Bérczes László: „Radikálisan csendesen szeretnék színházat csinálni”

A tárgymutatóban: , , ,
„A titkokat nem megfejteni kell, hanem felmutatni.”

Bérczes László rendezései negyedik éve kerülnek be folyamatosan a POSZT versenyprogramjába. Idén A gát című munkája látható Pécsen. A kulturális folyóiratok megszűnése és a kaposvári munkája mellett arról is beszélgettünk, hogy miért bizakodó a POSZT jövőjével kapcsolatban, és milyen esetleges veszélyt lát benne, miért lepte meg az, hogy A gát bekerült a POSZT-ra, illetve az, hogy stúdiószínpadi előadásokat rendez, hogyan függ össze azzal, ahogy egy ajtón belép.

Te, aki hosszú éveken keresztül a Színház című folyóiratnál dolgoztál, mit gondolsz arról a helyzetről, hogy a költségvetési források erőteljes csökkentése miatt az ellehetetlenülés szélére került több kulturális folyóirat? A Színház nyomtatott kiadása jelen állás szerint meg is fog szűnni.

Ha csak az a kérdés, hogy egy nagy hagyományú, tekintélyes, általában minőségi színházi szaklap egyszer csak nem kap megfelelő támogatást ahhoz, hogy létezhessen, akkor azt kell mondanom, hogy ez tragikus. De ennél bonyolultabb a dolog.

Megváltoztak az idők, és velük az olvasási szokások is: sokkal kevesebben olvasunk nyomtatott újságot, mint korábban. Egyszerűen nem lehet változatlan formában létezni. Ráadásul, miközben a Színház mellett a szintén nehéz helyzetbe lévő Ellenfényről és a már korábban abba került Criticai Lapokról is beszélünk, felmerül a kérdés, hogy egyáltalán szükség van-e három papíralapú színházi szaklapra. Ha azt feltételezem - persze lehet, hogy nincs ebben igazam -, hogy nincsen szükség, akkor vajon nem kellene-e nekik párbeszédet folytatni és összefogni.

De az is egy szempont, hogy miközben mondhatjuk, mennyire jó például egy kaposvári embernek olvashatni arról, hogy mi történik Budapesten vagy a nagyvilágban, azt is természetesnek kell tekintenie, noha nem az, hogy a saját városának a színházáról ezekben a lapokban nem esik szó. És itt Kaposvár természetesen behelyettesíthető bármelyik másik vidéki várossal, ahol van színházi élet.

Úgy érzem, korábban sokkal inkább volt szövetség a színházról írók és a színházat csinálók között minden beágyazottság nélkül is, most viszont sok esztétikai elefántcsonttoronyból fogalmazott, megmondó írással találkozom. És ezeket olvasva színházi alkotóként nem vagyok sokkal beljebb. Azt látom, hogy van egy velem egyidős színházi szakíró generáció, mely szerintem elfáradt. És amikor az előadások előtt a kíváncsiság halvány fényét sem látom a szemükben, akkor én miért legyek kíváncsi arra, amit az előadásról írnak. 

Mielőtt jobban belegabalyodnék a dologba, azt mondom, hogy ez egy kétoldalú dolog. Attól függetlenül, hogy számos nyomtatott és internetes lap halálra ítélése kultúraellenes lépés, ebben a helyzetben is benne kell legyen a továbblépés lehetősége. Ezt a kényszerhelyzetet csak felháborodással és mindenkit kiosztó hátat fordítással nem lehet kezelni. Fel kell háborodnunk, de azután tenni kell valamit, hogy megoldjuk ezt a helyzetet. Azért merem ezt mondani, mert azt látom, hogy az Ellenfény például keresi a kapcsolatot a színházakkal, a vidékiekkel is, hogy összefogással megoldást találjon.

Hogyan látod a POSZT jövőjét?

Ezzel kapcsolatban is az izgatott, hogyan sikerül a tavalyi megzuhant helyzetből talpra állni. A Szakmai Tanácsadó Testület tagjai felől biztató hírek érkeznek, amelyekből az derül ki számomra, hogy bizonyos, általam nagyra tartott színházi alkotók, akik ebben a testületben vannak, képesek szót érteni egymással - legyenek akár egyik, akár másik politikai oldalon.

Azt is érzékelem, hogy az imént említett elitista vélemény, amely gyakran életidegen módon csak és kizárólag az úgynevezett szakmaiságot követeli meg a fesztiváltól, és amely szerint mintha baj lenne az, hogy emberek találkoznak egymással, beszélgetnek, és (hogy megint valami szakmaiatlan dolgot mondjak) jól érzik magukat, mintha kezdene kiszorulni. Ami ezzel szemben kezd körvonalazódni, mintha közelebb állna Jordán Tamás eredeti elgondolásához, ami még a színház ünnepéről szólt. Ugyanakkor az idei programot nézve látom azt a veszélyt, hogy a versenyprogram másodlagossá válik egy népszórakoztatást szolgáló, tömegigényhez igazodó gigafesztiválhoz képest. Szóval a szakmaiság képviseletére azért szükség van. De ha a szervezők - és legfőképpen az említett testület – látják a veszélyt, akkor talán el is kerülik.

Ha kivesszük belőle A gátat, mi a véleményed az idei versenyprogramról, illetve a válogatásról?

Jó, hogy kivesszük belőle, mert akit beválogatnak, az ritkán elégedetlen. Az elmúlt évek legjobb válogatásának tartom az ideit, és ezt azért is merem bátran állítani, mert a beválogatott előadások jó kétharmadát láttam. Azon, hogy beválogatták A gátat, egyébként nagyon meglepődtem.

???

Ebben az előadásban öt ember egy kicsi térben történeteket mesél, beszélget, és a felszínen az égvilágon semmi nem történik. Az előadásra jellemző csendes megszólalás nagyon intim odafigyelést kíván meg, és ez a részemről szándékos elhalkulás nem tud versenyezni azokkal a hangoskodásokkal, amelyekben az alkotók éles és úgymond bátor üzeneteket fogalmaznak meg. Ha valaki radikálisan állást akar foglalni, akkor tegye, de én nagyon halkan szerettem volna megszólalni. Azt gondoltam, hogy ez nem hallatszódik meg – mint ahogy a kritikusok nem is hallották meg. A két válogató meghallotta. Azt is lehetne mondani, hogy a radikális megszólalásokhoz képest én gyámoltalanul suttogok, de én inkább azt mondom, hogy radikálisan csendesen és minden üzengetés nélkül szeretnék színházat csinálni.

Egy interjúban a szeretet színházáról beszéltél az előadással kapcsolatban.

Igen, szoktam ezt mondogatni, miközben nem hangzik jobban, mint a számomra is nevetséges „remény színháza”. Miközben mindkét szókapcsolatnak van értelme. Talán furcsállod, de én annyi derűvel, és igen, reménnyel még nem álltam fel a székből, mint amikor megnéztem a Saul fiát. Ha valaki egy végletesen reménytelen helyzetben is képes megtalálni a személyes feladatát, hogy újabb gyanús szókapcsolattal éljek: az élete értelmét, az maga a katarzis.

Számomra az élet bonyolult és titokzatos, és nem tudom elképzelni, hogy egy mű középpontja, magja, mozgató ereje az állítás vagy a tagadás legyen. A titkot nem megfejteni kell, hanem felmutatni. Ha valaki ezzel szemben akár a színházban, akár az életben megmondóvá válik, az a titkok létezését és a végtelent tagadja. Lebutítja az életet, hogy benne könnyebben közlekedjen, ezért is van szükségünk oldalakra és pártokra, és így még csak azon sem kell elgondolkodni, hogy mikor kell igent és mikor nemet mondani. Én általában nem tudom a választ, és sugallni sem akarom.

Hogyan fogadják a nézők A gátat?

Nagyon szeretik. Azért rendezek előadásokat, hogy az „anyaggal” való bíbelődés örömet szerezzen a színésznek és nekem is, és ha ez megvan, akkor az talán átsugárzik a nézőre is.

Mi a következő munkád?

Háy János írt korábban egy darabot, Nehéz címmel, amit nagyképűen fogalmazva Kapának (Mucsi Zoltán – a szerk.) és nekem írt, és amit a Bárkában meg is csináltunk és most is játsszuk a Szkénében. Megkerestük újra Háy Jánost, és a Nehéz férfimonológja után írt nekünk egy női monológot, A halottember címmel, amit Mészáros Sára kaposvári színésznővel, öt színésztársával és persze állandó munkatársammal, Kiss Mónikával csinálunk meg a Szkéné, a Nézőművészeti Kft és az Ördögkatlan koprodukciójaként, és október 20-án lesz a bemutatója. Azért is örültem ennek, mert Háy János két alaptémáját: a faluról a fővárosba költöző értelmiségi ember hányattatásait és a háromszög történeteket részben már kimerítettem, és ez egy másféle megszólalás. Mondhatjuk háborús történetnek, amiben egy fiatalasszony a gyermekével várja haza a férjét a háborúból – de ennél azért kicsit összetettebb a történet.

Kaposváron pedig Koljada darabját szeretném megrendezni a következő évadban, ami nagyon öreg asszonyokról szól, akik életük utolsó aktivitásaként egy asszonykórusban vesznek részt. Sok vicces dolog is van benne, miközben emberek köszönnek el az élettől. Ezt a szép, fájdalmas, de groteszk búcsút szeretném színpadra rakni öt férfi színésszel. 

Miért mindig stúdiószínpadokra készítesz előadásokat?

Most beszéltem a halkságról. Mindig bámulom azokat, akik harminc-negyven embert tudnak irányítani, de ahhoz már úgy kell belépni az ajtón, ahogy én nem lépek be. Az én „rendezői módszerem” a beszélgetés, ami négy-öt emberrel még rendben van, de harminccal már lehetetlen. Abban hiszek, hogy amire valaki maga jön rá, értékesebb tudás, mint amit tudomásul vesz.

Szóba hoztad a Bárkát, ahol korábban művészeti vezetőként dolgoztál. Mit tudsz arról, hogy mi van jelenleg a Bárka Színház egykori épületével?

Az épületről semmit sem. Amit tudok és a kilencedik Ördögkatlan fesztiválon nem szeretnénk szó nélkül hagyni, hogy a ’96-ban alapított Bárka idén lenne húszéves. Lesz egy kiállítás tárgyakkal és fotókkal, folyamatosan vetítjük a Bárka előadásait, „Bárka” címmel lesz egy látványos, lengyel-magyar utcaszínházi előadás, az immár Pozsonyban játszó Varga Anikó visszahozza a Meseladikot, és lesz egy helyben létrehozott előadás, ami a Bárkának ahhoz az alapgondolatához kötődik, hogy az előadás az író, a rendező és a színészek együttlétéből születik meg. Tasnádi István írja a szöveget, Vidovszky György rendezi, és azok közül a fiatalok közül többen vesznek részt benne színészként, akikkel Vidovszky Gyuri annak idején az ifjúsági előadásait hozta létre. Az alaptéma az, hogy mi történik ma egy harminc év körüli fiatal csapattal, ha színházat akar alapítani.

Sokan a kaposvári színház művészeti vezetőjeként tartanak számon, miközben már nem vagy az. Mi a feladatod Kaposváron?

Jelenleg rendező és dramaturg vagyok, illetve a mindennapos gyakorlatban művészeti tanácsadó. Ötödik éve dolgozom együtt Rátóti Zoltánnal, és ez a munka kezdetben valóban művészeti vezetőként indult. De ennek csak egy menedzserigazgató mellett lehetne értelme. A mi esetünkben, ahol két alkotással foglalkozó emberről van szó, nem találtam a helyem ebben a kettősben, miközben természetesen sok mindenben nem is értettünk egyet. Azt gondoltam, hogy tisztább helyzet hátrább lépni eggyel, és most jól érzem magam ebben az új leosztásban.

Mi lesz a kaposvári színház felújításával, ami jó ideje csúszik?

Erre nem azért nem tudok válaszolni, mert már nem vagyok művészeti vezető, hanem azért, mert nincs rá válasz. A polgármester áprilisban elmondta nekünk, hogy nem tudják a rekonstrukció kezdésének a dátumát. Abban bíztunk, hogy ősszel elkezdődik, és nyáron kiköltözhetünk, de most inkább úgy néz ki, hogy évad közben lesz majd a költözés.

Hol fogtok addig játszani?

Egy nemrég felújított művelődési központban, az Agórában, ami nem igazán alkalmas színháznak. De majd belakjuk. Ha az ember a kacsalábon forgó várát építi, akkor elviseli az építkezés alatti albérlet hányattatásait.




Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks