami egy kétszereplős, jószerével csak rövid monológokból álló előadásnál komoly dolog. A műsoron lévő előadásaim közül aGyógyírért aggódom a legkevésbé, teljesen biztos vagyok benne, hogy minden este rendben lemegy, és ráadásul, ahogy mondani szokás: meg is születik. Bizalmat érzek a színészek iránt. És ők is irántam, úgy tűnik. Hacsak nem füllentenek nekem: szeretik ezt az előadást. Persze biztos azért is, mert egyiküknek ezért, másikuknak azért, de ez a műfaj hiányzott a repertoárjukról.

► Elhagytad a Bárkát, ősztől a kaposvári Csiky Gergely Színház tagja vagy. Miért?

GP: Bérczes László még tavaly szerződött át a Bárkából, tulajdonképpen az ő hívására mentem. Idén egy, jövőre két kötelező rendezésem lesz Kaposváron. Elvégzem a társulati tagsággal járó feladataimat is, részt veszek a jövő évad tervezésében, de egyelőre nem költözöm oda. Majd meglátjuk, mire jutunk egymással.

Rick Zsófi

forrás: http://7ora7.hu/

A kéz - próbafotók

2011-12-04T15:31:00.000+01:00

Memlaur Imre képei.

Telefondoktor: Göttinger egy „molnárferences” bohózatban

2011-12-02T16:16:00.001+01:00

„Klasszikus bohózat” - jellemzi tömören a Telefondoktor című előadását Göttinger Pál, a kortárs dráma egyik legelkötelezettebb fiatal magyar színházi rendezője. A Művészetek és Irodalom Háza színpadán tőle rendhagyó módon nem rendezőként, hanem színészként lép fel a darabban. A 2011-ben a Prima Primissima Alapítvány Junior Príma díjával elismert Göttinger Pállal beszélgettünk.

− Végzettségednél és munkásságodnál fogva elsősorban rendező vagy. Hogyan jött az ötlet, hogy színészként vegyél részt a produkcióban?

− Ez egy véletlen kirándulás. Tavaly áprilisban, amikor véget ért az évad, és volt egy szabad hónapom, a Bárka Színház kávézójában előadások utáni kikapcsolódásnak szántuk a darabot. Aztán négy hét után, amikor már egyre többet öltünk bele Orosz Dénes rendezővel meg a Manna Produkciós Irodával, azt láttuk, komoly lett a dolog, megállná a helyét önálló előadásként is.

− Felüdülés kicsit színészként a színpadra állni, vagy éppen a kihívás foglalkoztat?

− Van egy nagy közhely arról, hogy a színész mennyire kiszolgáltatott a rendezőnek, a rendezők meg persze makacsul úgy gondolják, ez igazából fordítva van. De nem csak a rendezőnek, mindennek. Szerintem egy rendező az ilyen helyzetben rengeteget tud tanulni, és nem csak alázatot. Nem tudom megítélni, hogyan dolgozom színészként, idegen terepen vagyok. Az viszont nagyon élvezetes volt, hogy újra kellett tanulnom a mesterségemet. Kötelező a főiskolán a rendezőknek is a színészi gyakorlat, de sajnos azok a vizsgák nem láthatóak − pedig sokunkra ráférne egy leégés.

− Mégis, rendezőként hogyan tekintenél a darabra?

− Ha meglátják az emberek a műsorban, hogy monodráma, mindenki elmélyült szövegeket, súlyos kérdések megvitatását várja. Ehhez képest a Telefondoktor egy játékos és kedves szöveg, sokat lehet rajta nevetni. De ezt elérni, ezt eljátszani nagyon nagy feladat, szükséges a rendezői készség, hogy segítsen megismerni és megfelelően értelmezni a szöveget. A bohózat kíméletlen műfaj, ritmusról és hatásról szól, borzasztó megfontolás után születik minden mondat.

− Amit egyedül kell előadnod.

− Ez egy technikásan megírt bohózat, a szereplők nagy része nem jelenik meg a színpadon, csak a telefonbeszélgetésekből, Békés Dénes válaszaiból érzékeljük a karaktereket. A színész játéka rajzolja meg a többieket (és az ő véleményét róluk), a színész reakcióiból alakul ki a ritmus, így lesz ez egy sokszereplős monodráma.

− Azért valami saját üzenettel kiegészül az előadás?

− Minden nagyon konkrét a színházasdiban. Az én elveimre senki sem kíváncsi. A Békés Dénesre kíváncsiak, nem rám. Ha lenne egy darab, ami Göttinger Pálról szól, akkor az én személyemet tenném bele, vagy tenné bele más.

− A Telefondoktor karakterei, cselekménye nagyon is életszagú, de a te munkásságod is főként kortárs drámákon alapszik.

− Hiszek én a színház pátoszában, hogy ez egy szent és költői esemény, szeretem is nézni az ilyesmit, de ehhez több érettség, felnőttség kell − ebben nem vagyok ügyes. Inkább csinálom azt, amiben magabiztosabb vagyok: a színházi előadás egy kommunikációs forma. A legközvetlenebb párbeszéd a keletkező mű (szöveg, előadás) és a néző között. Az angol színházi kultúrában például magától értetődő, hogy már amikor írják, tudják, kinek fog szólni a darab, ki a címzettje. Itthon inkább az a jellemző, hogy írják, írják a darabot, aztán majd megtetszik valakinek, színháznak, rendezőnek, a szegény néző meg: megkapja. Szeretem, ha egy színházi előadásnak az elkészült mű az oka. Ezért tartom a szerzőt sokkal inkább az előadás részének.

− Be is szoktad vonni, ha van rá lehetőség?

− Hát mindig igyekszem, de nem mindig sikerül. Tiszteletben tartom, ha valaki ki akar vonulni a szövegéből.

− Nem szoktak ezzel a bizalommal visszaélni, nem lesz belőle konfliktus?

− Nyilván tud feszültséget okozni egy írónak, hogy más a szöveg a színpadra kerüléskor, de a színházasdi eleve tele van konfliktussal: ez csak egy újabb megoldásra váró helyzet.

− A rendezéseid során előszeretettel alkalmazol modern megoldásokat.

− Azt a gesztust, amit a szövegből kiolvasunk, vissza is kell adni. Ha úgy alakul, hogy kényelmetlen helyzetbe kell hozni a nézőt, mert a mondandónk épp ott tart, akkor azt meg kell tenni, nem érdemes megúszni, nem szabad szégyenlősnek lenni. Rendeztem már olyan előadást, amit nehezebb volt befogadni, de nem úgy indulok neki, hogy provokatív legyen a darab. Próbálom a megfelelő formát kiválasztani. A Telefondoktor például klasszikus, mértéktartó bohózat, olyan „molnárferences”, ahol a telefon telefon, az íróasztal íróasztal, nincs benne táncjáték vagy kubista díszlet.

− Nemrég Junior Príma díjjal ismerték el a munkádat. Megváltozott valami?

− Nem mondanám. Azt csinálom tovább, amit eddig is csináltam. Örülök annak, hogy ez már a szakmánál szélesebb körből kezdeményezett díj, tehát valakiknek eszébe jutottam, aki tagja ugyan a kuratóriumnak, de végső soron: egy néző. Megerősítés, és biztatásnak kell felfogni, mert ezek szerint van rajtam kívül még valaki, aki szerint érdemes csinálnom.

− Szeretsz Pécsre járni játszani?

− Ritkán jövök, de mindig hatalmas felüdülés. Jó érzés, hogy már tudom a kávézókat, amiket végig fogok látogatni, és van egy speciális, régóta tartogatott találkozás, amit külön is nagyon várok. Mindig akkora kaland, mintha külföldre mennék. De ennek talán záloga, hogy ilyen ritkán megyek. Ezért ünnep.

forrás: http://www.eozinmagazin.hu/

A hír, amikor telefonon jő

2011-12-02T16:10:00.001+01:00

szerző: váradi szabolcs

Apakórház

És úgy (tudjátok-e, mobilisták, emlékeztek-e még rá el-társaim), hogy interurbán. Hogy bemész a postára, ott leadod a mindig segítőkész, a szocializmus szembefényétől sugárzó arcú postáskisasszonynak a számot, amit hívni akarsz (igen, jól emlékszel, te pedig ne csodálkozz, nem kilenc jegyű, nem volt még akkor ennyi telefon, hanem mindössze négy számjegy, na jó később már volt az hat is, 314-428), és jó esetben uszkve fél óra alatt kikiáltott a kivágott üvegablaka mögül, hogy „Szentirmai néni, megjött a Pest".

Aztán a vonal túlsó végén meg te. Semmit nem értesz. Hogyan is érthetnéd. Egyrészt a hangminőség. Másrészt az életkor. A tied. A tizenhat év. Az övé. Alig ötven. Ti is alig. Alig voltatok még. És különben is. Kizökkent az idő. Ahogy az idő rádvillantja vasfog mosolyát.

Emlékszem, felfoghatatlan volt, amikor egy osztálytársam egyik nap nem jött. És másnap se. És másnap se. És. Aztán az ofő elmondta, hogy az apja. Mármint hogy baj van. Aztán még néhány másnap eltelt, aztán jött. Ő jött-e, vagy nem ő?... Nyílván ő. De már nem úgy. És mi is tizenhat voltunk. Mint Dávid.

És arra emlékeztek-e, kedves múlt-társaim, hogy anyádnak mondták el. (Már ha elmondták egyáltalán, és nem a szomszédasszonynak vitte át a leleteket, akinek a sógornője egy kórházban dolgozott, igaz, hogy a pénzügyön, de ott mindenki tud egy kicsit latinul. ) Vagy a feleségednek, ha volt neked olyan.

Szóval hogy neked nem mondták el. Ez volt a protokoll. Mert ha te megtudod, akkor feladod, és nem küzdesz. Mindenki tudta, csak te nem. Az amúgy is terhet még súlyozták azzal, hogy megtiltották nekik, hogy elmondják neked. Csak azt nem kalkulálták bele, hogy az ember furcsa lény. Tudja. Aztán meg minden kihegyesedik olyankor. Tűélessé válik a lényeg. Nehéz hazudni, és hogyan is lehetne annak, akivel együtt toltátok a „vért, a szart, a verítéket."

És ott, és akkor „Nagy nehezen lett hihető minden/Isten, a halál, hogy nem kalóz a pék".

És te az interurbán túlsó végén meg te (mondjuk) az Uzsokiban leültök együtt az ágy szélére. Kémlelitek együtt a lehetőségek horizontját, hogy mikor az akkor, hogy holnap, vagy holnapután. És hogy azok ott, nem tudnak semmit. Az egészről, de még erről az apró részletről sem, ami te vagy. Mi vagyunk.

Aztán te elmész, te meg maradsz. Mindketten a maradék.

Rugdalózhatnál, dobálhatnád magad

Ordibálhatnál, - Hogy nem késő! De késő

A szánkra rózsa buborékol, s e hab

Lesz a kilépő léleknek a lépcső

Második rész, 22. Jelenet. Apa, Dávid. Kórház

forrás: http://www.csiky.hu

Tanár úr, kérem, ... mennyen má' a high school highba

2011-12-02T16:08:00.001+01:00

Próbaszünetben osonok be a földszinti nézőtérre. Épül az osztályterem: padok, székek, nehéz iskolatáskák, ablakzsiráf (a gimiben??? jójó, még csak jelzés), katedrának kitámasztás, lefixálás, kész.

Középen Gyuri (Székely, az ügyelő): Pali, így nézünk ki? Pali (Göttinger, a rendező): Mehetünk! Gyuri (Székely, az ügyelő): Tábla? Gyuri (Csík, a díszlettervező): Hát ha fal nincs, hol legyen a tábla? Horizont van! Én (Szemerédi, a jegyző magában): Gitár az osztályterembe? Én (Szemerédi, a jegyző magában): Hát, bítzenés szindarab... Aztán eszembe jut Széchenyi Kati néni: Háttal nem kezdünk mondatot!

Létszámellenőrzés. Tolnai Hella? Jelen! Marofka? Jelen! Fándly? Jelen! Dénes, Takács, Béli, Mózes, Gulácsi? Jeleeeeeen! Lovas hiányzik (igazoltan). Valaki megin' otthon hagyta az uzsiját! Göttinger Tanár Úr köszönti Vackort az első bében, majd megkéri a kamaszokat, hogy ismertessék a jelenet szövegét. A-moll-c-a-négyzeten-dúr. Némedi-matektanár-Árpád bácsi összes Gépészes tanára karakteréből merít, hogy megtestesítse A Tanárt (a mai próbán ismeretlen okokból fehér köpeny helyett csíkos frottír fürdőköpenyben, ám tekintélyéből mit sem veszítve). Minden egyes ismétléskor mást hangsúlyoz, a laza jófej, laissez fare; a kedves, megértő, igazi pedagógus és a porosz oktatási rendszer tábornoka. De leginkább ezek keveréke. Grafitceruzák, racák, orrok a papíron, naplópapír-suhogás, óra előtti dongás, füzetlap-kitépés, galacsindobálásból következő méltatlankodás. Repülök vissza az időben: érzem: az ember fejét néha mintha mágnes húzná a pad világoszöld, körzőheggyel szétkaristolt, hyposzagú asztallapja felé. Homlokkal az alkarra dőlés, elbújva a másik háta mögött, nem fog észrevenni a Rezső (/a Budai/a Gyovai/ az Erdeiné). Nem volt annyira régen, és mégis, mintha évezredekkel ezelőtt: úgy beszélni, hogy előtte felállsz, hintázva egyensúlyozni a szék két hátsó lábán. És megvan az az érzés is, mikor a kulcscsomó csattan a homlokod mellett (mégis észrevett), és érzed, az arcod lángol, a hajad töve is ég, mintha a hajhagymáid tűkké váltak volna, az alkarodon libabőr, a tenyered nyomot hagy a pad zöldjén.

Hogy a mai fiatalság? Nem is tudom, internet, fb, generation gap, felgyorsult, szekularizálódott, digitalizálódott, virtualizálódott. De azért a pad az pad a feneked alatt.

forrás: http://www.csiky.hu/

CSAJOZÁSOK GYÜMÖLCSEI - BESZÉLGETÉS GÖTTINGER PÁLLAL

2011-12-02T16:02:00.001+01:00

A kaposvári Csiky Gergely Színházban december 9-én mutatják be A kéz című "bítzenés" színdarabot, melynek rendezője Göttinger Pál, akivel Bérczes László beszélgetett.

A darabról:

A darab alapjául Háy János A bogyósgyümölcskertész fia című novelláskötetének néhány története szolgál. "A hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországa, a Balaton langyosa, nagy álmok, fokhagymaszag, Jimi Hendrix és a Dédapám a Skorpiótól, az első szerelem kínos bénázása" - így írja le az alaphangulatot az alkotók. A produkcióhoz Lovasi András és a Kiscsillag, továbbá Szabó Attila a Csík Zenekarból komponálták a zenét.

Részlet Bérczes László A kéz műsorfüzetébe készített interjújából Göttinger Pállal:

(…) Te és fiatal színésztársaid apáitok történeteit mesélitek el: az akkordokat, a zenekarokat, a csajokat…

Göttinger Pál: Mondjuk ki: mi ezekből a csajozásokból lettünk.

A hajdani csajozások gyümölcsei a kaposvári színpadon.

Göttinger Pál: De azért azt is mondjuk ki, hogy gitározással nem csak akkor próbáltak meg csajokat felszedni a fiatalemberek. Ez a motívum átível generációkon. És még akkor azt is mondjuk ki, hogy itt bizony a jó öreg rockendrollról beszélünk.

(…) Kex, betlehemezés, gitáriskola, templomi kórus, ír punk, opera, operett, Kiscsillag…

Göttinger Pál: Egy igazán felkészült, komoly zenészember biztosan szelektál, és eltökélten vallja, hogy úgymond elválik az ocsú a búzától. Én nem értek ennyire a zenéhez. Beérem azzal, hogy az a bizonyos zene önazonos-e, betölti-e azt a szerepet, amire szánták. A Firkin ír punkja bizonyára nem emelkedik égi magasságokba. De jó érzéssel tudom nyugtázni, hogy akár egy focipálya sörpadjainál, akár egy németországi nagyszínpadon, akár egy kocsmában kezdünk el játszani, az ottlévő emberek, legyenek tízen vagy tízezren, öt percen belül gátlástalanul vigyorogva végigugrándoznak néhány órácskát. Ez a zene erre van szánva, és ha működik, akkor az részemről tiszteletet érdemel. Akkor is, ha ez nem mérhető egy Haydn nevezetű zseni végtelenül cizellált, felfoghatatlanul összetett zeneműveihez, melyek ember és teremtő, ember és teremtés viszonyát hivatottak érzékeltetni. Az a zene pedig, amire ez a Dávid vágyakozik, muszáj, hogy tiszta és egyszerű legyen. Éppen egyszerűségében nagyszerű. Amikor az ember tizenöt évesen léggitározik, az az életérzés, az a térdreomlás és hátrahajlás, azok a feléje nyújtott, csápoló kezek… Tiszta és egyértelmű. Az, ami.

Az imént elhangzott egy szó: önazonos. Tudjuk, mi az? (…)

Göttinger Pál: Az, ami. Vegyünk egy egyszerű hangszert, a gitárt: ha a bal kezeddel négy-ötféle dolgot tudsz rajta csinálni, már célközelben vagy. Kicsit gitározni, aránylag biztonságos középszerig eljutni – erre bárki alkalmas. A következő szint ugyan beláthatatlanul messze van, de arra nem feltétlenül van szükséged. Nem minden hangszerrel van ez így: sokan tíz évig hegedülhetnek, és még csak közepesek sem bírnak lenni. A gitározás más: a gitáriskola térképe szerint elrendezem az ujjaimat, a másik kezemmel megzengetem a húrokat, és íme, összhangzat. Ez már öröm. Ha két akkordot egymás után megszólaltatsz, amit félóra gyakorlás után meg tudsz tenni, máris sikerélményed van. És hamar eljuthatsz négy akkordig, az pedig azt jelenti, hogy le tudod játszani a popzene-irodalom 90 százalékát. Elsöprő felismerés, letaglózó élmény: tizenhat éves vagy, kezedben egy eszköz, ami pillanatok alatt királlyá koronáz. Előveszed az elmúlt harminc év magyar slágerei című füzetet, felcsapod bárhol, mindenki ismeri, aki ott ül körülötted, rázendítesz – és buli van, és te ülsz a közepében. Ez a mohó öröm, amit ilyenkor érzel, pontosan leképezi azt a vágyat, ami kamaszként meghatároz. Elszántan, kétely nélkül, neki az életnek! És már hallod azt a három mondatot, amivel új osztálytársaid között azonnal pozicionálod magad, és már látod azoknak a lányoknak a tekintetét, akiket kiválasztottál… (…)

A zene szinte minden előadásodat meghatározza.

Göttinger Pál: A színházi munkát, azt, amit magam is művelni próbálok, sokáig az értelem uralja: olvasunk, elemzünk, beszélgetünk, dramaturgiailag értelmezünk, térben helyezkedünk, a tanultakat alkalmazzuk, így-úgy ügyeskedünk, és itt az agy a főszereplő. Aztán, mintegy véletlenül, áttevődik a hangsúly a szívre. Ez már a hatás, hogy netalántán meghasad a szív. De ezt nem lehet tervezni. Okosan, pontosan, figyelemmel dolgozol, és szerencsés esetben eljön a kegyelmi pillanat. Ebben segít a zene, mely sokkal egzaktabb, mint a színház. Az ütemeknek, a hangoknak meghatározott helye és hossza van, egyszerűen rend van. Ott az agy egyszercsak ledobja magáról azt a terhet, hogy felfogjon és értelmezzen egy zeneművet, és az ember csak azt érzi, hogy elragadta őt a jó öreg rockendrol. Amikor a próbán hátrasandítok azokra, akik csak úgy beültek a hátsó sorokba vagy a páholyokba, akkor látom, hogy öntudatlanul, ütemre mozdulnak, bólogatnak a fejek, és mindannyian valamin belülre kerültünk. És akkor nem az agyunk, hanem a szívünk visz azonos irányba. (…) Ha nem rontjuk el, ha elég ügyesek vagyunk, akkor eljutunk ide, és akkor…

… a szív hasad meg.

Göttinger Pál: Igen. Olyan lesz, mint amivel a cirkuszban találkozol: mindenféle körítés és cicoma közepette is leegyszerűsödik a kérdés arra, hogy leesik-e az az ember vagy sem. (…)

Ez „csak” színház, mondhatjuk, de akkor és ott az életünk a tét.

Göttinger Pál: Végülis igen. Nézőként beülök úgymond szórakozni, és azon veszem észre magam, hogy igazi történés részese vagyok. A rock paneljei működnek: a hangszerek megszólalnak, felkészítenek a robbanásra, én összehúzódok a székemben, várom a refrén robbanását, és ha mindent megteszünk ezért, az a refrén robbanni is fog. Ha a tánclépés pontos, ha az akkord jól szól, ha a színész kiénekli azt a hangot, az a jelenet megtörténik. Ha egyvalami nem stimmel, az a jelenet nincs. Ez a tét. Ez az előadás tétje, ami egyben Dávid életének tétje is: el tudja-e játszani azt a dalt a lánynak, amire hónapok óta készül. Van miért izgulnunk.

Szerző: Bérczes László

forrás: http://szinhaz.hu/

Firkin a CKM-ben

2011-12-01T15:44:00.000+01:00

EGY KICSIT MINDANNYIUNK TÖRTÉNETE

2011-11-30T08:51:00.000+01:00

Remek vígjátékot láthatott a közönség a Gyulai Várszínház kamaratermében Orosz Dénes rendezésében

Súr Enikő

Remek vígjátékot láthatott a közönség november 14-én a Gyulai Várszínház kamaratermében Orosz Dénes rendezésében. A Manna Kulturális Egyesület produkciójára rengetegen voltak kíváncsiak, roskadásig megtelt a várszínház kamaraterme.

Szabó Borbála Telefondoktor című bohózatának egyetlen szereplője, Göttinger Pál egy látszólag boldog és elégedett, a harmincas éveiben járó nőgyógyászt alakít a színpadon, aki bennragad a rendelőjében. Az orvos, Békés Dénes a kezdetben aprónak tűnő problémát, hogy két óvodás kislányát valaki elhozza helyette az óvodából úgy, hogy arról a felesége ne szerezzen tudomást, telefonon igyekszik megoldani. A rendelőből irányított események azonban egyre irányíthatatlanabbá válnak, s a nőgyógyász élete gyökerestől változik meg. A probléma valódi forrása ugyanis nem az ajtózárba beletört kulcs, hanem az, hogy Békés Dénes soha nem mer igazat mondani. Az apró hazugságok pedig beláthatatlan következményekhez vezetnek.

A rendezőnek, Orosz Dénesnek és a bohózat egyetlen szereplőjének nem volt könnyű feladata, hiszen az egyszemélyes darabban csupán a telefonbeszélgetéseken keresztül bontakozik ki a történet. Göttinger Pálnak azonban, játékával, mindvégig sikerült fenntartania a közönség figyelmét, a történet egésszé állt össze.

A csonka párbeszédekből kirajzolódik előttünk a nőgyógyász élete, a folyton magyarázkodó Békés Dénes mulatságos, ugyanakkor szerethető figurája, aki egy szokványos hétköznap délutánján nem akar mást, csak nyugodtan kibontani egy csomagot. Csakhogy állandóan megzavarják a telefonok.

Békés Dénes megállás nélkül telefonál. Hol a liberális, vegetáriánus, sajátos nevelési elveket valló feleségével, Judittal, hol az idősödő, szélsőjobboldali érzelmű, homofób édesanyjával, hol a feleségét megcsaló, megbízhatatlan barátjával, Barnabással, hol a barát lengén öltözött, parókás szeretőjével, Tündivel, hol az éppen szülni készülő páciensével, Edittel és annak férjével, hol az útközben elakadt lakatossal, hol az utazási szokásokat felmérő cég munkatársával.

A rendelőjébe zárt, a külvilággal a kapcsolatot csupán telefonon tartó Békés Dénes története Judittal, a mamával, Barnabással és Tündivel igazi mai történet, amely tele van egy ma élő ember konfliktusaival. Egy kicsit mindannyiunk története.

forrás: http://www.gyulaihirlap.hu/

A GYÁVA

2011-11-29T16:36:00.001+01:00

Nézőművészeti Kft. és Manna Kulturális Egyesület

Helyszín: KOLIBRI PINCE Budapest, VI. Andrássy 77.

Időpont: 2011. december 1. 17:00

Időtartam: 105' (előadás+feldolgozó beszélgetés)

Jegyek:

061 311-0870; 061 312-0622

kolibri@szinhaz.hu

http://kolibri.jegy.hu

Magyarországon is egyre népszerűbb és egyre inkább a társadalmi felelősségvállalás terepévé válik az ifjúsági és a tantermi színház. A Nézőművészeti Kft. elnevezésű produkciós műhely a magyar ifjúsági színház talán legfontosabb képviselője, a Kolibri Színház segítségével hozta létre A gyáva című előadását, mely dokumentarista módszerrel dolgozza fel egy drogos fiú történetét. Az előadáshoz feldolgozó foglalkozás is kapcsolódik.

Szereplők

Kovács Krisztián

Scherer Péter

Alkotók

Kovács Krisztián

Scherer Péter

Gyulay Eszter

Surány Judit

Angol tolmács: Göttinger Pál

Rendező

SCHERER Péter

A gyáva arra tesz kísérletet, hogy a drogproblémáról, amely napjainkban egyre több fiatal és egyre több család életét teszi pokollá, megpróbáljon leplezetlenül, az érintettek szemszögéből beszélni. A produkció a Krétakör előadásaiból és a Jancsó-filmekből ismert kíváló színész, Scherer Péter rendezése. A Nézőművészeti Kft és a Manna Kulturális Egyesület közös előadásának szövegkönyve a kábítószer függőségükről valló emberek személyes dokumentumai, valamint az alkotók (Kovács Krisztián, Scherer Péter, Gyulay Eszter és Surányi Judit) írásai alapján készült.

„És van elvonás és van hidegrázás és hátfájás és fogfájás és fejfájás és a lábad fáj és minden fáj, aztán van drogambulancia, van rivotril, van depridol, meg recept, meg altató, meg nyugtató, ez megnyugtató. És nincs pénz, nincs kocsi, nincs ruha, nincs nő, nincs nyár, nincs telefon, nincs lakás és nincs lélegzet, nincs pihenés, nincs megállás és nincs segítség, és nincs esély és nincs isten sem ember, és nincs anya és nincs apa és nincs remény és nincs testvér, és nincs remény…”

Egy fiatal fiú mesél gondolatairól, érzéseiről, a családjával való ellentmondásos kapcsolatáról, és arról, hogyan kezdett drogozni. Egy apa mindezt végignézi, végighallgatja és végigéli. Zavarba ejtően személyes párbeszédek és belső monológok, humoros és keserű helyzetek az élet rendhagyó sorsfordulatai közé ékelve. Hol csúszhatnak el a szándékok? Miért választjuk a „könnyebb” utat, ha úgy érezzük, az életünk zsákutcába ért?

„Bár a tantermi színház fogalmában mindkét tag lényeges, elsődleges a színház, a magas esztétikai színvonalon megszülető előadás, amelyhez valamilyen módon kötődik egy, a látottak közös feldolgozását célzó program is. Természetesen nem egy kőszínházban már játszott produkció iskolai vendégszereplése jelenti a tantermi színházat, hanem olyan előadást, amely eleve osztálytermi közegbe készül. Ennek tartalmi és formai kritériumai egyaránt speciálisak. A diákokat csak olyan produkcióval lehet megszólítani, amelyről úgy érzik, közük lehet hozzá, mert a problémáikat olyan nyelven fogalmazza meg, amely számukra ismerős. Ebből következően a tantermi előadások – akár kortárs szöveget, akár klasszikus drámát visznek színre – probléma-centrikusak. Másfelől az alkotóknak maximálisan igazodniuk kell a mindenkori adottságokhoz és körülményekhez, tehát a produkciók a szó köznapi és grotowski-i értelmében szegény színháziak. További feltétel az interaktivitás, amely az előadáson belül éppen úgy megnyilvánulhat, mint az azt kísérő foglalkozásokon. Ez azt jelenti, hogy az előadóknak egyszerre kell improvizálni is tudó színésznek, moderátornak, a nézők partnerének lenniük.

A tantermi színház kisközösségeket szólít meg, s épít arra, hogy közönsége egy adott osztály összeszokott közössége. Ez nem azt jelenti, hogy esetenként több osztály, akár egy egész iskola diákjai előtt is ne lehetne érvényes és hatásos előadást tartani, de ilyenkor nyilvánvalóan más előadói és feldolgozói eszközökre van szükség, mint egy klasszikus tantermi projektnél. Mindebből talán érzékelhető, hogy ez a forma sem közvetlenül, sem elsődleges célját tekintve nem a színházra nevelés ügyét szolgálja – erre más színházi foglalkozások léteznek –, de járulékosan felkeltheti vagy fenntarthatja a színház mint művelődési-szórakozási alkalom iránti érdeklődést.

Scherer Péter rendezte A gyáva elsősorban Kovács Krisztián nagyszerű, a gyerekekkel interaktív kapcsolatot is fenntartó alakításának köszönhetően teszi átélhetővé a drogfogyasztás hatásait, s teszi lehetővé, hogy a prevencióról, a drogok hatásáról lehessen eszmét cserélni.” (Nánay István, Revizor)

„Az előadás egy heroinista fiúról szól, aki igyekszik kijutni az anyagba zárt világból, »a bűnből«, de neki ezt nemcsak egyedül kell megoldania, hanem az egész világgal szemben. Ugyanis a jó szándékú, de kétségbeesett, korlátolt apja képtelen segíteni neki; másra pedig aligha számíthat akkor, amikor a társadalomnak sokkal szeretettebb tagja a hajléktalanokat csikkel égető, lehugyozó »bátor« alak, mint egy »drogos«. Fájdalmas az előadás realitása, hogy a mai Magyarországon a gyengébbeket megalázó, fenyegető agresszorok a haza egyre inkább becsült tagjai, s a minderre normálisan reagáló, érzékeny embereket pedig egyre kevésbé viseli el ez az ország. Pedig épeszű az, aki a mai valóságba belebolondul, aki menekülne tőle; aki meg túllép rajta, megalkuszik vele, hát az a gyáva. Az előadás igazsága nyugtalanító. […] Ebben a nemesen egyszerű színházban a szűken vett történetnél persze sokkal többről van szó: szembesülünk, hogy a magunk és mások meg nem értése következtében hogyan siklik ki egy élet. Borzasztó közelségbe kerültünk ehhez.” (Proics Lilla, Fidelio)

Lovasi-féle énekóra a Csiky Gergely Színházban

2011-11-28T16:55:00.001+01:00

szólj hozzá: A kéz maradék - Werk

A szocialista melltan filozófiája

2011-11-28T10:27:00.001+01:00

Időt utazunk.

Tulajdonképpen egész alatt, de ma különösen. Az első csókféleség. Mikor bénának érezzük magunkat, és bizony bénák is vagyunk. Na és ami a csókon túl van... félelmetes mellek. Amit még sose láttunk. Ha apádéknak csókolomot köszönsz, akkor majd pont anyád mellét fogod meglesni a fürdőszoba függöny alja alatti centi-résben.

És mell is van annyiféle. Kicsi, nagy, ha elcsíped a tévében az Amarcordot, akkor még gigásziról is értesülsz. De van kisbimbós, befelé fordulós, nagy udvaros. Aztán meg olyan, amikor szinte csak az udvar...

„Fúúúúúúúúú!" - mondja erre Dávid (aka Nagyhegyesi) „Na ez azért volt jó, mert az ef-nek menet közben változott meg az iránya" - Göttinger. Ezt tizenhat évesen az ember még el se tudja képzelni. Pontosabban csak elképzelni tudja. Na jó, manapság ennyikor már rég túl van az elképzelésen. De a hetvenes években, amikor még én is, meg ez a Dávid gyerek is, szó szerint szocializálódtunk, és történetesen pont vidéken, hát akkor nem fenékig erotika az első próbálkozás. Olyannak meg főleg, aki női mellet utoljára a strandon látott óvodás korában. És akkor is a szembeszomszéd veledkorú Ágikáét.

Aztán főleg, mikor azt látod, hogy a haverod jobban csinálja. Pedig mindössze csak csinálja. „figyelj Csabi, arra céloztam a múltkor, amikor a svédtornát csináljátok („Ne röhögd el a javát" - Fándly Cs.), hogy akkor jó, ha nem vagytok olyan ügyesek, te is béna vagy, csak te beleveted magad. Annál is inkább, mer' ha menne, akkor nem engednéd el a csajt" - Pál újra.

Aztán persze akkor se könnyű felengedned, ha a fejedben folyton ott kong nagyanyád, hogy Pest az bűnös, de minimum bűzös, olynyira, hogy rákot kapsz. Úgyhogy ez a mell is itt, ezzel a marha nagy barna folttal a közepén tuti rák.

De persze a saját bénaságon túl („Ó, mással már persze, mással már csomószor"), meg a rák, lehet-e úgy, hogy akkor is, ha csak a puszta bírkózásért, hogy ezen túl kell lenni, mert dúlnak a hormonok, de mondjuk történetesen olyan vagy, aki nem ilyennek képzelte a trendet. Hogy az olyan, hogy szeretéssel. És ezt a lányt itt nem. Nem is ismerem. Aztán meg „fú, tényleg, még az a gyerekügy is, még ez is van. Gumival kell." Kiábrándító.

Bizony ma második rész, 15. Jelenet. Dávid, Gábor, egyik csaj, másik csaj. Első szexuális nem élmény.

varadiesz

„A KERTBEN ILLATOKKAL JÁTSZOTTAK A SZAGOK” - A KÉZ 3. FEJEZET

2011-11-28T10:24:00.001+01:00

Már javában próbálják a kaposvári Csiky Gergely Színházban a Háy-Lovasi páros A kéz című bítzenés színdarabját, melyből ősbemutatót tartanak decemberben. A munkafolyamatról egy megfigyelő gondolatait olvashatják.

Két és fél héttel a bemutató előtt:

Két és fél héttel a bemutató előtt, próba a színpadon, jelzés-díszlet-kellékkel. Meg a hang, a tánchoz. Igen, ez táncos előadás lesz, bizony. De nem úgy ám, csak úgy.

Göttinger Pál (valóban ő, a friss Junior Príma-díjas) az a rendező, aki nem nagy, érthetetlen hűbelebancokat puffogtat a színésznek, ha meg akarja értetni vele a szerepe mélységét, adott helyzetben szándékolt mondanivalójának lélektani tartalmát, hanem egészen egyszerűen, a saját életéből, tapasztalataiból nyert élményeket osztja meg az épp küszködő színésszel. Merthogy lehet azt is egy azon hangsúllyal, és mélységgel elmondani, hogy éppen én hol tartok a pályámon, meg hogy egyébként van egy hajszál a reggeli tojásrántottámban. Mert a kettő igazából nem is különbözik. A kézben legalábbis biztos, hogy nem. Épp úgy nem, ahogy nem különbözik adott esetben a vidék magányossága a nagyvárosi egyedülléttől. Mert ha úgy van, akkor nincsen vége egyiknek sem.

Két héttel a bemutató előtt:

A zenetanárnő (Csapó Virág) érzékeny orra nem bírja Dávid (alias főhős, civilben Nagyhegyesi Zoltán) konyhaszagát. Ezen elgondolkodom. Milyen szaga legyen annak, aki a konyhában van? És annak, aki enni ad a tyúkoknak, akiknek később meg vérszaguk lesz, de csak azért, hogy aztán konyhaszaga lehessen az egész családnak vasárnap tizenkettő környékén? Jó ebédhez szól a nóta-szag. De korábban kezdődik ez. Jóval korábban. Már reggel öttől igazából, első a sülő kelt tészta- és sütiszag, aztán a répa-fehérrépa, petrezselyem és karalábé-szag, mert a tészta után jöhet a leveszöldség-pucolás. A déli harangszó-szag után meg a mosogatószer-szag. Még utána a jóllakott horkolás nyálszaga.

Szagológiai filozofálgatásba kezdek a próbán. Egy embernek élete során mennyi és milyen szagai vannak? Vagy egy helynek? Milyen helyek szagát veszem át? Menza-babgulyás? Kocsmai cigiköd? Személy vagy sebesvonat-bőrülés? Step-aerobic-terem? Chanel No. 5? Axe-angyalok? Melyik érzésnek milyen szaga van? A félelemnek, a szerelemnek, a rock-koncertnek, a tyúkólnak, a … gyorsan visszakapcsolódom a próbába, mert közben a tyúkok között, a hátsó udvaron megszólal a rock, és tízezer ember tombol a villogó fények alatt. Míg anyu meg mama kukoricát morzsolnak. Mi a különbség Jimi Hendrix és Szécsi Pál között? Már szagok tekintetében… „Na, vigyél még egy kis darát a tyúkoknak.” ‒ veti közbe a Tóth Nóra-nagymama-figura, de én tovább viszem a szag-vonalat.

Van-e szaga az álmoknak? Álmodozzál csak, álmodozzál színeset-szagosat, te fiú a tyúkok közt. Azt teszi a zenetanárnő és a nagymama is. Meg a Jimi Hendrix is valahol messze. Mennyi a különbség az álmodozók között? Mindegy, ki hol érzi magát jobbra érdemesnek, száműzöttnek, megnemértettnek. Tök mindegy, falu-város-New-York-City, aki éppen álmodozik, az pont ugyanolyan: a tekintet fókusza kicsit veszt a konkrétságából, valamivel a tárgyak mögött pihen meg, aztán kicsit bentebb csuk a szem, és magában találja meg a horizontot, vagy egy másik horizonton magát. És pont akkor leszünk pont ugyanolyanok, mikor a legkülönbözőbbnek álmodjuk magunkat.

Úgyhogy irány a Balaton! A vízben is mindenki vizes. (Szerző: SZF)

forrás: http://szinhaz.hu

Néha eltűnik a fal

2011-11-25T16:11:00.001+01:00

Nagyhegyesi Zoltán, a Színművészeti Egyetem zenés színész szakának negyedéves hallgatója játssza Dávidot, A KÉZ című bítzenés szindarab főszerepét. A naivan dacos vagy dacosan naiv Dávidot, aki rocksztár akar lenni, aki elveszíti a lába alól a talajt, mikor elkerül otthonról (vagy éppen akkor talál igazán magára?), de persze a legfontosabb kérdés akkor is az, hogy mi van a lányokkal. Zolinak is feltettünk néhány (ismerkedéskor) fontosnak tűnő kérdést.

- Dávid ügyetlen, kínos, vicces, érzelmes helyzeteken keresztül kamaszból felnőtté válik. Ismerős neked a saját életedből a darab egy-egy helyzete?

- Dávid olyan dolgokat él át, ami mindenkinek ismerős lehet. Mindenki lába alól kicsúszik néha a talaj, ha bekerül egy új környezetbe. Így formálódik az ember: sok impulzus lökdösi erre-arra. Engem is. Csinálom ezt, csinálom azt, hagyom is magam, meg nem is hagyom magam lökdösni. Néha falnak ütközöm, néha meg eltűnik a fal. De ha konkrétan kérdezed a helyzeteket, akkor is van egy kis hasonlóság. Én is gitározni akartam általános iskolában, még középiskolában is jártam gitártanárhoz. És persze sok mindent a lányok miatt csináltam. Voltak nagy drámák. Én viszont gimi után kerültem Pestre (a darabbeli Dávid az általános iskola után). Nekem akkor jöttek ezek az élmények: a kolesz, meg az, hogy az első évben azt se tudtam, hogy hol vagyok, nagy volt a város, és mindenki olyan gyors, nem tudtam tartani a lépést. Illetve nagyon is tudtam: túlhajtottam magam. Hihetetlen sok impulzus ért, amit nem tudtam mindig kezelni. Most meg itt vagyok Kaposváron, megint egy új világ. Itt szinte csak a színházban élek, és azt érzem, hogy nagyon érdekes emberek vannak itt. Érdekes velük dolgozni, megismerni őket.

- A megismerésre térve: hogy is kezdődött ez az egész? És hol?

- Kecskeméten születtem, ott is jártam suliba, a Bolyaiba. A darabbeli fiúval való hasonlóságokra visszatérve egyébként: a nagymamám Tataházán lakik, nyaranként nagyon sokat voltam ott, onnan ismerős az a világ, amiről az egyik dal szól (részlet a zenetanárnő dalából - a szerk.: „Persze értem, sok a tehén/ A trágyán felhőt játszó legyek/ A disznószarban disznók ülnek / A szemétdombon kupac belek / A tyúkól felől a meleg tyúkszag / A konyha felől tudja fene / Verítékszag, sárszag, porszag / Meg a fokhagymaszag rettenete").

- És a színház kezdete?

- Általános hatodikban indult diákszínjátszó a suliban, előtte nem igazán tudtam, hogy mi az a színjátszás, egyszer vagy kétszer voltunk addig a sulival színházban. De mikor ezt meghallottam, ide el akartam menni, mert kíváncsi lettem. Elmentem, meghallgattam a többieket, és idegesített, hogy mindenki milyen iskolásan mondta a verseket, mindig felvitték a hangsúlyt a sorok végénél. Nem tudtam, hogy hogy' kell verset mondani, de próbáltam ellene menni annak, amit hallottam, „bármit, csak így ne"- alapon. Elkezdtem versmondó versenyekre járni, és voltak jó eredményeim. Aztán jött egy énektanár, aki stúdiót indított. A Boci, boci tarkát kellett először elénekelni neki. Iszonyatos hamis voltam, azt mondta, mondjak inkább egy verset, aztán meg azt, hogy lát bennem lehetőséget, és két év alatt megtanít énekelni. Úgy gyakoroltam, hogy a fülemhez raktam a lejátszót, és majdnem másodpercenként visszatekertem, szinte fanatikusan meg akartam tanulni énekelni. A Bolyaiban nem volt diákszínjátszó vagy drámás osztály. Egy másik gimi tanára (Orbán Edit a Katona József Gimnáziumból) ismert a versmondókról, és elkezdett foglalkozni velem. Fél évig csak beszélgettünk, később színházi előadásokat, filmeket néztünk, és elkezdtünk szövegekkel is foglalkozni. Nagyon sokat köszönhetek neki. Elsőre felvettek.

- Volt valamilyen más terved is? Mi lett volna, ha nem színház?

- Négyéves koromtól fociztam, korosztályos válogatott voltam nyolcadikig. Viszont szívritmus-zavarom volt, az orvos azt mondta, valószínűleg kinövöm, de ne kockáztassunk. Aztán eltört a könyököm. Vittem a tizenhatoson a labdát, és felrúgtak, elestem, és az alkarom meg a felkarom elfordultak egymástól. Összedrótozták, de ez pontot tett az i-re. Nyolcadik után eljártam meccsekre még, de a válogatottba már nem mentem vissza. Aztán ezt az egészet elvágtam, ki se mentem a pályára. Szóval úgy volt, hogy vagy foci vagy színház. Mert ezekbe mindent beleadtam. És onnantól akkor csak egy út maradt. Mondjuk ezek mellett nagyon sokat tanultam, mert az meg idegesített, amit a focistákról gondolnak, nem akartam betokosodni, erre nagyon odafigyeltem.

- És hogy volt a gitározással?

- Voltam egy színjátszó-táborban, ahol majdnem mindenki tudott gitározni, én persze nem. Később két évet tanultam, elmentem egy tanárhoz, aki jazzel foglalkozik. A legelejéről kezdtük, nagyon lassan és alaposan tanultunk. Aztán a felvételi miatt abbahagytam. Akkordokat le tudok még fogni, de már nem látom át a rendszert. Mindig is improvizálni akartam, de az csak úgy megy, ha bennem van az egész rendszere. Nemrég tangóharmonikázni tanultam egy előadáshoz, meg szájharmonikázni.

- És a nagyváros? Mi az, ami hiányozott Pestből?

- A család. Meg a barátaim... akik persze azóta szétszéledtek. Az ember igyekszik fenntartani a kapcsolatokat, de néha nem megy. Nem volt időm hazautazni. Nyáron pótoltam be mindig mindent. Viszont mindig is nagyon fel akartam menni Pestre.

- Miért?

Nem tudom. Voltam egy táborban még a gimi alatt, ahol Solténszky Tibor dramaturg rendezett előadást egy lánnyal meg velem, és fel kellett mennem Pestre próbálni. Akkor mondtam is neki, hogy úgy érzem, én ide tartozom, ez az én városom, mindenképp itt akarok élni. Kecskemét akkor már lassúnak tűnt. Meg el akartam végezni az egyetemet. Úgy akartam belépni egy színházba, hogy előtte megtanulom, mi is ez az egész. Még van két évem az egyetemen. Most minél több mindenben szeretném kipróbálni magam. Ezért is örülök, hogy itt lehetek. A Sanyi és Aranka Színházban is játszom. Hobbiból a nyáron Máthé Zsolt csinált egy Thelma és Louist. Csak úgy. És Lukács Andor megengedte, hogy játsszunk nála. Nemrég a Müpában játszottam a Hoppartosokkal, a Harsányi Sulyom László rendezte Liszt faktorban. Érdekes élmény volt. Az egyetemen pedig nemsokára Zsótérral dolgozunk, Dosztojevszkij Félkegyelműjét próbáljuk, amiben a félkegyelműt játszom.

- Ennyi minden között hol a középpont?

- Családcentrikus vagyok. Nekem ez fontos. És később is az lesz. Látom, hogy hogy' működnek a dolgok, és látom, hogy hogy' nem akarom. Tudom, hogy akarok családot. Nem lesz egyszerű a színház mellett. De akkor is akarom.

- Még egy kérdés, ami a darabbeli Dávid miatt bukkan fel: mit jelent neked a szabadság és a lázadás?

- Egyszer nyolcadikban elszöktem otthonról, ahhoz a lányhoz, akibe nagyon szerelmes voltam, hogy ott aludjak nála, és másnap, mikor reggeliztünk, mikor anyu rákérdezett, hol voltam, azt mondtam, hogy otthon aludtam. Na abból aztán lett egy nagyobb vita, ahol rendbe raktak. De alapvetően nem voltam korlátozva, elég szabadon engedtek, és mégis biztos pontot jelentettek nekem. Azt jelentenek mind a mai napig. Szóval lázadni nem kellett nagyon.

- A Színművészeti nem lázadás?

- Milyen szempontból?

- Határkeresés, feszegetés...

- Nem hagyjuk magunkat nyugodni, és a tanárok sem hagynak minket. Ott tényleg mindent kipróbálhatsz, amit ki akarsz facsarni önmagadból. De ez nem lázadás, hanem szabadság. Nincs miért lázadni. Kutatni, keresni kell. Sokszor az ember nem tudja, hogy mit keres, de tanul: próbál mindenfélét felhalmozni, amit később használhat. Néha összekuszálódik minden, de aztán tisztulnak és épülnek a dolgok. Tapasztalunk. Azt is megtapasztaljuk, milyen, mikor nincs alattunk semmi. Van ilyen. De meg kell próbálni tisztának maradni. És néha előfordul, hogy egyszer csak leegyszerűsödik minden.

szf

A KÉZ - BÍTZENÉS ŐSBEMUTATÓ KAPOSVÁRON - 1. fejezet

2011-11-25T16:08:00.001+01:00

A kéz egyértelműen gitározásra való: lefogjuk a húrokat, belevágunk egy dalba, és miénk a világ, no meg egy bítzenés szindarab... mondjuk Kaposváron.

A kéz egyértelműen gitározásra való: lefogjuk a húrokat, belevágunk egy dalba, és miénk a világ. A kéz bűvös erejű: zenekart szervez körénk, hogy aztán a lányok sorban elájuljanak a koncertünkön. A kéz minden idők legjobb gitárosává tehet. A kéz tesz valódi zenésszé. A kéz bedagad és bőrkeményedéses lesz, ha használják. A kéz még akár farmernadrágot is szerezhet nekünk!

Aztán van az a kéz, amelyik a földet műveli. A kéz, aminek köszönhetően Pestre megyünk iskolába, nyaralni a Balatonra. A kéz Apa keze. A kéz, amely a bokrokat ülteti, a permetezőt kezeli, a termést szüreteli. A kéz bedagad és bőrkeményedéses lesz, ha használják.

Aztán van olyan kéz is, ami üt - bedagad és bőrkeményedéses lesz, ha használják.

És annak a lánynak is van keze, akinek gitározni szeretnénk. Azt a kezet kellene megpróbálni megfogni. Kínkeserves feladat: csak mintegy véletlenül, épp hogy megérintve, akaratlanul és nyilvánvalóan nem közeledési szándékkal... A kéz hagyja-e, hogy belesimuljon egy másik kéz?

Háy János saját novelláskötete, „A bogyósgyümölcskertész fia" alapján írta a színdarab szövegét, hogy aztán Lovasi András zenét csepegtessen hozzá; Göttinger Pál gondoskodik a fiatalos, lendületes rendezésről. Reméljük, hogy az előadás végén az Önök kezei is összeütődnek majd...

GÖTTINGER PALI A KÉSZÜLŐDÉSRŐL:

"Háy és Lovasi - úgy vagyok persze, mint a készülő darab főhőse lenni szeretne: az a jóféle elhűlés, hogy hogyan kerülök ezek közé az emberek közé, kezdőként, érdemben ismeretlenül. Munícióimat rendezgetem a kaposvári munkához: valamit már gondolok a Háyról, mert olvastam, és mert találkozhattam vele és az írásművészetével hivatalból is a Magyar Színházban. Valamit gondolok a zenéről is, amit itt hallani szeretnénk majd, mert beszélgettem a Lovasiékkal, és úgy tűnt, mintha értenénk, mit beszél a másik. Valamit gondolok a kaposvári társulatról, mert sokukat ismerem személyesen, és sokukat tisztelek a színpadon látottak miatt.  Úgyis csak akkor dől el minden, mikor leülünk októberben egy asztal köré valamennyien, és megpróbáljuk a saját elért, el nem ért és elérhetetlen "többre"-vágyásunkat megfogalmazni a tinédzser rocker történetén keresztül. Hogy van-e bennünk annyi emberismeret és bölcsesség, mint Háyban, annyi stílusérzék és közlésvágy, mint Lovasiban. Annyi szeretet, hogy segítsünk ennek az igyekvő fiúnak, megmentsük őt a léleknyomorító nevetségessé válástól - meg persze magunkat. A kezünkről van szó. Hogy tudunk-e gitározni. De érted, "úgy". Alig várjuk."

LOVASI ANDRÁS AZ ELŐZMÉNYEKRŐL:

- Van valamilyen múltad-történelmed konkrétan a Csikyvel?

- Annyi, hogy pécsiként a nyolcvanas években sokat jártam ide előadásokat nézni.

- És Háy Jánossal?

- Vele régóta ismerjük egymást, de dolgozni még nem dolgoztunk együtt, illetve egyszer az Ördögkatlan Fesztiválon, egy irodalmi zenés esten, ahol ő is zenélt és én is irodalmárkodtam, és összekentük egymás dolgait... a másikéval. Ő beleciterázott az én számomba, én meg belebeszéltem a szövegébe. Ő egy elvetélt rockzenész. Mint mindannyian az én generációmból.

- És most?

- Rátóti Zoltán felkért, hogy hozzunk össze egy zenés játékot, aminek az alapja Háy egyik regénye lesz. A regényt olvastam, még mielőtt a Jánost megismertem volna, jókat röhögtem rajta, eddig ennyi közöm volt hozzá. De ez a munka most mindenkinek, neki is, nekem is egy kihívás. Mindenekelőtt az, hogy a zenés játéknak Magyarországon vannak sikerre ítélt hagyományai, amiket vagy felül kell írni, vagy el kell felejteni. Ezek a magyar operett hagyományaiból gyökereznek - amit itthon nagyképűen musicalnek hívnak. Ennek az általam egyáltalán nem elítélt vagy prekoncepcióval kezelt műfajnak vannak olyan hagyományai, amik a magyar szórakoztató zenében is megjelennek. Ezekre lehet építeni. Ha akarunk. Ha használni fogjuk, akkor újra ki kell találnunk őket, vagy pedig gyökeresen elvetni, és csinálni egy teljesen más, valami csupasz, radikális dolgot...

- Nem teljesen új számodra ez a terep.

- Csináltam már alkalmazott színházi zenéket, meg olyanokat, amik már-már a zenés darab felé mutattak. Utoljára a Budapest Bábszínház Csizmás kandúrjához írtam dalszövegeket, a zenét a Csík zenekar prímása, Szabó Attila szerezte. Előtte meg a Pécsi Egyetemi Színháznak csináltunk A kétfejű fenevadhoz meg a Tartuffe-höz zenét. Kiderült, hogy könnyebb meglévő karakterekre dalt írni, mint megteremteni egy háromperces dal önálló világát a semmiből. Mondjuk a rendező megadja a kereteket: "itt és itt a darabban ez a két karakter énekeljen erről és erről, ez legyen az első mondat". Az önálló dalnál meg kell teremteni a világot, egy közeget, amibe rögtön bekerülsz, mint hallgató, és ki kell találni, hogy ki beszél így, ki a dal "elbeszélője". Ezek egy darabban már adottak.   Ebben a mostani munkában az az izgalmas, hogy ez még nem egy kész dráma, úgyhogy itt a zene vissza tud hatni a dramaturgiára, bele tud kapcsolódni a darab létrejöttébe, cselekményformáló erőként használódik. Van egy fontos kérdés: hogy mennyire kell központoznia a zenének, mennyire kell a dramaturgiai fordulópontokon előjönni, kiemelni a hangsúlyokat, reflektálni a darabszerűségre, megírtságra... vagy mennyire működhet a zene a klasszikus operett-dramaturgia mentén, miszerint a szereplők az érzelmi csúcspontoknál fakadnak dalra mintegy észrevétlenül, mikor már nem bírnak tovább az érzéseikkel. Mindkét lehetőség baromi érdekes.

- Viszont a regénynek van egy meghatározott zenei világa...

- Igen, a hetvenes-nyolcvanas évek nemzedéki nosztalgiája. Erről beszélgettünk Jánossal, ez egy érdekes kérdés, hogy mennyire kell ehhez a zenei világhoz kapcsolódni, és arra jutottunk, hogy nem feltétlen kell egy az egyben megjelennie.

- Vannak konkrét számok, amiket a srác játszik.

- Igen, Jimi Hendrix például. Persze bekerülhetnek zenei idézetek, parafrázisok, azt gondolom, ez a kérdés később fog kikristályosodni. Talán végső soron a próbák közben, hiszen az itteni színészekkel, ebben a színházban dolgozunk, ez is meghatározó pontja a zene alakulásának.

- Mondjuk, hogy a főszereplő srácnak gitározni kell.

- Csak annyira kell tudnia a színésznek gitározni, amennyire mondjuk a Háy is tud... :)

forrás: http://szinhaz.hu/

Rántotta a kézben

2011-11-23T13:38:00.001+01:00

Két és fél héttel a bemutató előtt, próba a színpadon, jelzés-díszlet-kellékkel. Meg a hang, a tánchoz. Igen, ez táncos előadás lesz, bizony. De nem úgy ám, csak úgy.Göttinger Pál (valóban ő, a friss Junior Príma-díjas) az a rendező, aki nem nagy, érthetetlen hűbelebancokat puffogtat a színésznek, ha meg akarja értetni vele a szerepe mélységét, adott helyzetben szándékolt mondanivalójának lélektani tartalmát, hanem egészen egyszerűen, a saját életéből, tapasztalataiból nyert élményeket osztja meg az épp küszködő színésszel. Merthogy lehet azt is egy azon hangsúllyal, és mélységgel elmondani, hogy éppen én hol tartok a pályámon, meg hogy egyébként van egy hajszál a reggeli tojásrántottámban. Mert a kettő igazából nem is különbözik. A kézben legalábbis biztos, hogy nem. Épp úgy nem, ahogy nem különbözik adott esetben a vidék magányossága a nagyvárosi egyedülléttől. Mert ha úgy van, akkor nincsen vége egyiknek sem.

Mert mindig van két-három srác az osztályból, aki gáz, és pedig, meg de, mit tudjuk:

No, és mi van akkor, ha ott vagyunk, ahol, és amikor akartunk? Igen, akkor jön a határtalannak hitt elégedettség utáni szottyos, üres, a levegő kiszorítása által összetöppedt műanyagflakon-érzés. És olyankor már:

mcs

forrás: http://www.csiky.hu/

KINT SZÍNHÁZI, BENT CIVIL - INTERJÚ VÁRADI SZABOLCCSAL

2011-11-22T13:44:00.001+01:00

Kaposvár akkor és most 5.

"Mindig az adott előadás rendezőjének az útja a legfontosabb, de mindenki hozzátehet, csak a ráismerhető úton kell menni. Itt ez mindig evidencia volt" - mondja Váradi Szabolcs, a Kaposvári Csiky Gergely Színház segédrendezője, akivel Proics Lilla beszélgetett a tapasztalatairól, pályájáról.

- Hogyan jöttél Kaposvárra?

Váradi Szabolcs: Marton László osztályából az első év végén kerültem ki – akkor hívott Babarczy László rendezőasszisztensnek.

- Azóta több előadást is rendeztél. Mi volt az első?

Váradi Szabolcs: A magam által átírt Lúdas Matyi.

- Hogy jutott eszedbe éppen az?

Váradi Szabolcs: Úgy, hogy Némedi Árpi odajött hozzám a büfében, és azt mondta, szeretné eljátszani, úgyhogy rendezzem meg. Akkor levettem a polcról Fazekas Mihály nevezett művét, és megírtam belőle a példányt.

- És hogyan fogtál a rendezéshez?

Váradi Szabolcs: Ahogy azt itt, Kaposváron tanultam az inspiráló alaptétel szerint: a szöveg az szöveg – tehát ami mondható, azt megtartja az ember, ami nem, azt kicseréli. Ekként az én írásom elejét ugyancsak átvariáltuk, húztunk is belőle, végül annyi maradt, amennyit képes volt az előadás megmozdítani.

- Nem érzed másodrangúnak a gyerekelőadásokat?

Váradi Szabolcs: Biztos volt olyan korszak, hogy eleve leértékelt helyzet volt gyerekekhez szólni. Azonban itt Kaposváron már nagyon régóta nem másodrangú a gyerekszínház, sőt amennyire tudom, ma már sehol nem az.

- Kaposváron vajon miért volt már korábban is jobb helyzetben a gyerekszínház?

Váradi Szabolcs: Talán elsősorban az irodalmi hagyomány, a gyerekirodalomba kényszerített szerzők –Weöres Sándor, Kormos István, Eörsi Pista – miatt volt így. Utánuk aztán volt egy csend, de ma újra izgalmas gyerekeknek szóló szövegeket írnak a kortárs szerzők.

- Ti hogyan gondoltatok a Lúdas Matyira, mint vivőanyagra?

Váradi Szabolcs: Beletettük magunkat, hiszen tudjuk, a gyerekek a legkisebb kétség nélkül hajítják ki maguk közül a játékból, aki azt nem veszi komolyan. Ha a rendezőnek hisznek a színészek, és viszont, akkor a színészeknek is hisznek a nézők. Ennek sokszor lehetett már egyszerű jelét venni, mint például aBűvös erdőcímű előadásban, amikor mondta és mutatta egy szereplő, hogy ott fent van a ház, akkor az egész nézőtér hátrafordult a kakasülőt fürkészve – nem a gyermeki naivitás, hanem a játék miatt.

- A gyerekekre másként hat a színház, mint a felnőttekre?

Váradi Szabolcs: Nem, csak mások az arányok. Egy mese meglehet, nagyobb részt hat a tudatalattira, mint egy felnőtt-előadás, amelyről gondolkozva jellemzően több mindent ki tud mondani a nézője. Ugyanakkor rengeteg apróságban vannak eltérések. Mondok egy triviálisat: a gyerekek szeretik a szimmetriát, amit figyelembe is szoktak venni a színháziak. De ez nem előírás, sőt mi éppen ebből kiindulva próbáljuk meg, el lehet-e fogadtatni velük az aszimmetriát, a másfélét, hogy ezen az úton továbbjutva elfogadják, ne adj, isten megszeressék a maguk és mások tökéletlenségét. Persze ugyanez működik a felnőtteknél is: ha lehet menni valami ismeretlennel, attól a felnőttek sem zárkóznak el. Jó esetben.

- Azért a gyerekek könnyebben reagálnak, mint a felnőtt közönség.

Váradi Szabolcs: Persze, mindent sokkal erősebben visszajeleznek. Élvezet látni, hallani, ahogy élénken követik a fordulatokat, ahogy azonnal jelzik, ha meglepően jóra vagy rosszra fordul az adott helyzet, mert odaadják magukat a játékhoz. Így például a Hókirálynő előadásain szinte mindig fent volt a hangulat, alig várták a gyerekek, hogy megmurdaljon az öreglány. Egyik előadás után mondta is Vékes Csabi, aki az egyik Hollót játszotta, hogy megélte, milyen lehet rock sztárként színpadon lenni.

- Pedig a gyerekek felnőttebbek, mint korábban: mintha kevesebb dolgot zárnánk el előlük, mint anno előlünk a szüleink. Hogyan állsz ehhez rendezőként?

Váradi Szabolcs: Nem tudom. Talán tényleg többet tudnak sok mindenről. Mindenesetre ahhoz, hogy bármi színpadra kerüljön, drámai szöveg kell, amit meg kell írni és akkor nyilván úgy írjuk meg, ahogy azt gondoljuk, majd megértik és szeretik. Én azt az alapanyagot kedvelem, ami igényli a fantáziát – amit színházban, szinte garantált, hogy nehéz megcsinálni –, ugyanis az mozgatja meg a gyerekeket.

- A rendezéseiden kívül is érdekel a gyerekszínház?

Váradi Szabolcs: Igen, kicsit másképp is: nyaranként Horányban csinálunk színjátszótábort. Egy mese címével szoktam érkezni a gyerekekhez, abból kezdünk dolgozni a kis csapattal: Lestyán Luca, Horváth Eszter, Kántor Anita, Kisvárday Juli vagy Barabás Edit, illetve Poroszlai Eszter vesz részt a munkában. Ott elsősorban a gyerekek fantáziájából építkezünk – tanulságos, mennyire lehet rájuk, a képzelőerejükre hagyatkozni.

- S egy ilyen munkában, vagy egy színházi rendezésben mitől engedsz valaminek utat, másvalaminek pedig nem?

Váradi Szabolcs: A magam ízlésére tudok hagyatkozni – ami nyilván attól alakul, hogy kivel, mivel találkozom. Így aztán szándékosan is használom mindazt, amit megtanultam, amit láttam, de van, hogy csak úgy érzem. A gyerekelőadásokba egyébként tudatosan megpróbálunk olyan dolgokat beletenni, amelyek hasznosak és fontosak lesznek az életükben – ahogy ezt mindenki teszi, ha gyerekekhez szól.

- Nemcsak gyerekelőadást rendeztél.

Váradi Szabolcs: Hanem egy stúdióelőadást is: a Rosencrantz és Guildenstern halott című darabot vittük színre.

- Miért pont azt?

Váradi Szabolcs: Mert szeretem. Két ember beesik valahova, azt sem tudja, mi történik körülötte, miközben hol ezt kell csinálnia, hol azt, s mielőtt megértenék, mi is volt az egész, meghalnak. Nem pont ilyen az életünk? Rólunk szól.

- Sajnos nem láttam ezt az előadást. Hogy sikerült?

Váradi Szabolcs: Sokat foglalkoztam vele előtte, átírtam, mert bár zseniális darab, kissé porosnak tűnt – aztán kiderült, hogy a szerzői jogi előírások szerint nem lehet belenyúlni, ez némiképp visszavetett. Ám azt hiszem, leginkább azért nem sikerült elég jól az a munka, mert nem voltam eléggé kész az akaratom érvényesítésére. Talán nem vettem észre, hogy a munka ideje alatt óhatatlanul megváltozott az a természetes helyzet, hogy azokkal az emberek, akikkel már korábban sokat dolgoztam, és jóban voltunk, egyszercsak szemben találtam magam. Pedig amikor az ember rendezőként szembekerül a többiekkel, akkor fel kell vennie a pozíciót, hogy megértsék, mit akar. Azóta világossá vált: nem elég egyszer elmondani, amit tudok a dologról, hanem következetesen tolni kell, hogy mindenkinek tiszta legyen, merre kell menni. Akkoriban azt hittem, ha sokszor mondom, csak magam ismétlem, őket meg hülyének nézem. Pedig muszáj ezt csinálni a bizalom miatt is, hogy mindig érezzék, bármit megtehetnek, mert vezetem őket. Végül működőképes előadás lett, de én vereségként éltem meg.

- Szelíd ember vagy, ami nem lehet könnyű.

- Általában tényleg szelíd vagyok, de néha nekem is vannak indulataim. Szoktak nevetni rajtam, amikor nagyritkán elszakad a cérna – nyilván olyan lehetek, mint egy mókus, aki toporzékolni kezd, persze attól még értik a szándékomat; de vannak helyzetek, amikor csak úgy lehet dolgozni, ha túlteszem, netán túljátszom magam a szelídségen. Ascher Tamástól nagyon meg lehetett tanulni, hogy a rendezés is a színház része, tehát a rendező ugyanúgy benne él a játékban, mint bárki más, sőt ő az, aki addig erőlködik, bohóckodik, amíg el nem éri azt, amiért nekiállt az egésznek.

- Egy rendező tehát használható színész?

Váradi Szabolcs: Volt szerencsém néhány különböző habitusú nagy rendező mellett ücsörögni. Egy valami vitán felül közös bennük: minden pillanatban tudják, mi ez az egész, amiben játsszák a szerepüket.

- Amikor rendezel, a színészekkel való munkában mennyire hasznosak a megélt színészi tapasztalatok?

Váradi Szabolcs: Színészként nehezen próbálok, de lentről pontosabban tudom, mit kell csinálni, sőt meg is tudom mutatni – persze nem a végső formát, hanem azt, amit belőlem kivált. Gondolom, így van ezzel minden előjátszó rendező: hangulatot mutat, amiből egy jó színész ki tudja csípni, miről van szó – nyilván nem arról, hogy a rendező magát akarná viszontlátni. Ha rendező és színész között jól működik a viszony, akkor ez egy nagyon pontos kommunikáció tud lenni, amibe persze az is belefér, hogy meccsöljenek.

- A rendezőnek hasznos ismerni a színészeket, ha szót akar velük érteni.

Váradi Szabolcs: Annál is inkább, mert inspiráló, ahogy éppen róluk jut eszembe valami, amit aztán a keletkezése pillanatában el is mondhatok, amit ők meg is csinálnak, legyen az bármilyen marhaság. Ezáltal lehet más állapotba kerülni: így tesz a rendezés izgágává.

- Talán ez az izgágaság is oka, hogy a rendező szándéka erősebb a színésznél?

Váradi Szabolcs: Mindig az adott előadás rendezőjének az útja a legfontosabb, de mindenki hozzátehet, csak a ráismerhető úton kell menni. Itt ez mindig evidencia volt.

-Lehet, hogy jobban foglalkoztat a rendezés, de én nem tudok úgy rád gondolni, hogy először ne egy kép jusson eszembe: a Csak egy szög című előadás egy hosszúra sikerült jelenetében voltál Jézus. Egy ponton bejöttél a kereszttel, aztán tartalmas huzavona után felszögeltek. Volt pár mondatod is. Nekem elemi színházi élményem az a jelenet, ahogy abban voltál – és nem játszottál.

Váradi Szabolcs: Ha így volt, akkor az Moha miatt volt. Annyit tudtam, mint mindenki, aki figyeli, hogy nagyon sokat perlekedik az istenével, ha egyáltalán van neki – de az biztos, hogy húzkodják egymást rendesen. Ő ugyanazt tette velem, amit azzal a szereplővel tesznek abban a jelenetben: egyáltalán nem foglalkozott velem, mégis megtörtént. Közismert, hogy abban a jelenetben miért érkeznek oda a szereplők, és az előadás története szerint egy konfliktusból kifolyólag elterelődik a figyelem a lényegről, és a „hippire” egyszercsak nem figyel senki. Aztán minden szépen a helyére kerül, a végén csak fölszögeznek. És ott a véren csúszkálva, kapaszkodva, belül is mindig nyilvánvaló volt ennek a képnek az ereje. Mindig is bizonytalan voltam színészileg, de ott olyan elhagyatottnak éreztem magam, mint talán soha – de hát éppen ezt kellett megélnem, bár soha nem beszéltünk Mohával erről, szerintem ezt ő is tudta.

- Abban az előadásban először rendezőasszisztens voltál.

Váradi Szabolcs: Addig a jelenetig: úgyhogy pontosan tudtam, mi miért történik. A kész koncepciót persze nem tudtam, de talán ő sem, mert inkább véletlenszerűen kerültem az egészbe, semmint jól kitalált terv szerint, hiszen Jézus nem jelenhetett meg máskor, de már elfogytak a színészek – nekem meg éppen elég zilált volt a fazonom és pontosan harminchárom éves voltam – ami persze nem volt szempont, Moha nyilván nem is tudta. Továbbá lelkileg is állapotban voltam, a Rosencrantz után. Sok minden történt velem ezáltal, minden előadáson, meg még utána is.

- Valamit megoldottál abban a jelenetben. Mégis hogyan gondolkodtál közben?

- A legtöbbször azt szokták mondani nekem: ne játssz, ne játssz! S hát pláne ezt kéri Mohácsi János. Ám amikor a Szöget próbáltuk, szó nélkül tűrte, hogy végigcsináljam, hogy játsszak, hogy kiderüljön, mire vagyok képes. Hogy a végén tényleg ne játsszak. Förtelmes lehettem közben – de tanulságos volt megélni, hogy muszáj az úton végigmenni, hogy valahol egyszercsak ott legyünk, ahova indultunk.

- Jó régen volt már az utolsó előadás is.

Váradi Szabolcs: Igen, bár én kaptam egy kis ízelítőt, mert amikor az ugyancsak Mohácsi János rendezett Helytartó utolsó előadása ment – ahogy máskor is előfordult ez-az búcsúzóul –, megkért, hogy az utolsó képben, amikor a pápa és a püspöki kar elmélázik az életen, akkor vonuljak át a színen teljes szerelésben. Akik színpadon voltak, néztek elképedve, hogy meg van ez a Váradi bolondulva, áthúzza a keresztet nyílt színen, Mohácsi biztosan megöli.

- Lehet, hogy más szerepben is megmutathattad volna, milyen színész vagy.

Váradi Szabolcs: Egyszer esik, ami esik. A napi gyakorlat nem engedi meg, mert azt nem lehet kivárni, amíg egy magamfajta nehezen nyíló ember kikeveredik a vackából. Lehet, hogy a függetlenek közt megoldható az ilyesmi, de ebben az üzemszerű működésben csak ritkán.

- De nem is volt muszáj ezzel megküzdened, mert a rendezéseid mellett érzékeny vagy a szövegre, ami egy segédrendezőnek kifejezetten szükséges. Továbbá verseket is írsz, amelyek inkább időnként megjelennek irodalmi lapokban – méltán. Tudod hasznosítani a színházban ezt a képességedet?

Váradi Szabolcs: Igen, Némedi Árpi, meg Znami meg szoktak találni, hogy varrjak nekik mondható, énekelhető szövegeket, vagy Tóth Géza, amikor a Kisfiú és az oroszlánokat rendezte, megmondta, hova szeretne dalokat.

- A vers miből van?

Váradi Szabolcs: Lüktetésből.

- Úgy emlékszem a verseidre, hogy nem használsz nagybetűket, se központozást.

Váradi Szabolcs: Szerintem lehet bonyolultnak lenni, mert az szép, szellemes és játékos. S ha valaki mást találhat a szövegemben, mint amit én beleírtam, akkor az csodálatos: a fantázia szabadsága.

- Költő vagy, aki színházat csinál, vagy színházcsináló, aki verseket ír?

Váradi Szabolcs: Nem tudom, nekem ez nem érdekes. Egyszer, amikor egy gyerekelőadást rendezettBabarczy László, amelyben én is részt vettem, kerekedett egy konfliktus, s ugyan dühödten nekem címezte a mondandóját, nyilvánvaló volt, valaki másnak üzent általam – akkor nekiálltam kellékeket gyártani. Engem az egész érdekel, mindegy, pont mit csinálok benne. Mostanában pedig egyre több dolgot tolnak elém, hogy írjam meg ezt vagy azt. És még egy pályázat szövegében sem mindegy, hogyan mond valamit az ember.

- A színház honlapján is jóideje dolgozol.

Váradi Szabolcs: Igen. Belekeveredtem a PR-ba, ami persze másféle feladat, mint amit korábban csináltam, ugyanakkor ebben ugyancsak szükség van kreativitásra is. A kifelé való kommunikáció is összetettebb lett, mert új információs csatornákat kell építeni, ugyanis máshogy mediatizált a világ, mint huszonöt éve. Ezért kiléptünk a falak közül, színjátszó táborokat, tantermi színházat csinálunk.

- Szeretsz ilyesmivel is foglalkozni?

Váradi Szabolcs: Igen, mert bíznak bennem: ezért vagyok itt. Talán nem véletlenül dolgoztam annyi nagy rendezővel – ami ugyanerről az elfogadásról, bizalomról szólt.

- A PR mellett most dolgozol is?

Váradi Szabolcs: Göttinger Pállal próbáljuk a Kéz című Háy János–Lovasi András szerzőpáros darabját – segédrendezőként veszek részt a munkában.

- És milyennek érzed most a színházat a nagy változások után?

Váradi Szabolcs: Többen leírtátok már: ez nem kurzusszínház, itt lehet dolgozni. Belülről is ez látszik: folyik az „újratervezés”, színházat akarunk csinálni. A társulatnak fontos, hogy legyen csapat, állandó rendezők, műhely-lét. Ha ez jól működik, némi ügyetlenség is belefér. Mindig is belefért. Bizakodó vagyok.

Készítette: Proics Lilla

forrás: http://szinhaz.hu/

Junior Prima

2011-11-17T18:48:00.001+01:00

Tíz fiatal művész: hét színész, egy-egy díszlettervező, balettművész és rendező vehette át az idei Junior Prima Díjakat színház- és filmművészet kategóriában csütörtökön az Uránia Nemzeti Filmszínházban megrendezett ünnepségen.

Az elismerést a zsűri 54 jelölt közül Pazár Krisztina címzetes magántáncosnak (Magyar Állami Operaház), Cziegler Balázs díszlettervezőnek, Göttinger Pál rendezőnek (kaposvári Csiky Gergely Színház), valamint Kovács Lehel (Katona József Színház), Grisnik Petra (kaposvári Csiky Gergely Színház), Pál András (Magyar Színház), Polgár Csaba (Örkény Színház), Józan László (Vígszínház), Ötvös András (Katona József Színház) és Tóth Orsi színművésznek ítélte oda.

A Junior Prima Díj plakettje mellett 7000 euróval járó díjakat a Prima Primissima Alapítvány kuratóriumának tagja, Takács Ildikó, a kategória társalapítója, az FHB Jelzálogbank Nyrt. igazgatóságának elnöke, Spéder Zoltán, valamint a zsűri tagjai közül Molnár Piroska, Eszenyi Enikő és Bálint András adta át.

Spéder Zoltán felidézte, hogy a Prima Primissima Alapítvány 2003 óta tekinti küldetésének a művészeti és kulturális értékek ápolását, díjazza a terület kimagasló teljesítményeit. Néhány éve döntöttek arról, hogy az érett művészek mellett a feltörekvő nemzedékek tevékenységét is értékelik, támogatják. Mint hozzátette, a kategória társalapítója, az FHB Bank lehetőségeihez mérten a jövőben is megpróbálja ezt a támogatást folytatni.

Takács Ildikó arról beszélt, hogy a színház- és filmművészeti kategória nagyon közel áll a szívéhez. Elmondta, hogy az idei, december 2-i Prima Primissima Gálán csak fiatalok, Junior Prima-díjazottak lépnek majd fel. A "nagy ikonokat" a jövő évi, 10. díjátadóra kérik fel a Papp László Budapest Sportarénában megrendezendő jubileumi gálaműsorra - tette hozzá.

A Junior Prima díjra érdemes fiatal tehetségeket idén is a magyar színház- és filmművészet elismert képviselői jelölték. A zsűri tagja volt Eszenyi Enikő, Molnár Piroska és Bálint András mellett Csákányi Eszter, Káel Csaba, Orlai Tibor, Szabó István, Lovassy Tamás, Balogh Gabriella és Takács Ildikó.

Forrás: MTI

Tekintete kiszáll testéből

2011-11-09T09:22:00.004+01:00

SELMECZI BEA

Hogyan pereg le az élet szemünk előtt a halál pillanatában? Mi van, ha ekkor ébredünk rá, hogy még nem végeztük el, amiért születtünk? Ha nem dolgoztuk fel, ami történt, és nem bocsátottunk meg az ellenünk vétkezőknek? És mi van akkor, ha mégse kapunk esélyt a befejezésre?A Bárka Színház először mutatta be Magyarországon az ír Michael West Szabadesés című darabját.A történet valós ideje rövid, egy kórteremben játszódik a főhős szélütésének idején, ám a fejében kavargó gondolatok, emlékek és víziók kitágítják azt.Az emlékek egymásba olvadnak, mindegy, hogy az észlelt esemény csak tegnap játszódott az otthoni kanapén vagy a gyerekkorban történt, az iskolában, amikor a pap megtalálta kabátzsebében a pornográf fényképet, esetleg egy esős napon nyaralás közben.Az asszociációk látszólag távoli viszonyban állnak egymással, de jobban megfigyelve az író, valamint Göttinger Pál rendező is érthető logika mentén fűzi fel őket. Amikor az asszociációs lánc logikája megszakad, Göttinger papírra írt évszámokkal pótolja az érthetőséget, de ezek valójában feleslegesek, hiszen az adott jelenet magyarázza a kapcsolódást.Nem véletlen, hogy Gerryt, a főhőst pontosan és letisztultan alakító Kálid Artúron kívül mindegyik színész több szerepet játszik, mert fejében összemosódnak a karakterek, így Denis, a komisz mostohatestvér (Kardos Róbert) alakítja az életéről döntő orvost is, a szigorú és szeretetlen mostohaapa (Ilyés Róbert) pedig a Nagy Gombaölőt, akit a tudatalattija teremt meg félelmeiből, és aki végül halálpapként elszólítja őt.Feleségében (Varga Anikó) Gerry egész életében elveszett húgát keresi, akit kiskorában magára hagyott, ezért bocsátja meg neki kiüresedett életüket és magányát. Szoták Andrea Milly nénije, valamikori mostohaanyja az egyetlen szerethető figura a környezetében, aki hozzá hasonlóan a szeretetért harcol, de hiába, vágya örökre kielégítetlen marad, ahogy Denis szeretőjéé is, akit szintén ő alakít.A színészek nehéz helyzetben vannak, hiszen ki-be kell járkálniuk a szerepekből, de többnyire azonnal képesek alteregóik bőrébe belebújni. A szerepváltásokat a folyamatos kézi kamerázás külön hangsúlyozza, és ezzel talán meg is könnyíti.A színházi előadásokban alkalmazott vetítés általában közhelyes megoldásokkal operál, de itt érdekes pluszt ad a játékhoz, mert a főhős nézőpontját képviseli. Egyszerre belső világának kivetülése, a kinti események tükre és az arra adott reakcióinak gyűjteménye. Gerry tekintete/lelke néha kiszáll testéből, ilyenkor kívülről tekint saját magára is a kamera segítségével, amit fia tart a kezében. Úgy tűnik, Becsey Kristófot utolérte az operatőrök végzete: annyi színházi felvételt készített, míg végül belerendezték egy darabba. Az előadás a színház határait feszegeti, de megtalálja a megfelelő arányokat, és Thália a tizedik múzsával, a filmmel tökéletes szimbiózist alkot.

forrás: http://www.vasarnapihirek.hu/

"Már csak mennie kell"

2011-11-07T10:36:00.003+01:00

Színház. Szabadesés: okos dramaturgia, invenciózus rendezés és a színészek magával ragadó alakításai

A kortárs ír dráma nem ismeretlen a hazai közönség előtt. Martin McDonagh A kripli című darabja, amelyet már tizedik éve játszik sikerrel a Radnóti Színház, valamint Marie Jones fergeteges, a Tháliában Kövek a zsebben, a Pesti Színházban pedig Kövekkel a zsebében címen futott komédiája egyként bizonyította, hogy az a bizonyos sírva vigadós ír életérzés nagyon is közel áll a miénkhez – valószínűleg ez is közrejátszott az említett művek itthoni fogadtatásában. Most pedig harmadikként itt van a nálunk ez idáig ismeretlen, de hazájában egyre növekvő népszerűségnek örvendő Michael West Szabadesése a Bárka Színház jóvoltából, Göttinger Pál rendezésében.

Egy férfi arca villan fel a színpad felett elhelyezett hatalmas kivetítőn: leendő hősünk premier plánban mesél életéről. A fia iskolai feladatként amatőr filmet forgat, apja az ő kérdéseire válaszolgat, mint kiderül. Az elsőre kissé idegenül ható technikai megoldás (amely a továbbiakban szervesen beépül a cselekménybe, lehetőséget adva a szubjektív nézőpont beiktatásának) színházi előadásnál nem megszokott közelségbe hozza főszereplőjét, s a személyességet megteremtve indít el minket a történetben, s leszünk egy ember zuhanásának néma tanúi.

A cselekmény egy átbulizott éjszaka utáni reggelen indul, ez a darab jelen ideje. Gery (Kálid Artúr) és felesége (Varga Anikó) néhány szót vált egymással, s egyből nyilvánvaló lesz, hogy valami nagyon nincs rendben, valami végleg véget ért tegnap éjjel. A feleség zaklatottan távozik, csíkos pizsamás hősünk már csak a becsapódó ajtónak mondja oda: „Akkor én leviszem a szemetet” – és a következő másfél órában valóban leviszi, csak nem azt, nem oda és nem úgy, ahogy eredetileg tervezte…

Gery felállna, de megszédül, és visszazuhan a kanapéra. „Segítség!” – suttogja a semmibe. A következő „snittben” már a kórházi ágyon fekszik, orvosok és nővérek sürgölődnek körülötte. Hallja és halljuk a diagnózist: a beteg agyvérzést kapott. Egyelőre nem tudni, milyen mértékben károsodott az agy, és mekkora esély van a gyógyulásra. Hősünk érzékeli a külvilágot, de nem tud kapcsolatba lépni vele. Szól, de nem hallja senki, mindaz, ami ezután következik, csak az ő fejében történik. Gery hosszú és keserű utazásra indul, de ezúttal nem térben, hanem időben. Fizikai passzivitásában mentális mélyrepülést hajt végre, és kényszerül felismerni (már túl későn), hogy az a boldogság, amit egész életében hajszolt, túl van az Óperencián. A közelmúlt és a régmúlt képei villannak fel, emlékek darabkái jelenítődnek és személyesítődnek meg, s kirajzolódik előttünk egy ember élete. Az egymás után sorjázó, lineárisan egymásra épülő epizódok, amelyekből hol a jelenbe, hol a közelmúltba, azaz az eseményeket közvetlenül kiváltó tegnap estébe ugrunk vissza, a tudattalanba száműzött, gyerekkori sérelmekről, elfeledettnek hitt fájdalmakról, rossz döntésekről, elvesztegetett lehetőségekről mesélnek.

Ha a történetét önmagában nézzük, a Szabadesés végeredményben nem mond sok újat rólunk, az életről és annak örök kérdéseiről – nem lehet nem észrevenni az áthallást az Ivan Iljics halála felé: mintha a zseniális Tolsztoj-mű utánlövését látnánk –, ám a hogyan, vagyis a megvalósítás nagyon is figyelemreméltóvá teszi West darabját. A cselekményt vezető dramaturgiai ötlet, vagyis a három idősík egyidejű mozgatása nagy kihívást jelenthetett a rendezőnek és a színészeknek, de mindenki remekül megállja a helyét.

A Göttinger Pál által színpadra álmodott történethez Kovalcsik Anikó, Tölli Judit és Omodi Gábor ötlötte ki a díszletet: a teret három fehér lepedő bontja három részre, amelyeket a szereplők ide-oda húzogatnak, elválasztva az egyes idősíkokat és epizódokat, amelyeket Dinyés Dániel zenéje jól követ. A főhős különböző életpillanataiban a színészek különböző szerepeket öltenek magukra: aki az előbb még mostohaanya volt, az most részeg szerető (Szoták Andrea), a gyerekkori pap a közelmúltban pedig penészszakértőként és egyben minden titkok tudójaként lép elő (Ilyés Róbert).

Az okos dramaturgia, a darabot megfelelően értelmező, pontos és invenciózus rendezés, valamint a színészek magával ragadó alakításai a megtekintésre erősen ajánlott előadások közé emelik a Szabadesést, amelynek tanulsága – ha úgy tetszik, üzenete – ugyan nem cseng ismeretlenül, de szíven üt, ha nem is annyira, mint annak a bizonyos orosznak a meséje egy emberről, aki túl későn ismerte fel, hogy hogyan is kellett volna élnie.

Zsigmond Nóra

forrás: http://www.magyarhirlap.hu/

Van képem hozzá... „Vígjáték” féltucat telefonra.

2011-11-05T10:22:00.002+01:00

Képriport

Amikor a hetvenes évek elején a háziasszonyok tömegével mentek dolgozni – na nem önszántukból, hanem azért, mert egy keresetből nem sokra lehetett jutni – életre kelt a hűtő ajtó, mint üzenőfal. Manapság a mobil telefon tölti be ugyanezt a szerepet, ott szervezzük saját és családunk életét.Mivel minden eddiginél több szálat igyekszünk egyszerre mozgatni, máris itt van a lehetőség jó témát adni egy remek egyszemélyes komédiának. Szabó Borbála kapott is az alkalmon, és kihasználva a kínálkozó lehetőséget, egy sodró lendületű vígjátékot kerekített hat – vagy ki tudja mennyi - telefon köré. És ahogy az már lenni szokott társat lelt Göttinger Pálban, aki mesterien gabalyodott bele a kínálkozó lehetőségbe. Pillanatonként más és más arcot felvéve próbált úrrá lenni az egyre csak terebélyesedő gondokon. Mert, hogy nem is volt addig probléma, míg nem kezdte el azt megoldani.A végeredmény, sok felszabadult néző, aki végre felhőtlenül kinevethette magát. Jól esett.Az, hogy min derültünk olyan jókat, ide kattintva a galériában megnézhető.

forrás: http://jaszberenyonline.hu/

Ahol hely van - portrébeszélgetés Stuber Andrea műsorában

2011-11-03T12:14:00.003+01:00

Ha ez az életünk

2011-10-28T11:02:00.001+02:00

Sándor L. István

A Bárka Színházra nyugodtan kikerülhetne a kortárs dráma centruma felirat, hiszen repertoárja nagy részét a közelmúltban született magyar és külföldi színművek adják. A legújabb bemutatójuk egy 2009-es ír darab, amelyet Göttinger Pál állított színpadra, aki a harmadik kortárs drámát (és a második ír darabot) rendezte a Bárkában.Michael West a dublini Corn Exchange számára készített darabja egy modernkori moralitásjáték, középpontjában az élettel való elszámolás kérdése áll. A középkorú Garry (Kálid Artúr) egy reggel – mikor próbálná eltakarítani az előző esti kiábrándító buli romjait – visszahanyatlik a kanapéra, majd a második eredménytelen kísérlet után, hogy felálljon, be kell vallania: valami baj van vele. Ezután két szálon folytatódnak az események. Egyrészt követhetjük a lineáris történéseket: a feleség (Varga Anikó) eredménytelen telefonálgatásai után a mentők betörik az ajtót, és kórházba viszik Garryt, ahol a vizsgálatok kiderítik, hogy az eddig diagnosztizálatlan agytumora bevérzett, és bénulást okozott. Ezen történések közé ékelődnek azok a flash back-jelenetek, amelyek megmutatják, mi történik eközben Garry fejében, hogy a halál közelében hogyan számol el az életével. „Mihez akarsz most kezdeni” – kérdezi reggel a feleség. „Talán eltakarítom a szemetet” – mondja Garry. És ez a konkrét mozdulataiban az első pillanatban lebénuló takarítás folytatódik belül, az emlékek felidéződésével. A múltbeli emlékképek egy átlagos élet végzetes hiánylistáját rajzolják fel. Az emlékek egy része az árvaságról szól. Például nagyon szép az a jelenet, amelyben a gyerek Garry arról faggatózik, nem történt-e tévedés karácsonykor, nem lehet-e, hogy a Jézuskát még nem értesítették arról, hogy megváltozott a címe, és így az igazi ajándékait az édesapjához vitte. Ez az egyszerűségében is szívszorító néhány mondat (amelyet Kálid Artúr természetesen, a gyermeki létre egyáltalán nem rájátszva mond el) az igazi élet elvesztésének kérdését veti fel. Hogy milyen élet várt volna rá, ha gyerekként nem veszti el az édesanyját, ha az apja nem mond le róla, és nem kerül az anyja nővéréhez, Milly nénihez (Szoták Andrea), akinek volt egy hasonló korú fia, Dennis (Kardos Róbert), aki éppúgy komisz módon bánt vele, mint Milly néni férje (Ilyés Róbert). És mi történt volna, ha Milly néni nem csak félig tartja meg a húgának tett ígéretét, és Garry csecsemő húgát nem adja árvaházba (akit aztán Garry felnőttként mindhiába próbál felkutatni). Tulajdonképpen ez a hiányérzet torzítja el a feleségéhez való viszonyát is. Már legelső (eléggé esetlen és szerencsétlen) találkozásukkor is az fogja meg a lányban, hogy árvaházban nőtt fel. Később pedig szinte Garry monomániájává vált, hogy a felesége talán ez elveszett húga is lehetne. Még az utolsó, szerencsétlen reggelen is az kérdezi az asszonytól, hogy ne csináltassanak-e genetikai tesztet, ami teljes bizonyossággal válaszolhatna a kérdésre. Ennek a – hiányokat be nem tölthető – házasságnak tulajdonképpen csak a szerencsétlen kezdete és a kihűlt végállapota jelenik meg az előadásban. Göttinger Pál rendezése szerencsés megoldást talál arra, hogy Garry bénaságában is aktív jelenlétét érzékeltesse. Miközben a Garryt játszó színész felkel az ágyról, figyeli, kommentálja, ami vele történik, addig őt egy kamara helyettesíti az ágyon, így a háttérben elhelyezett kivetítőn azt is láthatjuk, hogy Garry (kommunikációképtelen) nézőpontjából mi minden történik a kórházi szobában. A youtube-on látható részletekből az derül ki, hogy az eredeti dublini előadás is használta mind a kamerát, mind a kórházi berendezést idéző fehér, elhúzható függönyöket, de azt nehéz megítélni, hogy mi az, amit a Bárka Színház előadása átvett az eredeti változatból, és mi az, amit módosított, bővített rajta, vagy amit esetleg átértelmezve alkalmazott. Így azt sem tudom, hogy a darabban szerepel-e a keretjáték, amelyben Garry középiskolás fia filmet készít az apjáról. A háttérbe kivetített interjúrészletek kezdik és zárják az előadást. A végén a fiú valami olyasmit kérdez az apjától, hogy van-e valami olyan tapasztalatod, amit szívesen megosztanál velem. A mosolyogva elmismásolt válaszból bizony az derül ki, hogy Garrynek nincs mit mondania az életéről. Göttinger Pál nagyon kulturált, különösebb szenvedélyektől és szélsőségességektől mentes, de számtalan ironikus elemet (sőt még burleszk jelenetet) is tartalmazó előadást rendezett. A produkció egyértelműen a színészekre és a színészi játékra helyezi a hangsúlyt. Sok szép pillanatot és jó alakításokat látunk a Bárkában. Kálid Artúr tétova szomorúsággal átitatott Garryjének súlya van. Varga Anikó azt érzékelteti a feleség szerepében, hogy házasságuk kudarca nemcsak Garry monomániájával magyarázható, hanem azzal is, hogy ő maga sem találja a szerepét, amivel képes lenne azonosulni. Jó Kardos Róbert a gonoszság nélkül is ártalmas Dennis figurájában, de az elmúlás körül serénykedő orvosként is emlékezetes gesztusai vannak. Nagyon jól illeszkedik a Bárka csapatába Szoták Andrea, aki Dennis ostoba szeretőjének figuráját éppúgy emlékezetessé teszi, mint az enyhe lelkiismeret-furdalást érző Milly néni alakját, akit nem hagynak érzelegni az élet törvényei. Miközben Ilyés Róbert jó a munkanélkülivé vedlett mostohaapa szerepében is, sokértelmű titokzatos alakot formál a szakember figurájából, aki először csak a lépcső alatti penészedést vizsgálva mond egyszerű, de kíméletlen szavakat a mindent átható enyészetről, majd mintegy a halál angyalaként zárja le Garry sorsát.

forrás: http://ellenfeny.szinhaz.hu/

A kéz - olvasópróba - képek

2011-10-27T14:29:00.001+02:00

Háy János - Lovasi András: A KÉZ

2011-10-27T14:11:00.003+02:00

- bítzenés színdarab -
zene: Szabó Attila és a Kiscsillag

Szereplők:

Dávid: Nagyhegyesi Zoltán e.h.

Anya: Varga Zsuzsa

Apa: Szula László

Nagymama: Tóth Eleonóra
Zenetanárnő: Csapó Virág

Peti: Béli Ádám e.h.

Gábor: Fándly Csaba

Laci: Marofka Mátyás e.h.

Kristóf: Dénes Viktor e.h.

Kriszta: Lovas Rozi e.h.

Anna: Czakó Julianna e.h.

Egyik csaj: Czene Zsófia

Másik csaj: Grisnik Petra

Emese: Tolnai Hella e.h.

Matektanár: Némedi Árpád

Ápolónő: Nyári Szilvia

Két "verőlegény": Mózes Balázs, Takács Géza

Szobafőnök: Gulácsi Tamás

...és a zenekar:
Császári Gergő - gitár
Drapos Gergő - basszusgitár
Mészáros Ádám - gitár
Gáspár Gergő - dob

Díszlet: Csík György

Jelmez: Kovalcsik Anikó

Koreográfus: Katona Gábor

Zenei vezető: Drapos Gergő
Koreográfus-asszisztens: Bódis-Nagy Katinka

Súgó: Csordás Bernadett

Ügyelő: Székely György
Világítás: Memlaur Imre
Segédrendező: Váradi Szabolcs

Rendező: Göttinger Pál

Bemutató: 2011. december 9.

A kéz a Facebookon.

A vonal túlsó végén

2011-10-26T14:38:00.000+02:00

Könnyed és vidám darabbal lepte meg múlt pénteken közönségét a Malom Film-Színház. Szabó Borbála Telefondoktor című egyszemélyes bohózatának bemutatója 2011 májusában volt a budapesti Bárka Színházban. Azóta számtalan kritikus ismerte el nemcsak a brillírozó fiatal tehetség Göttinger Pál alakítását, de a humorát is, mely egy percre sem hagyja elaludni a közönséget. Egy egyszemélyes darab könnyen unalmassá is válhat, hiszen egy órán át ugyanazt a figurát hallgatni nem feltétlenül izgalmas. Kivéve, ha annak az egy színésznek és a darabnak köszönhetően, egy egész társulat megjelenhet legalább képzeletben a színpadon. A történet maga abszurd, legalább annyira, mint amennyire az élet abszurd tud lenni. Az eleinte nemcsak nevében Békés Dénes nőgyógyász beletöri a kulcsot – természetesen belülről – saját rendelőajtójának zárjába, így fogságba esik. Nem először történik meg vele, így kétségbeesés helyett rezignáltan hívja a lakatost, aki azonban csak egy jó óra múlva tud megérkezni.Ekkor kezdődik Békés Dénes vesszőfutása, ugyanis egy barátját kell megkérnie, hogy hozza el ikerlányait helyette az óvodából, de azt mégsem vallhatja be feleségének - férfiúi büszkesége nem engedi -, hogy ismét csapdába ejtette rendelőjében saját magát. A jóbarát azonban a meglehetősen ledér szeretőjét küldi a gyerekekért, akit a feleség gyerekrablónak néz, amikor véletlenül találkozik velük. És akkor még nem beszéltünk a mániákus, antiszemita anyukáról és arról, hogy a darab végére házasságok sora dől romba. Honnan tudjuk mindezt? Telefonról. Merthogy Békés Dénes legalább négy telefonon tartja a kapcsolatot a külvilággal börtönéből egészen addig, míg teljesen idegbeteggé nem válik a félreértések sorozatának köszönhetően. A rendelőben eltöltött bő egy óra alatt nincs egy perc nyugta sem a nődokinak. Ha épp nem saját magánéletét próbálja épségben tartani az egyik telefon segítségével, akkor a másikon keresztül egy Duna-parton megindult szülést kell levezetnie. Ha nem a felesége vonja kérdőre az ismeretlen nő miatt, akkor az anyja javasolja neki, hogy váljon el nejétől és vegye el barátja szeretőjét. Egy óra alatt omlik össze az élete, és ő csak telefonon tudna bármit is tenni ez ellen. De olybá tűnik minden egyes hívással csak még mélyebbre ássa magát a szószban, a telefonok pedig csak csörögnek és csörögnek... Göttinger Pál a fővárosi színházi élet egyik legfrissebben felfedezett tehetsége, ennek a darabnak köszönheti hirtelen jött népszerűségét. Lehetősége volt arra, hogy alakításával teremtsen maga köré fiktív társulatot és élt is vele, hiszen a közönség lelki szemeivel úgy látta az akaratos anyukát és a féltékeny feleséget, no meg a prosti kinézetű szeretőt, mintha valóban a színpadon mozogtak volna. Ehhez az kellett, hogy a telefondoktor minden rezdüléséből, reakciójából meg tudjuk látni a vonal túlsó felén lévő képzeletbeli szereplőt, sőt az ott történteket is. Így aztán az alakításnak és a szellemes szövegnek köszönhetően a szemünk láttára jött világra egy gyerek, ment tönkre minimum két házasság, szenvedett balesetet egy lakatos, vett üldözőbe egy anyatigrissé vált feleség egy gyerekrablónak nézett szeretőt, és történt mindez a vonal túlsó végén egy elromlott zár miatt.

Rédei Panni

http://www.tutihir.hu/