tisztára mintha emberek - a Hajónapló prológusa, Bárka Színház

Vacakoltunk Seressel, benne hagyjuk-e a mondatot vagyishát a szót magát, aztán hagytuk. A következő oldalakon olvasható beszélgetésünkről van szó, abban fordul elő ez az idejétmúlt, korszerűtlen kifejezés: humanizmus. Kimondom, leírom, feláll a szőr a hátamon - elkoptatott, lehasznált, mindenre felhasznált, érvénytelen maradvány a múltból. És mi ezt a megnevezést használjuk a 12. évadát új igazgatóval elkezdő Bárka Színházzal kapcsolatban?! Próbálkozom mással, hogy megnevezzem, mit is szeretnénk, milyenek is legyenek itt az előadások, milyen is legyen az a közeg, amibe belép a néző, aki jegyet vált hozzánk vagy csak megnéz egy kiállítást a kávézóban: emberi, emberséges, emberarcú... libabőrös a karom, nem folytatom, nem segítenek a szavak.
Találkozni lenne jó, a színház találkozásra való. Hermanis mondja, akinek legújabb előadásával (A csend hangjai) talán tényleg találkozhatunk a III. Bárka Fesztiválon, attól persze, hogy ő mondja, korunk egyik legjelentősebb rendezője, a szavak nem nyerik vissza eredeti jelentésüket: ,,talán a színház ma már az egyetlen hely, ahol önmagunkkal, egymással valóban találkozhatunk...", inkább az érzetet, az élményt kéne felidézni, na persze egy Hajónaplóban azt is csak szavakkal lehet: ültünk májusban a királyhelmeci kultúrházban, ment a színpadon a Mulatság, előző este meg a Mágnáes Miska, és megéltük, milyen a Paradicsomi Ártatlanság. 
Ami nem több és nem kevesebb, mint amiről Jorma Uotinen, varázslatos-karizmatikus finn koreográfus-táncos beszél: ,,akár egy gyerek: újra és újra felfedezem a világot". Ünneplőbe öltözött királyhelmeci nézők nevetnek-sírnak, közbetapsolnak-közbekiabálnak, együtt élnek a színpadi történéssel, együtt vagyunk-egyek vagyunk, a világ része vagyunk, maga vagyunk a világ... szőr és libabőr, tudom, tudom... de közben látom, hogy a színpadmesterünknek is, a világosítónknak is könny a szemében, ilyen nincs, gondolom, tisztára mintha emberek lennénk, és pont a színház által.
Na igen, ott messze, felvidéki kis faluban még talán... Ezt mondjuk, mi, világvárosi szkeptikusok. Aztán ülök nyáron a Törökfürdőben, egy barokk operácskát adnak, könnyed humor, folyamatos (ön)irónia, jó kis posztmodern ki-belépkedés, szóval csupa korszerűség, és aztán egyszercsak azt veszem észre, hogy ügyes és ügyetlen játszó személyek, mind fiatalok, köztük a pofátlanul huszonéves Göttinger Pali, megsímogatják az arcomat, megmutatják a csillagokat, és azt mondják, íme, az ember, én te, ő, mi mindannyian, akik részesei vagyunk egy színházi előadásnak, és íme a végtelen kozmosz, és nekünk benne jó és rossz, mindig és egyszerre.
És ez a Göttinger Pali nálunk fog rendezni egy frenetikus ír darabot, és Jorma is velünk lesz két hónapon át, Vidovszky Gyuri Istentelen ifjúságának házi főpróbája már júliusban megvolt, erős-szép előadás ígérkezik, és a halk és érzékeny Szabó Máté Sade-rendezésének egzotikuma valószínűleg nem a szörnyűségekben élvezkedés, hanem a kíméletlenül őszinte emberség lesz, és jönnek a fiatalok a színművészetiről, és Gergye Krisztián éppen a Találkozást, Nádasét helyezi produkciója középpontjába, a Dogville-ről meg olvasd el olvasó, mit mond a direktor a következő oldalakon... A Bárka olyan lesz, amilyenek vagyunk, én, te, ő, mi mindannyian, akik este hétkor, azt reméljük, találkozunk.
Bérczes László