Mi vagyunk a senkik, és mutassuk meg…

by - 11:57:00

http://www.kulturpart.hu/szinhaz/6018/mi_vagyunk_a_senkik_es_mutassuk_meg8230

Mi vagyunk a senkik, és mutassuk meg…

2008. október 12. 07:09
Marsallkó Eszter

A tavaly alakult KoMa társulat kortárs magyar színdarabok játszását tűzte ki céljául. A csoport tagjai pályakezdő színészek, akik maguk rendezték első előadásukat, Garaczi László Plazma című drámájából. A produkció, amelyet 2007 novemberében mutattak be, számos elismerést kapott, köztük a Pécsi Országos Színházi Találkozón elnyerte a Fidelio – Súgó legjobb pályakezdő színészeknek járó díját, a Színikritikusok pedig az évad legjobb független színházi előadásának ítélték. A társulat vezetőjével, Zrinyi Gál Vincével beszélgettünk a Sirályban, a Plazma 57. előadása után.

Zrinyi Gál Vince
Utoljára tavaly januárban láttuk az előadást, azóta sok minden változott. Ez az új színészeknek köszönhető (Patocskai Katalin szerepét Lass Bea, Ötvös Andrásét Polgár Péter vette át), vagy ez az előadás fejődésének egy állomása? 

Részben a színészcserék miatt, Bea például teljesen mást csinál, mint Kati. Ennek nagyon örülök, nem azért, mert jobb, hanem mert más ember és ennek megfelelően mást játszik. Petié pedig nagyon virtuóz szerep, nem is embert, hanem egy gépet kell jól megcsinálni, de mivel ez még csak a harmadik előadása volt, valószínűleg sokat fog változni. Egyébként is sok mindent változtattunk. Ha valaki úgy érzi, hogy egy másik dolog igazabb, mint a régi verzió, akkor előtte megbeszéljük, és ha tetszik, akkor megváltoztatjuk. Meg apró ajándékokat is elrejtünk egymásnak, nem azért, hogy szivassuk egymást, hanem hogy fenntartsuk magunkban az izgalmat. Azért sincsen rendező, hogy senki ne követelje, hogy mindig ugyanaz legyen. Öten vagyunk, és ha új ötleteink vannak, kipróbáljuk. 

Alapvetően rendező nélkül terveztek dolgozni, ahogy az új előadás is a társulat saját produkciója lesz? És különleges eset, hogy az egyik januári bemutatótokat Tasnádi István és a márciusit Göttinger Pál rendezi? 

Ha hosszútávon tud létezni a KoMa, akkor minden évben lesz egy olyan előadás, amit csak mi csinálunk. Ebben az évadban ilyen a Strange. 

Egy cseh dramaturg is részt vesz a munkában. Pontosan mi az ő szerepe? Rendező, vagy inkább külső szem? 

Voltam nyáron egy workshopon Bécsben, ott ismerkedtünk össze. Úgy tűnt, hogy jól megértjük egymás színházi nyelvét, habár nem beszélünk egymás anyanyelvén. Kicsit félve megkérdeztem – mivel ő még egyetemista – hogy nem akar-e velünk dolgozni. Ő pedig eljött. Alapvetően improvizációkból építkezünk, és ebből a sok improvizációból fog majd írni valamit, nem is darabot, inkább egy vázat. Tehát kicsit rendező, de inkább író. Vagyis a színészeken nagyon sok múlik. 

Hogyhogy ennyi új ember van a társulatban? 

Kicsit elszomorodtunk tavaly év végére, mert a Plazmán kívül csak egy darabot sikerült bemutatnunk (Mikó Csaba: Idill), pedig nagyon sokat terveztünk. Úgy éreztem, hogy jó lenne kicsit felfrissíteni magunkat, úgyhogy legyünk többen. Meg most egy kicsit több pénzünk is van – csakhogy ne mindegyik független társulat siránkozzon. Négyen maradtunk a régiek közül, és hat új jött. Nagyon izgalmas csapat gyűlt össze. Ezt nem azért mondom, mert ezt kell mondani, hanem mert tényleg mindenfélék vagyunk. Én nem játszom ebben az előadásban, de úgy látom, hogy jól dolgoznak együtt, jó energiákat érezni. Szeptember elején kezdtük el a próbákat.



Hogy találtátok meg az új tagokat?

Nyár elején csináltunk egy workshopot, ahova bármilyen színész jelentkezhetett. Aki oda nem tudott eljönni, de szóba került a neve, azt elhívtam a bécsi workshopra. 

Sok bemutatótok lesz mostanában. Nem nehéz ilyen sok új színésszel ennyi új vállalkozásba belekezdeni? 

Hát igen, novemberben lesz ugye a Strange, aztán januárra tervezzük a Phaidrát meg az Idill második verzióját. Áprilisban mutatjuk be a Líra és Epika című gyerekdarabot Nyíregyházán, és még évad végére is szeretnék valamit, de az egyelőre bizonytalan. És igen, nagyon sok meló, de ők színészek, tehát játszani akarnak. Mindegyik projekt izgalmas szerintem, és mindegyikre van is valamennyi pénz. Ami a két januári bemutatót illeti, az emberek fele az egyikben, a másik fele pedig a másikban fog játszani. Mikó Csaba Idill című darabja ötszereplős, a Phaidrát pedig a volt Krétakörösökkel csináljuk, és abban is nagyjából öt szereplőre van szükség.


Hogy jött össze a közös munka a Krétakörrel?

Tasi (Tasnádi István) talált meg minket. Látta a Plazmát és utána mondta, hogy szeretné megcsinálni a Phaidrát, ami ugye generációs problémákról is szól. A volt krétakörösök egy része együtt akart maradni, és a Tasi dolgozott is már velük. Az jutott eszébe, hogy a Phaidra fiatalabb szereplőit is játszhatná egy csapat. 

Hosszútávú együttműködésre is gondoltatok? 

Ezen a ponton még nem érdemes erről gondolkodni. Az első közös munkánál majd kiderül, hogy mennyire tudunk együtt dolgozni. Azt hallottam, hogy ők is nagyon várják, vagy hát remélem, mi mindenesetre nagyon várjuk. Remélem, hogy mivel hasonló felfogásban dolgozunk, fog működni a közös munka. Aztán majd kiderül.

Miben látod a hasonlóságot? 

Maga a munkafolyamat hasonló. Például senki nem veszi kettőkor a kalapját, hanem ott vagyunk együtt és csináljuk. És nem számít, hogy az én szerepem vagy a tied. Az mindegy. A lényeg, hogy adjunk bele mindent, és csináljuk. 

Az is hasonló, ahogy velünk, nézőkkel bántok. Sok közönségtalálkozót is tartotok. 

Mikor kitaláltam ezt az egész társulatot, két vagy három ember volt rám nagyobb hatással. Vagy négy. Na jó, öt. Egyikük Schilling volt, akivel együtt dolgoztunk az egyetemen. Ő volt rám nagy hatással meg Halász Péter, és természetesen Horvai István, Máté Gábor, meg Kovalik Balázs is. De Schilling és Halász volt, akik igazán meghatározták azt, amit ma a színházról gondolok. És sajnos a közelükben sem vagyok, de valami olyasmi munkát folytatunk, vagyis próbálunk úgy dolgozni, ahogy ők. Sajnos nem tudunk olyan nagyon fanatikusak lenni, de próbálkozunk. 

A Plazma elején – a Krétakör hamlet.ws című előadásához hasonlóan – civil hangon beszélsz a közönséghez. 

Hát igen, ha jól tudom, van is ilyen kifejezés, hogy „schillingi civilség”. Vagy mindegy, hogy nevezzük, de valami ilyesmivel dolgozunk mi is. Persze nagyon nehéz meghúzni a határokat, hogy meddig tart az ember, és hol kezdődik a színész. Mert egyrészt akkor hiteles egy szerep, ha te játszod azt, és nem egy szerepet játszunk. Sokszor ugye akkor is játszunk, ha ismeretlen helyzetben vagyunk, mert hát ilyen az emberi természet. Le kell győzni valahogy azt a zavart, meg azt a szégyent, amit akkor érzek, mikor el kell mondanom ezeket a mondatokat, hogy nézelődjetek és mozogjatok nyugodtan. Aztán nem reagál rá senki, vagy éppen túlreagálják. Nagyon élvezem ezt a játékot, hogy ilyen közel van a néző, és lehetetlen hazudni. Nem is az a fontos, hogy én, mint Vince létezem, vagy Vincét játszom, vagy Vince játszik egy szerepet. A lényeg hogy hiteles legyen, és csak akkor tud hiteles lenni, ha magamról beszélek. 



Mikor legutóbb láttuk az előadást, nagyon lassan esett le a közönségnek, hogy vége van. Egy idő után érezni lehetett a totális zavart mindkét részről. Akkor feloldottad a helyzetet és megköszönted a figyelmet. 

Nagyon szeretjük a végét, és nagyon mérgesek vagyunk, amikor valaki sokadszor látja az előadást, és elkezd tapsolni. Nagyon izgalmas tud lenni, hogy csak nézzük egymást, és akkor most mi van. Azóta eldöntöttük, hogy ez lehet akármilyen hosszú, nem szólunk bele. Annyi minden tud történni ebben a szünetben, a nézésekben. Az lenne a legjobb, ha idővel elfelejtődne, hogy ki a színész, néznénk egymást, és szép lassan elindulnánk haza. 

Említetted, hogy a Strange-ben nem játszol. Átdefiniálod magad? 

Igazából nem átdefiniálni akarom magam. Több oka van annak, hogy nem játszom ebben. Egyedül csinálom a szervezést, ami nagy felelősség. És hálistennek van egy családom. Azt gondoltam, ha nem játszom, több időm lesz, de ez nem így lett. Ott vagyok minden próbán, és még előtte meg utána is beszélek a dramaturggal. Imádok játszani, de ha játszom is, meg szervezek is, meg gondolkodni is próbálok, akkor teljesen szétesem. 

A jövőben szerezni akarsz valakit, aki átveszi ezeket a feladatokat, vagy nem fogsz játszani? 

Meghalok, ha nem játszom. De egyelőre szeretném átlátni, hogyan működnek a dolgok, hogy tudjak segíteni annak, aki átveszi majd. 

Egy veled készült interjúban arról beszéltetek, bizonyos szempontból trendinek tekinthető a KoMa. Ezt miben lehet érezni? 

Mondjuk abban, hogy ez volt a Plazma 57. előadása, és voltak hatvanan, ami egy nem régóta működő független társulatnál nagy szó. És persze óriási öröm is. A szakma is kezd elfogadni. Igazából annak örülnék, ha ez a fajta színházcsinálás trendivé válna. Működik most néhány ilyen csapat, és azt gondolom, hogy mindenképpen ez a jövő. Egy bizonyos generáció már nem nagyon szeret eljárni a kőszínházakba, ami nem feltétlenül jó. Talán meg lehet fogni ezt a generációt, akik el fognak járni ezekre a romos, büdös helyekre - ez nem biztos, hogy boldoggá teszi őket, de biztosan gondolkodniuk kell, és aztán ez teheti őket boldoggá vagy szomorúvá. Azt szeretném, ha az válna trendivé, amit Halász Pétertől vagy Schillingtől tanultam: hogy ne beállj egy gépezetbe, ahol jó fogaskeréknek kell lenni, hanem művész akarj lenni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én művész vagyok, messze vagyok attól. Azt kéne elkezdeni az egyetemen is tanítani, hogy akkor izgalmas ez, ha gondolkozol, és nem csak fejleszted a képességeidet, és aztán odaadod az egészet egy rendezőnek, hogy csináljon vele amit akar. Gondolj valamit magadról, a világról, és a helyedről a világban, és azt próbáld megvalósítani. Hogy van-e rá pénzed, meg van-e rá helyed, az egy másik kérdés. Ha jó, amit gondolsz, akkor lesz. 

A társulat működése szempontjából segít-e a trendiség? 

Nem tudom. Talán nagyon szerencsésen jött össze ez a Plazma, és nagyon összetartja annak az öt embernek az energiája, akik elkezdtek vele dolgozni a semmiből, egyetem után, kint a nyavalyában, egy jéghideg gyárépületben, ahol befújt a szél, mert lyuk volt a falon. Az az energia, hogy mi vagyunk a senkik, és mutassuk meg – magunknak elsősorban, mert úgyse jön el senki oda a világ végére. Ez az energia kezdett el valami olyasmivé nőni, ami ma a KoMa. Ez kicsit hihetetlen, és van egy félelmetes része is. Ez elvárásokat jelent, amiknek én próbálok nem megfelelni. Ebből a szempontból is jó, hogy most ilyen sok új ember van a társulatban. Ők nem élték meg ezt, bennük nincs meg ez a megfelelési kényszer. Ugyanazt az energiát hozzák, amit mi akkor beleraktunk. Nyolcvan százalék az esélye, hogy a következő két előadásunk nem lesz olyan sikeres, mint a Plazma. De ott van az a húsz százalék, és igazából az a fontos, hogy el tudjuk mondani, amit akarunk. 

A Plazmát fogjátok továbbra is játszani? 

Igen. Hálistennek sok meghívást kapunk mindenfelé, iskolákba is. Van ennek ugyanis egy plusz csábító része: az iskolákba ingyen visszük. Végül is az a cél, hogy az a generáció, aki szerintünk nem jár színházba, a kvázi második otthonában találkozzon vele. 



Megvan már az új bemutatók helyszíne? 

Nincs. Szeretnénk találni egy saját helyet, ahol próbálni és játszani is lehet. Szerencsére nagyon sokan fogadnak be minket, és eddig mindenhol nagyon kedvesek voltak. De olyan ez, mint mikor az ember a szüleivel lakik, és vágyik rá, hogy legyen már egy saját kulcsa, és ő dönthesse el, hogy mikor megy, és kit enged be. Talán még fiatalok vagyunk ahhoz, hogy ezt megérjük, de azért nagy lépés lenne. 

A Líra és Epika című darabot miért pont Nyíregyházán mutatjátok be? 

Életem legnagyobb pozitív csalódása ez. Tasnádi Csaba látta a Plazmát, és felajánlotta, hogy bármiben segít – amit rengetegen mondtak már, de ő volt az egyetlen, aki be is tartotta. Koprodukcióban csináljuk a színházzal, de mi mondhatjuk meg, hogy ki szerepeljen benne, ki rendezze, mi hívhatunk díszlettervezőt is. Ráadásul Tasnádi berakja bérletbe az előadást, és harmincszor biztos fogjuk játszani. Elképesztő, hogy van egy kőszínház, amivel így együtt lehet működni. 

Mi lesz az év végére tervezett bemutató, amit említettél? 

Igazából azt az előadást minden hónapban meg akarom csinálni, csak valahogy túl nagy akar lenni. Podmaniczky Szilárd Szép Magyar Szótárából kiindulva szervezünk egy borzasztó nagy workshopot. Azzal akarunk kísérletezni, hogy megbontjuk azt a rendszert, ami a színházakban van. Képzőművészekkel, zenészekkel hozunk létre valamit közösen, ami nem tudom, hogy kiállítás, koncert vagy előadás lesz. Talán valahol a három között. Nem repertoárelőadás lesz, inkább egy kis évadzáró kuriózum.

KoMa - Plazma
A színházi sokk humortalanságával

Harmadszor látom a KoMa társulat Plazma című előadását. Harmadszor hallom, ahogy Zrinyi Gál Vince az előadás elején megkéri a nézőket, ne feszélyezzék őket a színházi konvenciók, bátran mozogjanak, érvényesüljenek, lássanak. Harmadszor érzem természetesnek a helyzetet.

A Sirály sötét, nyomasztóan rideg és csúnya pincehelységében, szabálytalan alakzatban, össze-vissza elhelyezett székek adják meg a plazmaság alaphangulatát. Az embermasszából hol itt, hol ott kivillan egy kettős, egy apró jelenet, aztán visszaáll az őskáosz. Ez a tér, ez a játékmód nagyon pontosan tükrözi a darab szerkezetét, működési elvét, lényegét. A tér mellett értelemszerűen az apró szövegblokkok strukturálják az előadást. Sokat bíznak a szövegre, ennek megfelelően puritán a képi megjelenés. A színészi játékvégletes – gyakran egy karakteren belül is. Hol jobban, hol rosszabbul találják meg, hangolják össze a mély őszinteséget a karikatúrával, elrajzoltsággal. De a szemünkbe néznek, az arcunkba játszanak, az emberhez szólnak.

Megrendítő, hogy ez az erő, ez az akarás milyen közösséget hoz létre a jelenlevő hatvan-hetven emberből. Az előadás végén beáll az általam már jól ismert, zavart csönd. Ez részben bizonytalanságból fakad, hogy jól értjük-e, tényleg vége van-e. Másrészt nem ilyen egyszerű. Hiába kezd el idejekorán tapsolni egy beavatott, jelezvén, hogy mi a teendő. Nem hagyjuk, hogy elrontsa a játékunkat. Itt akarunk még ülni egy kicsit, csendben, együtt, időt akarunk hagyni magunknak. Lassan megérezzük, mikor eljön el a felbomlás pillanata, megvárjuk, amíg mozdul a kezünk. Akkor kezdünk tapsolni, akkor állunk fel meghajolni.

Ezt a természetességet, önállóságot, szabadságot adta meg nekem a Plazma mindháromszor. A színházi helyzet igazságát. És azt hiszem, emiatt nem fontos egyenként beszélni a színészekről, emiatt felesleges kiemelni egyes hibákat és erényeket. Hiába nem tökéletes az előadás – persze, hogy nem az. Annyira erős a hatás, hogy az ember fél elveszni a részletekben.

You May Also Like

0 Comments

TÁRGYMUTATÓ

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bencs villa bisb bivaly-szuflé bob herceg börtönrádió budaörs budapest improv show budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház caminus castel felice castel felice vizsga centrál cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debreceni tavaszi fesztivál deszka fesztivál díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó due dunapart dunaújváros egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email english erkel erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom europa cantat ezek mennek fellegek fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge gianni schicchi gödöllő gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok láthatatlan állomás leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe mágnás miska magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság manhattan short manna margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő miskolc mojo momentán monodráma fesztivál most fesztivál mozart-kommandó mozgófénykép mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé nemzeti filharmonikusok nézőművészeti kft nézőpont színház nyílt nap nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália pécs pécsi egyetem pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik projekter rádió radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szfe színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren tengeren (nyíregyháza) térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed