Kedves Közönségünk!

2020. március 12-i kezdettel bizonytalan időre bezártak a magyarországi színházak.
A folytatásról még semmi nem tudható.

Hírül adjuk majd, ha újra mozgásba lendül valami. Reméljük, hogy ez csak pár hét - de tényleg nem lehet tudni. Hónapokig is tarthat.

Mi, a KEKSZ Bt körül tevékenykedő művészek valamennyien szabadúszók vagyunk, nincs semmi ráhatásunk arra, hogy melyik színház milyen döntéseket hoz az érintett előadásokkal kapcsolatban - végleg törli, később megtartja, vagy mással pótolja őket.

Annyi bizonyos, hogy amíg nem játszunk, addig nekünk, akik ezen a területen dolgozunk - semmilyen bevételünk nincs. Nem nyavalyogni szeretnénk, és tudjuk, hogy van nálunk rosszabbul járó polgártársunk is, mégis hirtelen, mindössze néhány óra alatt kikerültünk a hidegre, ezredmagunkkal, színészekkel, énekesekkel, zenészekkel, háttérdolgozókkal együtt.

Arra kérjük nézőinket, hogy (hacsak nem szájuktól vonják el a falatot) ne váltsák vissza az elmaradt előadások jegyeit, amíg a vészhelyzet tart, és az esetleges pótlások időpontjairól nem lehet tudni semmit.

Megértésüket köszönjük, vigyázzanak magukra és főleg egymásra.





A név: Carmen

A 2018-as Vidéki Színházak Fesztiválja keretében szeptember 9-én lesz látható a nyíregyházi
Móricz Zsigmond Színház előadásában A név: Carmen című előadás, melyet a teátrum
művészeti tanácsadója, Sediánszky Nóra állított színpadra. A színházi szakemberrel nem csak
a darabról beszélgetünk…

A 2018-as Vidéki Színházak Fesztiválja keretében szeptember 9-én lesz látható a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásában A név: Carmen című előadás, melyet a teátrum művészeti tanácsadója, Sediánszky Nóra állított színpadra. A színházi szakemberrel nem csak a darabról beszélgetünk…

A Pécsi Tudományegyetem majd az ELTE magyar-olasz szakán tanult. Mi vonzotta később a Színművészeti színháztudományi szakára?

Eredetileg is színházzal szerettem volna foglalkozni, tulajdonképpen már középiskolás koromban megfogalmazódott bennem a gondolat. A budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnáziumb jártam és akkori kiváló magyar tanárom, Baranyai Tiborné biztatására az osztálytársaimmal – egyikük Novák Péter volt - többször belekóstoltunk a színházcsinálásba, amiből azután izgalmas dolgok születtek. Amikor érettségiztem, már körülbelül tudtam, hogy később majd a színház irányába szeretnék menni, de előtte még el akartam végezni a bölcsészkart, hogy legyen egy elméleti megalapozottságom is mindehhez, szerettem volna széleskörű humán műveltséget szerezni. Miután az ELTE-én diplomáztam 1995-ben, jelentkeztem az akkori Színház-és Filmművészeti Főiskola színháztudományi szakára, fölvettek, és innen már nem volt visszaút…

Nagyon sok területen mozog. A Dumas műve alapján készült Kaméliással debütált rendezőként. Mi foglalkoztatta a rendezésben leginkább?

El akartam mesélni egy történetet, a saját nézőpontomból, ami már régóta foglalkoztatott, két olyan színésszel a főszerepben – Tóth Ildikóval és Kovács Krisztiánnal - akik szintén nagyon motiváltak. Annyiban kétségtelenül megnehezítettem a saját dolgomat, hogy elsőre nem egy kevés szereplős kamaradarabot, vagy monodrámát választottam, hanem rögtön fejest ugrottam a közepébe: olyan adaptációt készítettem a Dumas-féle Kaméliás hölgyből (a Traviata segítségével), amelynek összesen nyolc szereplője volt. Emlékszem, az első rendelkező próbámon, ami a Thália Színházban zajlott – 2010-ben a Thália Új Stúdiójában volt a bemutatónk – egy báljelenettel kezdtem, ahol hirtelen nyolc színész nézett velem farkasszemet… Az, hogy egyébként hogyan állom meg a helyem rendezőként, ami azért alapvetően más, mint a dramaturgi munka, mindig az adott munka közben, a próbafolyamat során derül ki. Akkor újra és újra szembesül vele az ember, valójában milyen magányos dolog is ez az egész, mennyi mindenben kell jónak lenni hirtelen, mennyi mindent kell megoldani.

Ahhoz a témához vagy területhez nyúl, ami éppen akkor a legjobban érdekli vagy inkább, amivel megkeresik és kedvet kap hozzá?

Rám igazából az előbbi az igaz. Azt szoktam mondani – az eddigi tevékenységem alapján nem is nagyon állíthatnék mást –, hogy nem rendezőként dolgozom, hanem egy olyan dramaturg vagyok, aki időnként rendez és kipróbálja azt, ami őt érdekli. Nem is nagyon működik az én esetemben, hogy olyan témához nyúljak, amihez igazából nincs affinitásom, nem inspirál. Egyetlen egyszer fordult eddig elő, hogy külső felkérésre dolgoztam egy olyan anyagon, ami nem volt a sajátom, eléggé felemásnak is tartom pont ezért az eredményt… Teljesen változó, hogy mikor és mennyit rendezek (nem rendeztem egyébként olyan sokat, talán hat vagy hét előadást az elmúlt nyolc év alatt). Gyakrabban dolgoztam eddig úgymond alternatív körülmények között, lakásszínházban, klubban, kocsmában, az egykori Sirály épületében - mindet nagyon szerettem. Most már két és fél éve a Móricz Zsigmond Színház művészeti tanácsadója vagyok. Ezért is volt nagyon izgalmas számomra az itteni, klasszikus kőszínházi körülmények között kipróbálni magam rendezőként, ráadásul egy olyan történettel, ami már nagyon régóta foglalkoztatott. Hálás is vagyok az igazgatónknak a lehetőségért, hogy ilyen szinten is megbízott bennem, hiszen egy új adaptáció, egy új rendező mindig kockázatvállalás, nyitott kérdés is egyben, milyen lesz, hogy alakul a végeredmény.


Mi a feladata, mint a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészeti tanácsadója?

Tulajdonképpen egy művészeti vezetői csapatnak vagyok az egyik tagja, a „harmadik fogaskerék” az igazgató, Kirják Róbert és a főrendező, Göttinger Pál mellett. Az én feladataim közé is tartozik a következő évad előkészítése, az adott évad művészeti kérdései, egyes pályázatok szakmai háttere. Új darabok keresése, egy-egy projekt végiggondolása. Tulajdonképpen mindabban részt venni szellemileg a magam szintjén, ami egy állandó társulattal rendelkező színház életét jellemzi.

A Carmen-történet adaptációját is a nyíregyházi társulat számára készítette el. Fontos ismerni a színészt, aki majd a karaktert játssza? Egy-egy színészre, színészekre „szabja” az adott darabot?

Természetesen. Amikor megszületik bennem a gondolat, hogy én magam állítsak színpadra egy darabot – legtöbbször a saját adaptációimat rendezem meg – mindig egy adott színészből, esetleg több színészből indulok ki, akikre kíváncsi vagyok, megmozgatnak, inspirálnak. Ahogy már mondtam, az első rendezésem soha nem jött volna létre Tóth Ildikó és Kovács Krisztián nélkül, ha engem nem érdekel az, hogy ilyen módon találkozzam Ildikóval, és megnézzem, hogyan működik együtt ez a két ember. Ugyanígy A név: Carmen sem létezne ebben a formában Kosik Anita nélkül, akit négy éve ismertem meg, amikor a nyíregyházi színházhoz került, és igazán különleges, sokoldalú művésznek tartok. Az első itteni munkájában, Tamási Áron Énekes madarában rögtön együtt dolgoztunk, amit mindnyájan nagyon szerettünk, és igen sikeres produkció lett, a POSZT-on is jártunk vele; a rendezője egyik legrégebbi kollégám és volt évfolyamtársam, Koltai M. Gábor volt. Én a darab dramaturgja voltam, Anita pedig Magdó szerepét alakította. Már ott felfigyeltem arra, milyen ereje van a színpadon, milyen izgalmas, összetett személyiség, mindez párosul egy nagyon dekoratív külsővel és egy csodálatos hanggal. Tulajdonképpen mi ketten már az elmúlt években sokat beszéltünk a Carmenről, és amikor Kirják Róbert megkérdezte, lenne-e kedvem csinálni valamit, rögtön ezt a darabot ajánlottam.

A Carmen a világ- és zeneirodalom egyik leghíresebb szerelmi története. Milyen megoldásokkal sikerült ezt a stúdiótérben megjeleníteni?

Kezdettől fogva az volt a koncepcióm, hogy ezt a darabot minél intimebb közegben állítsam színpadra. Nagyon izgatott, hogy szinte filmes közelséget lehet egy stúdiótérben létrehozni, ahol minden a nézőtől karnyújtásnyira zajlik, ahol a lélek apró rezdüléseire, a finom, egyszerű gesztusokra, mindenekelőtt pedig a szereplők arcára lehet irányítani a figyelmet. … Ezért is ragaszkodtam a nyíregyházi Művész Stúdióhoz és ezért is van egyfajta puritánsága, egyszerűsége a jelmeznek és a térnek is. Bizonyos markáns, nem különösebben bonyolult jelképekkel akartam dolgozni. A színekben – klasszikus Carmen-attribútumként – leginkább vöröset és feketét használunk – persze, azért vannak más árnyalatok is… De aki járt már Andalúziában, tudja, milyen jellemzőek az ottani tájra a szikkadt, vörös földek, a száraz, kiszikkadt táj, a forróság… Ez a világ csupa zártság, csupa szenvedély. Egy olyan egyszerű, tiszta vonalú belső világot akartam, aminek van ereje, lüktetése, ugyanakkor minden arra irányítja a figyelmet, hogy mi történik az emberi lélekben, milyen találkozási pontjai és konfliktusai vannak az egyes szereplőknek.

Ez egy zenével és tánccal tűzdelt előadás…

Igen. Fontos benne a mozgás és a zene is, de azt hiszem egyébként, hogy a Carmen- hagyomány miatt a zene egyszerűen elválaszthatatlan ettől a történettől. Van is egy olyan mondás, hogy amit szövegben nem tudsz elmondani, azt mondd el zenével. Itt olyan mélységeket érint maga az eredeti történet – és én is erre törekedtem, hogy ezt közelítsük meg –, hogy egy idő után mintha elfogyna a szó. Egy olyan zenei világot szerettem volna a darabhoz rendelni, ami csak a miénk, csak erre az előadásra jellemző, és bár néhány motívum erejéig megidézzük a Carmen operát, inkább egy, az előadás kamarajellegéhez illő „songosságot” akartam megvalósítani. Sokat merítettem az andalúz népzenei kincsből, a flamencóból, az arab zenéből, még marokkói szefárd dalt is találunk benne. Így egy bensőséges, nagyon személyes, a maga módján homogén hangzású zenei világ jött létre, azt hiszem. És általában ott és akkor töri meg a zene a cselekményt, akkor szólal meg dalban egy szereplő, amikor már a benne kavargó érzéseket voltaképpen már nem lehet pusztán szavakkal kifejezni.

Akkor valójában dramaturgiailag is fontos szerepet kapott a zene…

Igen, és a mozgás is ugyanilyen fontos. A tánc kiemelt fontosságú ebben a kultúrkörben, mint a közeledés, a távolodás, a harag, a konfliktus vagy a szerelem kifejezőeszköze. Ebben az előadásban Ladányi Andreával kezdtük el a munkát, akinek az alkotói lénye számomra ugyanazt jelenti, mint Carmen figurája: szabad, öntörvényű és végtelenül kreatív. El is kezdtünk dolgozni, de aztán úgy alakult, hogy nem tudta folytatni velünk az együttműködést – bár több minden az ő ihletésére jött létre a darabban, és az egyik kedvencem, a dohánygyári verekedés jelenete is az ő munkáját dicséri. A koreográfusi munkát két nagyszerű művész folytatta, végtelen szakmai alázattal, és igen nagy odaadással: az egyikük Túri Lajos Péter, aki igen lelkesen, pontosan és érzékenyen kapcsolódott bele a munkába, és illeszkedett bele a mi világunkba, illetve Lippai Andrea táncművész, aki a flamenco kiváló értője, és a flamencót igénylő mozgásokban segített minket. Mindenképpen elmondható, hogy A név: Carmen valóban csapatmunka, sokan vagyunk benne, és mindenkinek a munkája számított, mindenki hozzájárult ahhoz, hogy végül ilyen lehessen az előadás.

Min dolgozik most vagy a közeljövőben?

Jelenleg egy új bemutatóra készülök dramaturgként, amelynek a rendezője Göttinger Pál, és június 21-én lesz a bemutatója a Belvárosi Színházban, valamint a harmadik könyvemet fejezem be, ami egy úgynevezett „kulturális útleírás-trilógia” harmadik része lesz, a témája Normandia és Bretagne. A színházban a jövő évadbeli feladataimra koncentrálok, több produkciónak is a dramaturgja leszek, illetve vár egy újabb kemény kihívás is rendezőként: gyerekdarabot csinálok, életemben először, ugyancsak a Művész Stúdióban, egészen kicsiknek. Andersen A kis hableányát – amit nagyon szeretek – próbálom meg a magam módján elmesélni, meglátjuk, sikerül-e a legkisebbeket is megszólítanom, az ő nyelvükön fogalmaznom.

Megosztás: