DER HIMMEL LACHT! DIE ERDE…? EP & EP ORATÓRIUMA

A tárgymutatóban: ,
EP & EP oratóriuma
Szerző: Farkas Zoltán 
Lapszám: 2017 január 

Az Úristennek kiváló humora van. Ganz ausgezeichnet. Ádázul tagadják ezt az ál­szentek, („élszentek", ütöttem félre kreatívan), farizeusok, paposkodók, hivataloskodók, és mindazok, akiknek rossz a lel­kiismeretük. A bölcsek viszont tudják, s hirdetik. Ha kicsit odafigyelünk, az életünk is erre tanít, az Isten humorára. Esterházy Péter jól ismerte az Urat erről az oldaláról is. Ezért aztán sokat megengedett magának. Viszonyuk enyhén szólva familiárisnak mondható. A legkisebb, legszeretettebb unoka és a jóságos nagyapa meghitt kapcsolatához tudnám hasonlítani. A kis csibész olykor pofátlan, húzgálja az öreg bajuszát, de nagyapó mégis mérhetetlenül szereti. Mondanám, imádja, de azért az mégiscsak blaszfémia lenne. Az Úristen tehát azt is elnézi, hogy szeretett gyermeke ír egy oratórium-librettót, amely­ben nem ő a főszereplő (van Swieten? Nincs.). Igazából jelenléte csak említés­szerű. Tangenciális. Hiányában van jelen. Az Úr útjai kifürkészhetetlenek, így hát mire a librettóból oratórium lett s ősbemutató, addigra - az itt rekedtek nagy megdöbbenésére és mérhetetlen bánatára - színe elé szólította a librettistát, hogy immár személyesen beszéljék meg az ügyet odaát, (nem kizárt, hogy nevetéstől hangos a menny, der Himmel lacht...).

Kétségtelen, hogy Eötvös Péter és Esterházy Péter Halleluja - Oratorium balbulumának 2016. júliusi 30-i, salzburgi ősbemutatóján az író bő két héttel korábbi halála hagyott egy vajszínű árnyalatot. A szöveg 2010-ben, a zenemű 2015-ben készült el. Ek­korra már Esterházyhoz szegődött a ledér, rosszindulatú nőcske, Hasnyálmirigyke. Liaisonjuk naplószerű tör­té­netét mindannyian olvastuk. (Bár ne kellett volna ol­vasnunk.)

A mű keletkezési körülményeiről maga Esterházy igazít el bennünket. Úgy kezdődött, hogy a Bécsi Filharmonikusok felkérték Eötvöst egy oratóriumra, ő pedig felkérte Esterházyt a szövegkönyv megírására. Mi tagadás, jó ötlet volt. Már most harsanjon fel érte egy Halleluja Eötvös Péter felé. (Az elme szabad állat. Most épp azt fantáziálja, hogy ha véletlenül nem Eötvös, hanem Petrovics Emil ír egy oratóriumot Esterházyval közösen, a két szerzői monogram most tükörfordításban vigyorogna egymásra. De talán jobb, hogy nem így történt.) Mielőtt azonban figyelmünket írásunk valódi tárgyára szegeznénk, szisztematikus hajlamunknak engedve következzék egy rövid áttekintés Esterházy és a zene (sajátlag: a kortárs magyar zene) viszonyáról.

Első drámája, a Daisy (1982) operalibrettónak készült Jeney Zoltán számára. A kompozíció viszontagságos története mutatja, milyen problematikus a túl erős és túl hosszú Esterházy-szöveg operai realizálása, melyhez Jeney 1999-es műve ugyan megteremtette a megvalósítás alapjait, de az „épület" még nem áll. Ugyancsak az 1999-es esztendő termése Kurtág György Fancsikó és Pinta (töredék) - bevezetés a bel canto művészetébe című műve. Bár ott ragyognak benne Esterházy első könyvének (1976) mondatai („Elúrhodott, nagyfőnök, rajtad a kevélység"), Kurtág 40. opusza véleményem szerint csupán periférikus szerepet játszik életművében. Tanulságként elmondhatjuk, hogy ha meg akarjuk zenésíteni Esterházyt, nagy svungot kell venni.

Író és komponista fent említett találkozásainál szinte fontosabb, hogy Esterházy saját drámai termése folyvást zenei témával játszik. A Búcsúszimfónia a Haydn-mű formáját követi, a Harminchárom változat Haydn-koponyára (2009) pedig immár főtémaként pertraktálja a „család" udvari zenészének történetét. Utóbbi Esterházy-darab produkciója a boldog emlékű Bárka Színházban, Göttinger Pál rendezése és Dinyés Dániel zenei vezetése által a szerzővel kongeniális munkává virágzott ki: egyik legszebb színházi és zenei élményem. A Hét utolsó szó az azonos nevű Haydn-sorozathoz készült kísérőszöveg (vagy főszöveg, amelyhez Haydn szolgáltatja a kísérőzenét?) Végső soron elmondható, hogy Esterházy mondatai - prózában - általában remekül társalkodnak a zenével: nemcsak a Dés Lászlóval való rengeteg közös fellépésre gondolok. 2002-ben a Föld­vári Napokon A kék­­szakállú herceg csodálatos életéből olvasott fel a szerző, Szőllősy András Rézfúvós zenéjének apró, vicces tételeivel váltakozva. Óriási volt.

Esterházyt számos zeneszerző-kortársához fűzték baráti szálak. Kurtágot annyira szerette; hogy még írt is róla, ha kérték. Kevés számú személyes találkozásaink alkalmával feltűnt, hogy hevesen érdeklődik a zene mint szakma iránt. Izgatta, hogy (szerinte) az íráshoz képest a komponálás mennyivel szakszerűbb, megbízhatóbb, meg­­foghatóbb mesterség. Izgatta a zenetörténeti kánon: „honnan tudjuk olyan biztosan, hogy kik voltak a legnagyobbak?" Többször írt és nyilatkozott az Eötvös Péterrel való közös munkáról is, s mindig ott rejlett szavaiban az elismerés a profizmus iránt. Az Oratorium Balbulum szövege persze önálló életre kelt, és sokszorosan túlnőtt egy megzenésíthető textus méretén, de Esterházy érezhető bizalommal hagyatkozott a tapasztalt zeneszerzőre és színházi emberre. „A zene majd kivájja, amire szüksége van." Vagy kissé részletesebben: „Mindenben mindig majd a zene dönt, ezt [...] nagy kedvvel és kajánsággal emlegetjük; hogy a felelősséget hárítjuk-e el gyáván, vagy csak a zene természetét értettük meg végre és vettük józanul tudomásul, még nem eldönthető, illetve természetesen ezt is a zene dönti el."

A 2016. november 24-i magyarországi bemutató azzal a luxussal kényeztette el az érdeklődőt, hogy ha akarta, a koncert előtt megismerhette a teljes Esterházy-szöveget Mácsai Pál zseniális előadásában. Monodrámaként is tökéletesen működik. A koncert pedig arról győzött meg, hogy Esterházy Eötvös iránti bizalma jogos volt: az író szerint tizedére, a zeneszerző szerint negyedére meghúzott szöveg (hol az igazság?) drámai tagolás, érthetőség, szerkezet tekintetében szilárdan áll a lábán. Csak annyira töredék, amennyire az eredeti szöveg. Vagy: amennyire az életünk. Hic et nunc.

Itt elkerülhetetlen szembenéznünk azzal a kérdéssel, hogy miről is szól ez a profán oratórium. Der Himmel lacht, die Erde jubilieret - „A menny nevet, a föld ujjong" - énekli a Bach-kantáta nyitótétele. Valljuk meg, itt egy csöppet komplikáltabb a helyzet. Kezdetben az a benyomása a hallgatónak, hogy arról az ontológiai (ké­sőbb, jaj, onkológiai) derűről szól a darab, amely Esterházy stílusának legsajátabb vonása. Hogy ezt a mai etwast, kvázt, katyvaszt, kataklizmát, a Nyugat alkonyát - ne kínozzanak már, úgyis tudja mindenki, miről beszélek -, egyszóval jelen helyzetünket, amelyben „a Kultúra húslevese felhígult" - lehet iróniával szem­lélni. (Difficile est satiram non scribere.) Szerencsére a szatírához mindkét szerző konyít valamelyest. Adva van a próféta, aki immár nem látja a jövőt, és dadog. Akinek nehezére esik, annak fontos a szó. A St. Gallen-i bencés szerzetes, Notker Balbulus adta a mintát. Eötvös azonnal tudja, hogy tenorra kell bízni a feladatot. Dadogni tenorban lehet. A dadogó próféta magas szólama az operatörténet híres bolondjait juttatja eszembe, a Borisz Godunovét mindenképp. Adva van még egy angyal, akinek alkoholproblémái vannak. (Lehetne férfi, de mivel két férfi nem mutat jól a színpadon, legyen inkább mezzoszoprán.) Az angyalok hemzsegnek Esterházy színpadán, és általában szeretik a Kőbányai 
világost. Eötvös utóbbi operatermése sem szűkölködik angyalokban, bukottakban és állásukban maradtakban egyaránt. Az ördög tragédiája, de még inkább a Paradise reloaded (Lilith) egyértelműen példázza, mennyire problematikus az angyalság mun­kakörének betöltése mai napság.

Adva van egy narrátor, aki felelős a fontos Esterházy-sorok érthetőségéért. Peter Simonischek színészi teljesítménye éppoly kiváló, mint Mácsai Pálé. Neki köszönhető, hogy az Esterházy-szöveg önreflektív, a helyzettel és az oratórium-műfajjal való állandó játszadozása tökéletesen követhető, s olykor nyíltszíni nevetést fakaszt. Esterházy szövege itt még német fordításban is „átjön". Csak az a különös, hogy a brechti elidegenítő gesztus ellenére mégis eléggé bevonódunk a történetbe, a 2001.09.11. iker­tornyaival, a kormányszóvivővel, a mig­­rációval, a kerítéssel, amellyel bekerítettük magunkat, de ettől félelmünk jottányit sem csökkent. Az irányvesztettséggel, a jövőnélküliséggel, s azzal, hogy az ember magára maradt, és megijedt önmagától. Korrajz adatik nékünk. Ezt kellene alkalmasint humorral túlélni. Az embert borzongás fogja el, s hajlamos Esterházyt a dadogó próféta státusába helyezni. Honnan tudott 2010/11-ben határzárról és kerítésről, honnan írt le olyan mondatokat, amelyek ma aktuálisabbak, mint valaha? Erre valóban csak az eredeti darab 5. részének címe adhat magyarázatot (Vi­ta brevis, ars longa.)

Ha már fentebb tollamra került a Lilith avagy a Paradise reloaded, Eötvös tizedik operája, fel kell ismernünk, hogy valójában ez a darab magában hordozta a Hallelujában kibontott zenei körkép csíráját. A Lilith 2. képének (Paradicsom/Bűnbe­esés) alaptónusát ugyanis egy stilizált Bach-korál adja meg: „Lobe den Herren, Den mächtigen König der Ehren -Áldjad én lelkem a dicsőség erős királyát." Mindez erősen ironikus kontextusban, zenei idézőjelek között. Míg korábbi műveiben ezek az elidegenített idézetek zárványszerűen jelennek meg Eötvösnél, az Oratorium balbulumban telített oldatot hoz létre belőlük. Esterházy idézetekkel telehímzett posztmodern szövegszőttesének meglehetősen pontos zenei mását. A Halleluja-kölcsönzések forrása Monteverdi, Scheidt, Bach és Händel, Mozart, Bruckner és Muszorgszkij; ilyenkor még a kivetítő is feltünteti az eredeti darab szerzőjét. A Halleluják közül sokunk kedvence a bartókos. A partitúra bejegyzése szerint „ha Bartók Halleluját írt volna". A Zene fúgájából s máshonnan ismert polimodális, tekergő kromatika építi fel ezt a szakaszt. Máshol a Cantata profana polifóniája is feldereng. A Mozart- és Bruckner-részlet egymásra kopírozása sem akármi. Notker Balbulus Natus ante saecula szekvenciájának ál-orgánumában kapja meg zenei portréját. De szép számmal akad azonosítatlan idézet, mely egyfajta állandó „Ki nyer ma?"-játékra invitálja a hallgatót, és elképesztően virtuóz zenekari felrakásával kápráztat el. Technikai értelemben talán még egyetlen zeneszerző sem került ennyire közel Esterházy idézettechnikájához. mint itt most Eöt­vös. A szöveggel szembeni előzékenység már-már zavarba ejtő. Valóban egy szó sem vész el Esterházy prózájából, melyet a zene a lehető leghívebben végigkövet. Vajon az Esterházy-szöveget kigyomlálva, lehetne-e tisztán hangszeres szvitet összeállítani ebből a zenei anyagból? Tán lehetne, csak semmi értelme.

Írót és zeneszerzőt biztos dramaturgiai érzék vezeti a végkifejlethez: a kormányszóvivő felesége az ikertornyok felé haladó repülőgép fedélzetén utazik, s paradicsomlét kér. Sóval és borssal. „Só és bors, és, és. És." A darab nem véget ér, hanem megszakad, s ott hagy minket a kilátástalanságban, (immár Esterházy nélkül). „Pár milliárd év, önök még ki sem érnek a ruhatárig, és az Androméda fölfalja a Tejutat. Roppant megnyugtató, hogy tényleg vége lesz mindennek, ez oratóriumunk hosszú távú optimizmusa." Hát ez tényleg biztató. Legalább ez. 2016. november 24. - Müpa. Rendező: Müpa }

Eötvös Péter -Esterházy Péter

Halleluja - Oratorium balbulum 


Magyarországi bemutató

Iris Vermillion mezzoszoprán

Topi Lehtipuu tenor

Peter Simonischek narrátor

Bécsi Filharmonikusok

a Magyar Rádió Énekkara

Karigazgató Pad Zoltán

Karmester Eötvös Péter




Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks