Nem történik mindig varázslat

A színházi függöny mögé enged bepillantást a kaposvári Csiky Gergely Színház Othello Gyulaházán című darabja, melyet szeptember 12-én játszanak a Vidéki Színházak Fesztiválján. A közönség szemtanúja lehet annak, hogy a féltékenység és a versengés kereszttüzében végül hogyan születik meg egy előadás. Grisnik Petra színésznővel beszélgettünk.

Az Othello Gyulaházán a közönség számára ismeretlen oldaláról mutatja meg a színházi világot, mely sokszor bővelkedikféltékenységben, intrikákban, versengésben, míg szépen lassan megszületik egy előadás. Milyen erről, a csak általatok ismert színházi közegről játszani?

Érdekes volt, nagyon sokat kellett tanakodnunk a jeleneteken. Van például egy konkrét próbajelenet a darabban, amely rengeteg humoros dolgot tartalmazott számunkra és csak később jöttünk rá arra, nem biztos, hogy ezt a közönség is érteni fogja majd. Mert, amit mi belülről jól ismerünk, értünk és amin remekül tudunk szórakozni, az nem feltétlenül lesz számukra is világos. Ezért igyekeztünk inkább egy olyan nyelvet találni, amellyel egyértelmű jelzéseket adunk; néhol picit groteszk, néhol pedig idealizált módon ábrázoljuk, hogyan próbálnak a színészek. Igyekeztünk meghagyni az emberek fejében azt a képzetet, hogy milyen fantasztikus varázslat történhet a színpadi próbákon.

Miért, legtöbbször nincs varázslat?

Nem minden esetben. Van, hogy hosszú időbe telik, míg megszületik, illetve van, amikor ajándékba érkezik egy váratlan, délelőtti próbán.

Mi jelent számodra Pálmai Viola, a drámai szende szerepe? Milyen ő?

Mint minden drámai szende, ismertebb nevén naiva, ő is az a fajta törékeny, érzékeny, de nagy drámai erővel bíró karakter, aki általában olyan darabokban fordul elő, amelyekben a férfi főszereplő a hangsúlyosabb.
Színészként az ember kétféle szituációval találkozhat: amikor az eljátszandó karakter nagyon hasonlít rá, illetve amikor nem. Viola szerepében épp az az érdekes számomra, hogy összecsúsznak a határok: sokban hasonlítunk, ugyanakkor tőlem rendkívül távol állnak azok a fajta bután, rosszul szerető emberek vonásai, akik minden megaláztatás ellenére még a párjuk mellett maradnak. Viola másfelől nagyon harcos nő, akivel épp abban az életszakaszában találkozhatunk, amikor megelégeli, hogy béna, és elkezd kiállni magáért. Az, hogy sikerül-e elérni a célját vagy sem, titok marad.

Miért ajánlanád a közönségnek a darabot? Mi szeretsz benne?

Adott egy izgalmas és szórakoztató történet remek karakterekkel, és közben még becsúszik egy kis Csárdáskirálynő is. Emellett az előadás azért lehet érdekes, mert olyan részét mutatja meg a színháznak, amely a közönség számára egyébként láthatatlan.
Személy szerint azért áll hozzám közel a darab, mert olyan konfliktusokat tudok általa színpadon feloldani, melyek civilként megnehezítenék a helyzetemet.
A darabban az új igazgató megjelenése felvet egy központi kérdést: milyen műfajjal folytassák, Othellót vagy Csárdáskirálynőt látna szívesebben a közönség a színpadon? Játszottál többek közt népszínművekben, zenés, prózai, gyerek- és ifjúsági előadásokban egyaránt. Melyik műfaj állt hozzád a legközelebb?
Nem ragaszkodom műfajokhoz és kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy nem skatulyáztak be: előfordult, hogy kis eltéréssel játszottam kedves kislányt, egy másik darabban pedig megerőszakolt szovjet prostit. Ez a sokszínűség annyi kihívást állít az ember elé, hogy mindig frissen tartja az agyát és örök izgalommal tölti el. Nagyon szeretem, hogy ilyen sokszínű palettán mozoghatok és mindent kipróbálhatok – kalandos.

Pályádat a Pécsi Horvát Színházban kezdted. Milyen tapasztalatokat szereztél ott? Milyen volt az első érintkezésed a szakmával?

Tizenhárom éves voltam – nagyon kicsi és nagyon szerelmes a „színházasdiba” –, amikor elkezdtem ott dolgozni. Ami rendkívül vonzó volt, és a mai napig is az, hogy a társulat 99 százaléka teljesen amatőr színészekből áll, így mindenki szívszerelemből csinálta ezt a munkát és ez elképesztő energiákat szült. Hatalmas felszabadultságot lehetett megélni az által, hogy nem voltak kényszerek: azért vettünk részt a próbákon, mert szerettünk volna, nem pedig, mert muszáj. Emellett persze missziós ügy életben tartani a horvát kultúrát, nyelvet és színjátszást az anyaországtól távol. A távolból ugyan, de nagyon szurkolok nekik, hogy ez még sokáig sikerüljön.

2011-ben Junior Prima Díjat kaptál, korábban vidéki színésznő még sosem részesült ebben az elismerésben. Hogyan befolyásolta a pályádat a díj? Milyen célt tűztél magad elé a pályával kapcsolatban?

A szakmai életemen nem sokat változtatott, azonban nem is voltak ezzel kapcsolatos elvárásaim. Számomra már az hatalmas megtiszteltetés, hogy Molnár Piroska jelölt a díjra – ennél nagyobb elismerésre nem is számítottam. Nagyon hálás vagyok a bizalmáért.
Céljaim között szerepel, hogy egyszer Pesten dolgozzam. Lehet, régimódi vagyok, de én még mindig hiszek a kőszínház intézményében. Felemelő lehet egy olyan társulathoz tartozni, ahová mindennap örömmel megy be az ember. Emellett szeretnék még vagy 100 évig játszani.

Miben láthat téged legközelebb a közönség?

A következő bemutatóm szeptember 19-én lesz, Kaposváron. Tóth Géza rendezésében a kortárs lengyel író, Thomas Mann 111 című művét visszük el középiskolákba, kollégiumokba egy tantermi előadás keretében. A darab a családon belüli erőszakról, a devianciáról, a kommunikáció csődjéről és a szeretetlenségről szól. A történet során megfigyelhetjük, hogyan juthat el egy teljesen átlagosnak gondolt, panelben élő család odáig, hogy a fiú meggyilkolja a saját szüleit. Ez egy teljesen új kihívás az életemben, sosem játszottam még úgy, hogy a közönség egy karnyújtásnyira legyen tőlem. A másik dolog, ami félelmetes számomra, az a kamaszok reakciója: ők egy rögtön ítélő bíróság, és ha valami nem tetszik majd nekik a játékunkban, azt azonnal érzékelni fogjuk.

(Szerző: Filákovity Radojka)

Megosztás: