Líra és/vagy epika
Verses mesejáték a nagyszínpadon
Varró Dániel (hívei számára Varró Dani) kiváló költő. A KoMa Társulat és a Móricz Zsigmond Színház közös együttese ugyancsak kitűnő csapat. Új produkciójuk, a Líra és Epika kacagtató mesejáték. Annak, aki érti, amit lát.
Merthogy Varró Dani, a ragyogó tehetségű, bravúrosan verselő költő, aki korábban már megfordult a Maszat-hegyen innen és túl, s aki Karinthy, Weöres Sándor, Romhányi József és Kovács András Ferenc könnyedségével, játékosságával (egyben humorával) egyaránt rendelkezik, új, színpadra szánt munkájában a mese dramaturgiai keretei között arról az évszázados dilemmáról beszél, hogy valójában a líra vagy a próza előbbre való-e. (Mivel ő maga elsősorban lírikus, nem lehet kérdéses, melyik műnem áll közelebb hozzá. A líra nála szenvedélyes, érzelmes, szárnyaló, az epika szürke, terjengős, nehézkes.) A darabban Epikum és Líria régóta tartó viszályát csak a két birodalom királyi sarjainak számtalan kalandon keresztül győzedelmeskedő szerelme oldhatja meg. A sziporkázóan szellemes, poént poénra halmozó, nyelvi tűzijátékokban gazdag, intertextusok kimeríthetetlen szólamaival dolgozó szöveg a magyar- és a világirodalomban, valamint a verstan kérdéseiben járatos (reménybeli) befogadót feltételez. Ez a bökkenő.
Mert hogy mi gondok jőnek az első fél óra után, ez visszadöbbent.
A játék dialógusainak élvezete ugyanis nem kevés irodalmi tájékozottságot igényel. Ha ez adott, akkor a néző ugyancsak jól szórakozik. Ha – életkora következtében – ez nincs, vagy nem lehet meg, akkor marad a helyzetkomikum élvezete. (Igaz, amennyire az anyag engedte, Göttinger Pál rendező színészeit olykor harsányabb gesztusok és mimika használatára intette. Így aztán a gyermek nézők – nem teljesen értve az alapkonfliktust – a mesemotívumokat, s a kacagásra ingerlő jeleneteket értékelik leginkább a számukra egyébként viszonylag hosszú előadásban.)
A Líra és Epika, persze, gazdagon rétegezett nyelve, illetve mesei dimenziókba ágyazott története következtében idősebb és fiatalabb nézőknek (szülőknek és csemetéiknek) egyszerre jelenthet élményt: attól függ, ki figyeli és mit keres benne.
Akárhonnan nézzük, némelyik színészi alakítás kifejezetten élményszerű. Mindenekelőtt Guary Szandra érett, bájos, sokoldalúan megfogalmazott, furfangos Licenciája, Horváth Sebestyén Sándor és Polgár Péter komikus apród-kettőse, Gyuris Tibor némileg korlátolt Poézis királya, Lőrincz Sándor szerelmes Líra hercege, s Patocskai Katalin szépséges Prozetta királykisasszonya megkapó. A többi szereplő (Lass Bea, Jelinek Erzsébet, Kameniczky László, Zrínyi Gál Vince, Várkonyi Eszter, Kroó Balázs, Jaskó Bálint) igyekezett kihasználni a textus adta lehetőségeket, s hol erőteljesebb, hol visszafogottabb módon komédiázni.
Göttinger Pál értő rendezése, Sebő Rózsa „minimalista” díszletei, Kovalcsik Anikó ötletes jelmezei, Rubik Ernő Zoltán dallamos zenei megoldásai jól szolgálták a modern mese, s az irodalmi hagyomány találkozási pontjában született mű filozófiáját és üdítő játékosságát.
Az új nyíregyházi gyermek- és ifjúsági előadás kifestőként funkcionáló műsorfüzete jelzi, hogy Varró Dániel nem egyedül dolgozott: szerzőtársa Szabó Borbála. A darab szerkezetét ő találta ki, a jeleneteket ő fogalmazta meg prózában: a költő ezután öntötte versekbe a párbeszédek egy részét. A két fiatal alkotó vibráló, sajátos humorú lírai és prózai dialógusai olyan izgalmas, szójátékokban tobzódó nyelvi műalkotást eredményeztek, amely olvasásra is ajánlható. Az ifjabb generációnak maradnak a gegek.
Karádi Zsolt