Komárom - Gulyás Marci beszámolója

by - 10:09:00

Gulyás Márton beszámolója

Pilinszky írta Bob Wilson kapcsán, hogy a számára értékes művészet sohasem az unalmon inneniről, hanem mindig az unalmon túliról szól.Valószínűbb azonban, hogy nem az unalmon túlra, hanem azon belülre kell eljutni, mert a történet mindig ott található.Mozdulatlanul fekszik a tengerparton, a tíz foknál gyaníthatóan nem melegebb víz mossa testét.
Mi lesz ezután.

Máskor fejjel lefelé lóg egy háromlábú fémszerkezetről, melyet különböző természeti környezetekbe helyez, tengerpartra, erdőbe, hómezőre.

Tényleg meglepő, hogy az európai ember, akinek kultúrájában az aszkézis komoly hagyománnyal bír - hogy csak szőrmentén hozzam ide, kedvenc keresztény performerem, Assisi Szent Ferenc nevét tartom érdemesnek megemlíteni -, leginkább olyan területeken gyakorolja ezt a hagyományt, amely az archaikus tudását, a mágiával, az irracionalitással kapcsolatos ismereteit érinti.

Aszkézisen elsősorban nyilván nem csak a látványos önnyomorítást kell értenünk, sőt, úgy hiszem, nem kell túlságosan tágan értelmeznünk ahhoz, hogy az önkorlátozással, az egészen köznapi önkorlátozással hozzuk kapcsolatba.

Hogy a saját önzésemből mennyit tudok bedobni a közösbe, erősítve ez által a csoporton belüli demokratikus mechanizmusokat.

..

.
Csütörtökön érek vissza, immár véglegesen.
Akárhogy is; a négy napos spét az négy napos spét.
Egész Komáromban kettő darab erőd van, én riktig azt találom meg elsőként, amelyben nem mi vagyunk elszállásolva.
Az igazgató rendes ember, megígéri, hogy átvisz, csak várjam meg, amíg végez.
A portás kérdezi, hogy mit csinálunk.
Lesz-e belőle előadás.
Nem, ez inkább műhelymunka, azt vizsgáljuk, hogy mi a színházi minimum, vagy hogy mi a színház.
Nem is kérdez tovább, úgy hiszem, tényleg érti.
Hosszan hallgat; hogy most tényleg a televíziót nézi, vagy csak alibiből nyugtatja a képernyőn a szemét, hogy addig se kelljen megszólalnia - eldönthetetlen.
Igen, szólal meg végül, végső soron mindannyiunknak ezt kellene tennünk.
Hát igen - válaszolok kevéssé eredeti módon, ezzel tönkre is cseszek mindent, amit ő egymaga gecsölt össze így este fél nyolc tájban - szellemtelenségem nyomán pátosz és jó szándék gejl keveréke tölti meg a szobát, inkább az igazgatót keresem meg, kocsiba szállunk, s végre megérkezem a mi erődünkbe.
A portásért még napokig vérzik a szívem.
Andris nyit nekünk kaput, segít bevinni a csomagokat.
Igyekszem feltűnés nélkül beolvadni a többiek közé - ezt csak én gondolhattam lehetségesnek; négy együtt töltött nap után nyilván eléggé feltűnő az új arc, amely ez esetben hozzám tartozik.
És nem emlékszem, hogy este mi történt.
Dávid megeresztett egy örömkiáltást, hogy nem lett napos.
Felfedezem a második világháború alatt az erődbe internáltakra emlékeztető márványtáblákat a kapu mellett.
Egy lány áll mellém, röviden beszélünk, hogy ezzel valamit kezdeni kéne, hogy valaki próbálkozott is, de nem sikerült túl jól, de valahogy mégis jó lenne, ha mást nem, akkor az utókornak ezt a tehetetlenkedését valamilyen formába önteni.
Petőfi éleseszűsége - dacára minden általános és középiskolás próbálkozásnak, amely költői értékének eltompítására irányult - ebben is kiviláglik.
Ki fogja vajon megfejteni e rejtélyt: Az emberiségnek könnyei lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét?
S mindezt ezernyolcszáznegyvenhatban.
Tök jó, mondja ő, meg van az is, amit Heine mondott két évre rá.
Ahol könyveket égetnek, ott hamarosan embereket is fognak.
Igen, ezt ismertem, hát mindketten feldobták a labdát.
Ennyiben is maradunk.
Valahogy pótolni kellene, kérdezősködöm is épp ezért, hogy mi volt, hogyan és meddig.
Másnap adódik lehetőségem a pótlásra.
Mindenkinek egy percbe sűrítve kell előadnia, amit előzőleg csinált.
A hetven fővel kapcsolatos, mennyiségbeli, aggályaim mind eloszlanak.
Ami megmaradt, csak ötletszerűen előrángatva.
Dávid.
Valami érthetetlenséget kiált, amiről csak a hangsúlyozása miatt értem, hogy kérdés.
Majd megindul hídba, de nem fejezi be.
Feláll, megszólal.
Dolgozóba.
Ezzel zárja is az etűdöt.
Nem ismerem az előzményeket, mégis teljes értékűnek tartom a cuccot.
Mindig az érdekel a legjobban, hogy azon az egyenesen, aminek az egyik vége a földközeli realitás, a másik pedig a csillagos égen túli világmindenség, hogy ezen miként tud közlekedni az adott produkció.
Ugye, van egy cigány srác, akinek van valamilyen lényegi kérdése, ami nem tud megfogalmazódni, majd a hídba lemenés sikerületlensége, és végül az a nagyon profán befejezés, hogy dolgozóba.
Ami hasonló ahhoz, amiről a Családi tűzfészek is szól, nagyon földközeli módon, hogy egy férfi és egy nő kettőse azért nem tud nemhogy megmaradni, hanem a lehető legdurvább módon még csak startkőre sem helyeződni, mert nincs lakás - ami olyannyira embertelenül egyszerű, annyira megalázóan az, hogy az ember még kétezerhétben is szégyenkezik miatta, legalább annyira, mint Dávid akciója után.
És hiszem, hogy ez nem a fehér ember általános bűntudata a cigány, a fekete, vagy az ázsiai emberrel szemben, hanem valami valós szégyenérzet, amelyről Dávid pontosan, számonkérés és orrbeverés nélkül, nyugodt dühvel tudósít.
Egyszer sem tudtam magam összeszedni a tábor alatt olyan szintre, hogy erről megkérdezzem, vagy hogy erről beszéljünk.
Mélyen emberi hozzáállás, hogy a szégyenemet, ugyebár, takargatom, de hogy huszonévesen ennyire simulékonyan álljak a felmerülő nehézségekhez, na ez az igazi probléma, és nem a színházak finanszírozásának egyébiránt tényleg vérlázító aránytalanságai.
Attila.
Feláll, és besétál középre.
Ledobja az atlétáját, majd letolja a gatyáját, jobb kezével rákap a faszára, rázni kezdi, és kicsiket ugrálva körbe-körbe a tengelye körül, elprüttyögi a Magyar Népmesék szignáljának első taktusait, majd a többünkből kitörő röhögés hatására hirtelen elhallgat, megköszöni a figyelmet, felhúzkodja a ruháját, és mialatt még visszasétál a helyére többször is köszöni, hogy voltunk, hogy néztük, hogy egyáltalán.
Szintén nem ismertem az előzményeket, de ettől még kompakt, szellemmel teli jelenlét volt, ahogy az kell.
Attila egyike az igazán referencia nélküli - Schilling megfogalmazása - csávóknak a táboron belül, és ez azért bravúros kezdet volt.
Márk.
Nem is az acélos magyar, sokkal inkább egy kuruc vezér képzete jut eszembe róla.
Ami végső soron ugyanaz a séma; a fizikai zömökség és a sütő autonómia valami taszító és felfedezésekre egyaránt csábító elegye.
Besétál, leül, feláll, kimegy.
Ez vagyok.
Schilling megfogalmazásánál ez esetben nem tudok ötletesebb lenni.
Ez a tökéletes szignó.
Csak napokkal később gondolok erre vissza, jó néhány köznapi beszélgetésre irányuló próbálkozás után, hogy ez a fajta megközelíthetetlenség mennyire Márk sajátja, s ettől mennyivel jelen idejűbb a körben eltöltött egy perce a táboron belüli többi idejével szemben.
Nem a jelenlétet hiányolom, sőt, épp azt kérdezem, hogy ez a fajta önazonosság hogyan tud a színház által kihasított időszeletben átlényegülni, újabb formákat ölteni, további utakat bejárni, vagy kijelölni.
És persze ami még fontosabb kérdés, hogy miként tudja ezt egy közösség javára fordítani, a saját erejével a másikat erősíteni.
Ketten is bepisáltak.
Áron és Balti.
Balti felállt, bement, azt mondta, titok, majd eltelt jó fél perc, és megindult a vizelet a lába szárán lefelé.
Engem ez tényleg szórakoztat, persze lehet, hogy alacsony az ingerküszöböm, ugyanakkor azt érzem nem ez a probléma, hanem, hogy ez így túlságosan is lezárt.
Innen nincs tovább, és azt hiszem, ez nem tesz jót semmilyen alkotásnak sem.
Nem látom a további utak lehetőségét, márpedig kell, hogy legyenek.
Nem kidolgozatlanságot kérek számon, hanem esetleg valami kis piszkot, amiről látjuk mi is, meg aki előadja az is, hogy ez van, itt lehetne esetleg legközelebb haladni beljebb; a következő körök lehetőségének direkt, illetve indirekt meghagyása számomra létfontosságú kérdés egy színházi helyzetben.
Zsuzsi.
Ő kezdte az egész kört.
Egy tenyérnyi vizet vitt körbe, vigyázva, hogy egyrészt mindenki lássa, másrészt hogy ki ne engedje a markából.
De a végére így is kifolyt a kezei közül.
Ebben volt egy nyilvánvaló utalás a Kurt Johannessen videóra - ő ott egy kis halacskát is tartott a tenyerében lévő vízben, amitől tétje lett a dolognak, valós tétje - ami ebből az akcióból hiányzott.
Érteni véltem a szándékot, hogy itt a lehetetlenséggel szembeni küzdelemnek egy másik aspektusa kíván megmutatkozni, csak hát a társaságnak erről már volt egy tapasztalása, valami olyan szintről tudósító tapasztalása, ami után az alá már nem lehet lőni.
Persze érdekes lenne ugyanezt beavatatlanokkal végignézetni.
Hogy egyáltalán van-e bárkiben is érzékenység egy ilyen minimál ügy iránt e nélkül a videó nélkül, s ha igen, képes lenne-e ez benne olyan hatást kelteni, mint bennünk keltett Kurt és a kis hal.
Zita.
Szintén viszketően jó kérdés.
Ugyebár, az ember - így, önerőből - nem repülőképes.
S bár ezt elfogadnunk talán különösebb szívfájdalom nélkül is sikerülhet, ez vajon azt is kizárja-e, hogy egy adott pillanatban képesnek higgyük magunkat, illetve lófaszt magunkat, magamat, személyesen magamról képes legyek elhinni, hogy tudok repülni, nem hazudni, hanem igazán hinni, ahogy a legnagyobbak, a saját ügyükben.
Hogy Klein kiveti magát az ablakon, és hiszi, hogy nem az lesz a történet vége, hogy szétterül a betonon.
A művészeti munkavégzés alapkérdése.
Hogy van-e valamim, amiben annyira tudok hinni, mint mondjuk Klein a kékjében, amelyről azt állítja, hogy ez nem csak a világmindenség legtökéletesebb létezője, hanem egyben az egyedüli eszköz a világmindenség tökéletességének leírására.
S mikor Gagarin kiér a földkörüli pályára, és kimondja, hogy onnan a Föld egy kék gömb, azt mondja: tudtam.
Mert ha nincs bennem ilyen, ha nincs nekem kékem, akkor - vajh - nem vagyok művész.
Ha van ma valami értelme visszatekinteni egy ilyen Kleinre, az az, hogy ezekre a kérdésekre rákényszerítsen.
Botond.
Én tudom mozgatni a füleimet.
Külön-külön is.
Botond pechjére elég sokan voltunk így ezzel.
Így mire körbe ért volna az első kérdésével, letelt az egy perce, és nem tudott rátérni a voltaképpeni játékra.
Nem tudott bánni az idejével, ami azért kár, mert - Göttinger Pali későbbi megfogalmazása szerint egy másik etűddel kapcsolatban - a társas magány kérdését, azt hiszem, jó aspektusból kezdte vizsgálni.
A gyermekkori táborozások örök emléke a kinek, hogy, meddig, centiméterben és térfogatban, vagyis a csoportdominancia alapjai, amelyek nyilván ma is hasonló szempontok alapján dőlnek el, legfeljebb kevesebb vállaltsággal, vagy tettenérhetőséggel.
Schilling mindenkivel egyenként akart beszélni, így is történik, majd újabb körre ülünk össze, és mindenki újra mutat a kapott instrukciók - nem jó szó ez, talán inkább vélemény, vagy iránymutatás illene ide - alapján.
Attila.
Jobb volt elsőre, vagy valahogy meglepőbb, persze ez színházi alapkérdés, a reprodukálás kérdése; ebből a szempontból nagy tanulság ez az akció.
Reprodukálok, vagy helyből hozok létre - ez így nagyon végletes, ostoba mód az, nyilván is-is - bár, s ez sem kevésbé ostoba álláspont, vállalom, bizonyos élethelyzeteimben hajlok arra a véleményre, hogy minden megnyilvánulásomban reprodukálok azon minták alapján, amiket a környezetemtől sajátítottam el, s így a szabadságom, a szabad akaratom mértéke a kombinációs készségem függvénye.
De maradva az adott akciónál, a kérdés az, hogy megtartva az eredetiségnek azt a fokát, ami volt, s még lépni egyet tovább, na szóval, hogy ez miként néz ki.
Most egyszerűsítve, énekelheti az ACDC, hogy you shook me all night long, de mi lesz másnap este, amikor újra fel kell menni a színpadra.
Nem vagyok színész, sőt még wannabe jellegű vágyaim sincsenek, de azt hiszem, elsősorban magamat kell tudnom meglepni, s csak eztán jöhet a kolléga, majd a közönség.
Csakhogy Nagy Zsolti erre meg azt mondja, hogy igen, de nem csak ez van.
Mert a másik nem csak azért van ott mellettem, hogy reagáljon rám meg a többiekre, hanem ugyanolyan mód létezik, mint én, ami evidens, de ha ő ezt koncentráltan csinálja, és agyban végig jelen van, akkor már tényleg pusztán ennyi beindíthat engem - de ugyanakkor lehet azt is csinálni, hogy célzottan kreálok új helyzeteket a másik kizökkentésére.
Szóval finom játék, nyilván, s ennyiben hasonlatos a világ valóságához, hogy bár kötöttek a keretek, de a reakciók és az új helyzetek kitalálásában megmutatkozó emberi kreativitás ugyanúgy működik - nincs a kettő között különbség.
Akivel elunom magam egy beszélgetésben, az színházban sem fog felizgatni.
Zita.
Repülés.
Beszéltünk erről hosszabban, kemény dió, nekem a mutatás alatt jutott eszembe, hogy egy ilyen hatalmas gondolatot talán éppen nagyon kicsiben kellene megmutatni.
Például megemeli két centivel az egyik talpát, s átengedi magát a gravitáció vonzásának, picit ellentart, tehát végig megmarad álló helyzetben, de a finom billegéstől, bizonytalankodástól, ha jól csinálja, elhiszem, hogy most készül az elrugaszkodásra, s most fog ugrani.
Esetleg ugrás, és a levegőben mondja azt, hogy vége.
Ahogy ezt Áronék később meg is csinálták.
Krisztus most segíts meg.
Vagy az volt, hogy megnéztük a Klein-filmet, és akkor aznapra ennyi, vagy még aznap megkaptuk a feladatot, hogy hangból építsünk valamit.
Csak én írom rosszul: először a hang, aztán a Klein-film.
Igen, én itt léptem be először a körbe, a beszédszervi anomáliákból indultam ki, s ezt próbáltam meg vegyíteni a Himnusszal mint blablablablablablablabla.
Ami viszont tényleg jó volt.
Tóth Feri.
A szabadban nyüzsgő legyek hangját kezdte el imitálni, majd ebből ment át egy autóverseny morajába.
Mindig az volt izgalmas, ami elemelte annyira kommunikációt, hogy ezáltal új minőség jött létre.
Kocsis Zoltán mondta egyszer: nem akarja elhinni, hogy a beszéd az emberi párbeszédkészség non plus ultrája, kell, hogy legyen valami azon túl, hát elég megnézni, hogy egy zenekarban az egyes szólamok az adott művön belül milyen meccseket tudnak létrehozni.
Vagy például, hogy az operák librettója mennyire kifejezéstelen a zenei hangszerelés nélkül.
Miért vannak az ajtók csukva, kérdezi Judit Kékszakállút, ez tényleg semmi, na de ahogy ezt énekli, abból annyi számonkérés, a tevékeny szerelem torz képzete által megelőlegezett vád hallható ki, mint amennyit a szöveg puszta elmondása sohasem sejtetett volna.
Este megnéztük a filmet Yves Kleinről.
Még mindig két pofára bírom zabálni ezt az embert, annyi gyönyörűséget tud okozni.
Emlékszem Sárosdi Lillára, amikor Bódvarákón már térdepelt ugyanezen film vége felé a fotelban, és a kezeit nyújtogatta a képernyő irányába, miközben a szájával szélesen csámcsogott.
Nem tudtam eldönteni, melyik az izgalmasabb történés.
Holott - végül is - mindkettő ugyanarról tudósít: a világ szükségletéről a tehetség iránt.

..

.

Másnap, ez már szombat.
Délelőtt Jákvalfi tanárnő tartott előadást a honi alternatív - elhallgatott - színháztörténetről.
Jó volt, hogy volt, kérdezni is lehetett, tovább is hallgattam volna.
Utána Tarr Ferivel, beszéltünk, ő kérdezte, nem tudtam rá a választ, hogy ha mondjuk Hajas Tibor csinált egy performanszt, amelyet ugyebár sehol sem hirdettek meg, arról honnan tudott mondjuk Kurtág György?
Persze ma már a mobil előtti korszakot - amiben mi még azért éltünk - elképzelhetetlennek tartjuk olyan alaptevékenységeink menedzselése szempontjából, mint találkozások, stb.
A minap mesélte nekem valaki, hogy ő erre már nem is emlékszik, s ez zavarja, mert ez alig egy évtizeddel ezelőtti sztori, tehát nem ártana ha mégis.
Tényleg más minőségű közeg volt, most olvastam Najmányi László könyvét, amely tudósít erről is, hogy Szentjóby Tamás, Erdély Miklós, meg ezek a csodált alakok ott voltak mindenütt, azért, mert tudtak róla - s azért tudtak róla, mert érdekelte őket, tettek érte, hogy tudjanak róla.
Lehet, hogy tényleg ennyire egyszerű, nekem az jutott eszembe, hogy amikor Kurtág György, akit Aczél György a tűrt-támogatott kategóriába sorolt, miután megkapta első Kossuth díját, a mellé járó pénzjutalmának a felét átadta Halász Péterék színházának.
Ezzel is csak azt akarom mondani, hogy a társművészetek egymás iránti figyelme ott milyen magaslatokban mozgott.
Nem is pusztán maga a pénzadás gesztusa - bár ezt egyáltalán ne becsüljük le -, hanem amiről később Schilling is beszélt, amikor a Leonce és Léna próbafolyamatának kellős közepén felállt Csányi Sándor és Vinnai András, valamint kiderült, hogy záros határidőn belül el fognak fogyni a pénzeik, plusz a Tháliából is menniük kell, akkor jött Patrick Sommier, a párizsi MC.Bobigny színház vezetője, és azt mondta, hogy amit ti csináltok, az nekem kell, majd ezt forintosította is.
Ekkor sem a pénzadás volt az elsődleges - Schilling sem erre hegyezte ki a sztorit - , hanem a kimondott szó, hogy ez valakinek kell, mert fontos, hogy legyen.
Legyen - a Biblia is ezzel kezdődik.
A gesztus erőssége, ebből is kitűnik, egyetemes.
Egyébként - zárás - a Kurtág-Halász sztori szépsége, hogy Aczél kevés dologtól idegenkedett annyira, mint a tűrt-támogatott listások keveredésétől a tiltottakkal, így - amennyire jók az ismereteim - ez a gesztus is lökött végül annyit Halászék - a BM-es akták "Horgászok"-nak írta őket hö-hö - ügyén, hogy aztán New Yorkig már meg sem álltak.
Utóirat.
Időközben jött a hír, hogy elhunyt Tábori György, közismertebb nevén George Tabori, a világhíres színházcsináló, drámaíró, aki ebben a minőségében volt a Büchner díj első nem német anyanyelvű kitüntetettje.
Írt forgatókönyvet Hitchcocknak, dolgozott Brechttel, színházat alapított Brémában.
Mindezidáig még csak a nevét sem hallottam.
Paraszt vagyok, tényleg, irány a könyvtár, Írók Boltja - pótoljunk.
Írók Boltjában nem ismerik.
A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban sincs semmi, a Török utcában volt régen tőle egyetlen drámakötet, németül.
Magyar oldal alig említi a nevét
E-bayen 11.90 a róla szóló monográfia.
Euróban.
Német nyelven.
Állítólag egy hét múlva megérkezik.
Esterházy Péter nekrológjának utolsó sora legyen itt is a zárás.
Nem tudom, miért, de nagyon szomorúnak találom ezt az egészet.

..

.

Vasárnap.
Reggel rapid mód csoportokká szerveződünk, a reggeli ülésrend szerint.
Zénó, Eszter, Tibike, Éva, Tomi, Szatory Dávid és jómagam.
Beszélgetés mozdulatlanul.
Szóba jön Klein, és Triertől az Öt akadály.
Nagyon jóleső meglepetés, hogy egyöntetűen mindenki odáig van Kleinért, nem tapasztaltam még ilyet, legtöbbször a széllel szemben esete forgott fenn, akikkel Bécsben kint voltam, például, be se jöttek a kiállításra.
Egyikük már látta, nem bírta, másikuk pedig ezek alapján inkább kint maradt.
Intelligens, érzékeny emberek.
És mégsem.
A fő kérdés - talán Eszter fogalmazta meg - hogy miként lehetett megérteni azt a sokrétű tartalmat, amelyet Klein gondolatilag belepakolt a műveibe, a nélkül háttér nélkül, ami ma már rendelkezésünkre áll - monográfiák, videók formájában.
Ez lényegi kérdés, de nekem a zenéből az a tapasztalatom, hogy elsődlegesen nem megérteni kell tudni az adott művet, hanem befogadni.
Igen, de ha engem ezen túl is érdekel a dolog, ha kérdéseim vannak, és nem jutok előbbre, és nincs, akit megkérdezzek, mert más sincs, aki értené.
Na jó, de ez így életszerűtlen - like a virgin.
Persze nyilván fogalmam sem volt, mi az a fasz, de azt tudtam, hogy mire jó, és hogy odáig eljussunk az csak eltökéltség, ha úgy tetszik gyakorlás kérdése.
Mert ez nem az.
Nem tudom.
Igen, de én meg úgy hiszem, hogy olyan nincs, hogy nem értem, mert valamit mindig értek, tehát nincs olyan sztori, még a Mullholland Drive sem, amit magamnak ne tudnék összerakni, mert addig rafkózok míg meglesz, mert egyszerűen ilyen az emberi agy működése; linearitásra tör.
Jó, új szabály.
Minden egyes új megnyilvánulásnak egy gesztussal kell indulnia, majd azt a gesztust ki kell merevíteni a beszéd alatt, egészen addig, míg újra hozzád nem kerül a szó.
Mircea Eliade, a román vallástörténész beszél a szertartásosság szükségességéről, hogy még a magukat ateistának valló emberek életében is tetten érhető valamilyen szertartásrend, az egészen egyszerű reggeli kávézásoktól kezdve a bonyolultabb, akár már kényszeresnek nevezhető cselekvéssorokig.
Igen Zénó, de te, mint vallásos ember nézed ezt a kérdést, és ezért látod ezeket szertartásoknak, míg egy pszichiáter meg pszichés, vagy fizikai függőségnek nevezné.
Egyrészt nem értek egyet ezzel, másrészt pedig a pszichiáter, mint orvos látja ezt, így ő meg azt veszi észre, amit a tanulmányai során elsajátított, vagyis ha én elfogult vagyok, akkor is csak annyira, mint a pszichiáter.
Na oké, Eszter, jó a lábad.
Mi az a szar a térdeden.
Kiment, és most elvileg ez tartja, de holnap már le akarom venni.
Nem figyeltél, hát végig mozgott a kezed, amíg beszéltél.
Azt vártam, hogy megállítod végre, ehelyett annyira elmerültél abban, amit mondtál, hogy totál nem figyeltél a feladat lényegére.
Ez nem arról szól, hogy itt most beszélgetünk, mert nincs jobb dolgunk.
Attól szakmai a feladat, hogy határozott kerete van; e nélkül anyámék is színház mikor ebéd után faterral összeülnek és dumáznak.
Na, új szabály.
Maszkot kell felvenni, ha megszólalsz, nem kell eltorzítani a hangotok, csak a maszkot kell kitartani a következő megszólalásig - megmozdulni tilos.
Szóval, hogy is volt ez Kaposváron.
Elvileg Keszég tartott volna kurzust, ami el is indult, de aztán
<>
Ebéd.
Kiértékelés.
Az volt az érzésem, ugyebár öt gyakorlat volt, hogy a negyedik után, amikor énekelni kellett, hogy az annyira embertelenül nehéz volt, s ahhoz képest az első három olyan olajozottan ment, hogy valószínűleg sokat hibáztunk, csak éppen nem vettük észre, mert egy mozdulatbeli koncentrálatlanság kevésbé tetten érhető, mint az, hogy most valaki énekel-e, vagy sem, szóval, hogy nekem ez a negyedik gyakorlat leginkább arra világított rá, hogy nem voltunk eléggé figyelmesek a másik simliskedéseivel szemben.
Igen, Bálint, de pont az az érdekes, hogy az ötödik gyakorlatban pedig, ahol az volt a feladat, hogy beszélhetsz szabadon bármiről, csak valahová be kell illesztened egy totál oda nem illő mondatrészt, vagy egy teljes sztorit, és aztán váltás vissza az eredeti gondolathoz, hogy itt, ugyebár, meg pont az volt a feladat, hogy kiszúrjuk mikor van az eltérés, ahogy te fogalmaztál, simliskedés, és sokszor nem vettük észre, mert annyira ügyesen csinálta az illető, hogy észrevehetetlen volt, és ilyenkor - mi például - egyből lecsaptunk rá, azt hívén, hogy hibázott, ahelyett, hogy végiggondoltuk volna még egyszer azt, amiről beszélt.
Na mindegy, csak azt akarom mondani, hogy például mi nem voltunk eléggé éberek az első feladatoknál, aztán az ötödikben meg már annyit geciskedtünk, hogy emiatt meg is tört a játék öröme.
Akkor most megnézzük, hogy mit csinált a fotós különítmény, Gergőék - három turnusban lehet majd követni őket.
A másodikban megyek.
Sötét van, és a vizes falakból édes szag árad.
A teremben, ahová beterelnek minket, néhány gyertya ég.
Csukjuk be a szemünket.
Kinyithatjuk.
A gyertyák már nem égnek, balról két vékony fény csík szeli keresztül a termet, a jobb oldali falra felfestve a többiek képét, ahogy a falakon kívül, a zöldben rúgják a bőrt, beszélgetnek, és járkálnak a sátrak között.
Camera obscura.
Csukjuk be újra a szemünket.
Kinyithatjuk.
Gergő áll a baloldali falnál, kezében tart egy fehér - gyaníthatólag fényérzékeny - papírlapot, amelyre egy másik lukból érkező fénysugár rajzol képet a kinti világról.
1988 decemberében Marosvásárhelyen szünetelt az áramszolgáltatás.
Édesapám ekkor kezdett el gyertyákat önteni.
Mindannyiunkat kiterelnek, én bekéredzkedem a következő turnusba is.
Miután mindenki megjárta a szobát, rövid szünetet követően újból bemehetünk, most már fényben úszik az egész terem, és a falakra felkerültek azok a képek, amelyeket Margó, Bocki és Vivi az elmúlt napokban készítettek, Gergő három fotogramja, amelyeket az előzőekben csinált a kezében tartott lap és a fény segítségével, illetve Vivi videó és tárgyinstallációja.
Bocky.
Fotói őt magát mutatják - ahogy fogalmazott - az orális fixáltság által előidézett különböző helyzetekben.
Schilling jegyzi meg a fürdőszobás képnél, hogy az a törülköző Bocky szájában az övé, s - ezt a megbeszélés közben mondja - erről az jutott eszébe, hogy mintha ő, mint a táborvezető, betömné Bocki száját, vagy valamiféleképpen cenzúrázná, és hogy mennyire tetszett neki ez az ötletes kritika.
Margó.
Különböző képrétegeket illesztett egymásra, de nem Photoshoppal, hanem manuálisan, kétszeres exponálással.
Ettől a picit érdes technikától, attól, hogy tetten érhetőbb a csalás, sokkal izgalmasabb az eredmény, sokan és sokáig állnak a képek előtt, mert látják, hogy az erőd teteje és a rajta szánkázó vonat nem csak reálisan nem illeszthető össze, hanem még azt is látják, hogy a vonat sziluettje néhol szabálytalanul van kivágva, tehát felfedezik az emberi kéz jelenlétét.
És mégsem érti senki, hogy hogyan jött végül is létre a látvány.
Akárcsak Rodolfo; vigyázat, csalok, de ettől csak még kevésbé érthető a trükk.
Vivi.
A videóinstallációban először egy hosszan és nagy erővel kitartott hang szól az elviselhetetlenségig, miközben Vivi arcát látjuk közvetlen közelről - a szeme sem rebben.
Abbamarad a hang.
Vivi kiveszi a fülében észrevehetetlenül csücsülő hangszigetelő dugókat.
Vágás.
Nagy csarnok, kisvártatva Vivi jön be balról, és megáll a kép jobb szélén, majd fejét balra fordítja.
Új Vivi jön be egy ruhadarab mínusszal, és megáll az előző Vivitől jó méternyire, majd fejét ő is balra fordítja.
Még ketten jönnek be - a ruhadarabok száma arra a szintre csökkent, hogy a játékszabály következtében, a következő Vivinek, muszáj lesz az intimebbnek elkönyvelt testtájékai közül egyet felfednie.
Itt szakad meg a film, és adja át a helyét a hangyás adásszünetnek.
Mindig minden másképp van.
Az alaphelyzete nagyban hasonló Kurt Johannessen performanszaihoz.
Sőt, most, hogy írom ezeket a sorokat eszembe jutott egy Nádas-szöveg, íme.
A prózairodalom az oksági gondolkodás cselédlányaként, kizárólag a megtörténővel foglalkozik, holott az életünkben óriási területet foglal el mindaz, ami nem történik meg.
Jelen esetben az, amitől elvárnánk, hogy megtörténjen, és mégsem történik meg.
A nézői kizökkenés - elvárásaink beteljesülésének elmaradása - számos művészeti munka tárgya volt már, de ritkán éreztem így érvényesnek - kiállított műtárgy kapcsán - a saját konvencióimmal való szembesülést.
Két másik munkája is foglalkozik ezzel a kérdéssel.
Az egyikben szabad akaratot lehet vásárolni ezerháromért, a másikban emléket kétszázért.
Tapasztalataim szerint a színházinák és színházerek öntudatos népek, de most jó volt látni, hogy veszik a humort, és nem kérik ki maguknak az emlékeik diszkont-árasítását.
És a szabad akarattal kapcsolatban is - amely egy kartonból kivágott, zsinórral felerősíthető szemüveg - egyszerű, de pontos az állítása.
Fizethetsz érte bármennyit, a magaddal történő küzdelmedet semmi sincs, ami kiválthatná - s én ezt így is gondolom, csak leírva lesz szörnyen lapos, elcsépelt és ordítóan közhelyszerű.
Vivi okosabban fogalmazott - műtárgyban
Gergő.
Nem színházilag, hanem általában, művészetileg érdekes az, hogy miként lehet a személyességet munkaeszközként használni anélkül, hogy terápia kerekedne ki a dologból.
Azt figyeltem meg, hogy amit Gergő csinált, azért működőképes, mert a fény evolúcióját - nem jó szó; nincs rá jobb - mutatja meg a gyertyavilágtól a fotópapíros befogásig, ami egyben az ő személyes története is - én és a fény - de ez csak utólag derül ki, egy jó dramaturgiai fogás következtében, mikor is az akció legvégén elmeséli, hogy édesapja gyertyákat kezdett készíteni '88 telén.
Van benne lélekdörzsi, de jó érzékkel, amitől működőképes lesz, hasonlít Márk akciójához, ez is szignó - ez vagyok.

..

.

Hétfő.
Csapatkiosztás.
Dorottya, Zsuzsi, Rami, Tibike, Vica, Vaszkó Bence és én.
Térhasználat.
Lehet csinálni bármit, csak a térből induljon ki, reagáljon rá, álljon kapcsolatban vele.
Rövid keresgélés után találunk egy sötétebb szobát három medencével, melyeknek falai vállmagasságig felérnek - a bejárati ajtón kívül egyedül a szemközti falon két és fél, három méteres magasságban elhelyezkedő ablakszerűség enged be valamennyi fényt a terembe.
Felfedezzük, hogy az ablak alatt egy kis rés található. Ez lentről nem látható, ám rajta keresztül le lehet ereszkedni az ablak túloldalán lévő terembe.
Ezt biztosan használni fogjuk.
Mik ezek a medencék.
Nincs bennük lefolyó, se csaptelep, vagy bármilyen más forrás, ahonnan a víz beléjük szivároghatna.
Olyasmi, mint a régebbi piacok halaknak kicsempézett tartályai.
Ezzel az ötlettel aznap még nem foglalkozunk.
Vica felfedezi a bejárati ajtó előtti aknát, amibe derékig belefér, rátesszük azt a tömítő tetőt, amit a medencékben találtunk, olyan, mintha a szoknyája lenne ennek a liliputivá töpörödött csajnak - az első jó tér megfejtés.
Előbb-utóbb szóba kerül az Auschwitz-érzet, amely mindannyiunkban felötlött a terem kapcsán.
Beterelhetnénk a nézőket a két oldalsó medencébe, és mi játszhatnánk a harmadikban.
De nem kéne beszélnünk velük, mert úgy nincs értelme az egésznek.
Meg lehet csinálni hang nélkül, egyszerűen kiállsz a folyósóra, és rámutatsz a medencékre, onnan már érthető a dolog.
De ha nem, akkor ott fognak vesztegelni percekig.
Egy lesz köztük, aki megérti a játékszabályt.
De ha nem, akkor mi van.
Igen, arra nem lehet építeni, hogy hát majd csak megértik, mert az lutri.
Lutri, de hát ennyit ki kell néznünk belőlük - lesz egy ember, mutat a medencére, másfelé nem lehet menni, elég könnyen kitalálható, hogy mi a feladat.
És ha nem.
Akkor legfeljebb meglökdösöm őket picit, de higgyétek el, hogy ennél intelligensebbek.
Nem intelligencia, hanem az, hogy magas a medence fala, és egyedül hogy másznak be.
Ez a lényeg, Zsuzsi, majd segítenek egymásnak.
Nem, akkor már az a jobb, ha mondjuk Bence, te odaállsz és besegíted őket.
Akkor semmi értelme az egésznek, akkor felesleges mutatni, ennek épp ez a lényege, csak egymásra számíthatnak, tőlünk nem kapnak semmilyen segítséget.
Ez így olyan formában tudja megidézni a kiszolgáltatottságot, hogy nem egy az egyben Auschwitz, de beugorhat, és mégsem ilyen direkt formában.
Ebben meg van az esély a finomságra.
Jó, csak kicsit sok minden jött össze, amiről úgy érzem, nem tartozik együvé.
Vica kint az aknában, én ott fent fekszem a résen, aztán a végén eltűnök benne, Bence a széken egyensúlyozik, Marci a résekben hallgatózik, Rami fent mászkál, Tibike pedig a sarokban kézen áll; azt érzem, hogy jó ötletek, de nem áll össze semmi, hanem csak ötletek egymás mellettisége lesz belőle.
Igen, de ezért működhet, mert egyrészt a teret használja minden egyes akció, másrészt nem igaz, hogy ne állna össze, van egy íve onnan, hogy Vica próbál beljebb kúszni ebben az összementségében, ez a kezdő pontja, és a vége az, hogy te kigurulsz a résen.
Igen, de azt érzem, hogy nem elég, pontosabban, nincs eléggé kidolgozva.
Ezt én is érzem, de azt hiszem nem a kidolgozottság, hanem a hangsúlytalanság a baj vele.
Vica és Zsuzsi között történik valami, a többi ilyen kvázi-monológ, és mégsem kap ez a kettős kiemeltebb figyelmet a többiekhez viszonyítva.
Kezdeni kell, mutatás van.

Csányi Dávid & tsai.
Az egyik szélső szobában a plafonon futó neon lámpák tartó gerendáin ül mindenki, a terem különböző pontjain.
Cami lesöpör egy nagyobb adag port az alatta állókra.
Dávid belekezd egy közismert viccbe, de nem fejezi be.
Zocsi érzi meg, hogy mikor van vége - elsőként megy ki a teremből, mi többiek csak lassabban eszmélünk.
Olyasmi, mint Bruno Ganzék a Berlin fölött az égben, marionett bábok a raktárban, vagy a New York-i munkások azon az elhíresült fotón, egymás mellett a vasgerendán a szédítő magasságban.
Egyik sem elég pontos, mert a New York-iaknál van egy nagy kajázás, ami egy erősen közösségi tevékenység, és attól, hogy a semmi felett ülnek, nem érzem soha, hogy egymástól elszigeteltek lennének.
Dávidéknál igen, s ez az elszigeteltség nem tölt el jó érzéssel, ők is mintha inkább együvé szeretnének tartozni, legalábbis a különféle igyekezeteket csak így tudom értelmezni.
Hogy tudom, szar a viccem, de ha már belekezdtem, végig mondom.
Aztán a poén előtt hagyom abba.
Ez azért elég fájó tud lenni; vállalom az áldozatot, de aztán nem viszem végig, nincs erőm, vagy rájövök, hogy ez nem ér meg ennyit - nehéz innen hova tovább.
Ugyanakkor az is igaz, hogy annyira izgalmas a kezdő kép, hogy valahogy többet vár az ember, hogy ha az indításkor már a plafonon vannak, akkor mi lesz itt még.
Persze, hogy lehet létjogosultsága egy olyan dramaturgiának, hogy nincsenek csúcspontok, egy egyenes az egész, se konfliktus, se semmi, van ennek hagyománya is, csak ők nem tették le egyértelműen a voksukat emellett a változat mellett.
Volt néhány minimál bonyodalom, ha nem is csúcspont, de az egyneműséget megtörni kívánó megnyilvánulás, s innentől már jogos, hogy ha elkezdjük bepörgetni, akkor pörgessük be jobban.

Kovács Dani & tsai.
Hosszú folyosó, amit csak egy négy méter magasban lévő ablakból érkező fény világít meg.
Zita tipegve megjelenik.
Kibomlik néhány tégla a mellette lévő falból, megjelenik valaki, és bemászik Zita mellé.
Géza feje jelenik meg az ablakban.
Kicsapódik a folyosó egyik oldalsó ajtaja, és rajta csüng egy test.
Dani betrappol Zita mellé.
Szatory Dávid érkezik utolsónak, vállal összeakad Danival, a testek kölcsönhatásának feszültsége átragad a többiekre is.
Felkapcsolódik a villany.
Ez egy messzire mutató akció, ami miatt kevéssé tudott működni, az egyedül a kidolgozatlansága volt, ami nyilván a rendelkezésre álló rövid időnek tudható be.
Fancsikai Peti mesélte pár nappal előtte, hogy sétált ezen a folyosó szakaszon, és mivel a folyamatos kanyarodás miatt lehetetlenség belátni teljesen, a fény is kevés, majdnem teljes grafttal neki ment a záró falnak.
Ebből, a térnek a nagyfokú kiszámíthatatlanságából, sokat merítettek itt.
Egy zárt folyosó, egyszer csak a semmiből megjelenik egy lány, a fal is kibomlik, kisvártatva az is kiderül, hogy oldalt van még egy ajtó - elképzelhetetlen helyekről bukkannak fel emberek.
Egyedül ez kis piszok, az akciók-reakciók a szükségesnél nagyobb mértékű disszonanciája miatt van hiányérzetem, Dávid és Dani nem biztos, hogy így kellett volna, hogy összeakadjon, a fényforrások, ha már ilyen minimális számban állnak rendelkezésre, legyenek jobban súlyozva, ilyesmik.

Kárpáti Pisti & tsai.
Egy kis terem, szeméttel teli üregében állnak.
Mi az üreg peremén helyezkedünk el, ez alatt ők kimerevített képben állnak.
Elkezdik.
Tevés-vevés, mintha rendet akarnának rakni - mozdulataik hangjaiból etűdök állnak össze.
Pisti egy műanyag bödönt kezd ritmikusan verni egy vasdoronggal.
Ez eltompít minden más hangot.
Géza kiugrik az üregből, a többiek ránéznek, visszanéz, majd kisétál.
Ez az a terem, amit legalább megnézni mindenki megnézett magának, aztán túl erősnek találhatta, és ezért odébb állt.
Pistiék választása ezért nekem már önmagában imponált.
Arról ment leginkább a vita, hogy volt-e valami nagyobb ív, zenei egység, egyáltalán nekik volt-e ilyen szándékuk - én ilyet nem fedeztem fel, etűdök voltak, amikre többször összeálltak.
Pisti volt a legdominánsabb, vitte a főszólamot, s lehet, hogy épp e miatt, Géza kiválását súlytalannak éreztem, nem értettem, miért dermedt meg, emiatt, odalent a levegő.
A játékszabályuk, nekem úgy tűnt, a következő.
Kreálj magadnak egy szólamot, ha tudsz, csatlakozz valaki másnak a szólamához, de elsősorban azzal törődj, hogy a magad ütemeit jól tudd vinni.
Egy ilyen környezetben nem áldozat, ha az egyik játszótárs kiszáll a buliból, sőt valahogy ezt éreztem a tér igazi megfejtésének - hiába az apokaliptikus állapot, az összefogásra még ez sem elég ösztönzés, van még hová süllyedni.

Ötvös Andris & tsai.
Állóképbe állva várnak, mikor megérkezünk.
Andris a földön fekszik, szájában egy műanyag cső, melynek másik vége a plafonig ér.
Többiek a tér különböző pontjain állnak, ülnek, lógnak, egymástól látszólag rendszertelenül szétszórva.
Majd Andris kiveszi szájából a csövet, és mindenki kimozdul a helyzetéből.
Én azt hittem, hogy ez a vákuum.
Kiderült, hogy a falon körbe csempe futott, aminek mintegy két méteres magassága fölött helyezkedtek el mindannyian - csodálkozva azon, hogy mi hogy nem fulladunk meg a medencének gondolt szobában.
Csak most fogalmaztam meg pontosan, hogy ebben az akcióban számomra annak a felismerése volt az igazán örömteli, hogy a képzelet nincs alávetve a valóság próbájának.
Az én megfejtésem ugyanannyira releváns volt, mint az ő szándékuk.
Ami nem azért örvendetes, mert én akkor okos fiú volnék, hanem, mert sikerült nézőként játszótársává válnom a játszóknak - s ez számomra már az önmeghaladással áll kapcsolatban, ami a legörömtelibb gondolati tevékenységek egyike.

Kárpáti Palkó & tsai.
Egy udvarról nyíló ajtón kell bemennünk a terükbe.
A földön futó, szénnel rajzolt út jelöli ki a haladási irányt.
A teremben két másik kisebb terem van még, melyek alacsonyabb belmagasságúak, így tető fedi őket, mindkettőbe ajtó vezet, az egyiken ablak is van.
A bejárati ajtón kívül két másik ajtó vezet ki a teremből, az egyik be van falazva.
Marci rozsdás sörös dobozokat rugdos maga előtt.
Palkó a kisebbik terem ablakát dobálja fehér golyócskákkal.
A teremben Dénes ismétli Palkó mozdulatát, háttal állva az ablaknak.
A másik teremben háttal áll nekünk Timi, az előtte lévő falra felfüggesztett tükörre rajzol egy rongydarabbal.
A befalazott ajtó nyílásában Anna, háttal nekünk, kis kaviccsal a kezében rovátkázza vörösre a hátát.
Zocsi, az ablakos terem tetején elhelyezkedve, miután Marci körbeért a maga előtt rugdosott sörös dobozzal, és feldobta a tetőre, visszadobja a kiindulópontba, ekkor mindenki kimerevedik, Marci visszaballag a ledobott dobozhoz, és újra kezdi a műveletet, mint ahogy mindenki más ott folytatja, ahol előzőleg abbahagyta.
Krasznahorkainak vannak remek mondatai az ilyen helyzetekre.
Telik, de nem múlik.
Sokáig nem értettem, mert a letargikus az lenne, ha múlna, de nem telne.
De most már láttam azt is, hogy milyen, amikor valami eltelt, többször is megvolt, már túl is csordult, múlnia kellene - és mégsem.
Palkóék hívják fel a figyelmünket egy klassz összefüggésre, amely fölött én elsiklottam - az általa dobált üveg mögött Dénes annak az üvegnek a tükörképét dobálta, ami meg Palkó háta mögött helyezkedett el.
Metszőn világos és pontos - like a rolling stone.
Mi pedig vonulunk köztük, kiállítás ez - nézzük, ahogy telik a kurva élet; Krasznahorkai again - ahonnan nem szívesen lépek tovább.

Bánfalvi Eszter & tsai.
A választott terem különböző sarkaiban, egymástól jókora távolságra helyezkedtek el.
Fancsikai Peti a fallal szemközt ül.
Ricsi egy kisebb aknából csak deréktól fölfelé látszik ki.
Eszter az ablakban fekszik, feje lelóg, lábai szétterpesztve a napfény irányába.
Alberti-Szabó Zsófi az egyik fali lyukból lóg fenékkel kifelé.
Napsugár a falon látható dombor minta folytatását képezi kezeivel és lábával.
Töredékek cikáznak oda és vissza - megfejthetetlennek tűnik az egymáshoz kapcsolódások összefüggései.
Chatszoba, mondja Kornél.
Ja, így már igen.
Ez is olyan bosszantóan kézenfekvő, egy kis szikra, amitől világosság gyúl bennem és megértem a szerkezetet.
E nélkül csak töredékek formájában, pölö.
Eszter széttárt combjai közével fókuszálja a napfényt, és saját magán átfuttatva végül szavakká transzformálja azt.
Napsugár on line mint onlány, volt valami film is ezzel a címmel, nekem csak ilyen másodlagos frissességű ötletekre telik.

Márk & tsai.
Dezső a bejárat mellett ül, kisujja beszorulva egy csaptelepbe.
Kristóf a terem hátsó traktusában, a tetőn futó vasgerendákon egyensúlyoz.
Lujza és Juli egymásnak háttal állnak, a terem két oldalsó falánál.
Juli keze egy mélyedésben tűnik el.
Lujza a vakolat maradékokat dörzsöli tenyerével.
Halkból erősödő hangorkán, amit a bejárat előtt hirtelen felcsapódó, a padló alatti mélyedést eltakaró, ajtó hangja tör meg.
Zsolti emelkedik ki, hátramegy Kristófért, nyakába veszi, előrejön a lányokhoz, megérinti egyiküket, aki ezek után átmegy társához, finoman nyakába veszi, és a két ember óriás együtt megy Dezsőért, magukhoz veszik, és együtt ballagnak a bezártnak hitt ajtóhoz, majd annak kinyitása után elhagyják a teret.
Nem tudom, hogy László atyán és a hitgyüli vezér Németh Sándoron kívül van-e ember papi reverendában, aki többet ártott magyarországi katolikus hitéletnek, mint ők ketten.
Külön-külön, de együtt, egymás hatását erősítve is.
Szóval nehéz dolog a megváltás - keresztény módon -, dacára annak, hogy én jó arányérzékűnek tartottam a vállalt blődli és az élre menően komolyan vett történetek közti balanszírozást.
Mert feláll a szent család, középen a kisded, még a fény is úgy ömlik be a korhadt ajtó résein, átszínezve a szálló port, hogy eldönthetetlen: a giccsnek, vagy a nagy felismeréseknek az idejében állunk-e.
S visszafogom a röhögésemet, miközben látom, ahogy az untermannok megszakadnak terhük cipelésétől.
Mondom - írom - én ezt az egyensúlyi készségét tartom a cucc bravúrjának.
Miközben azon zakatolok, hogy ha megváltás történet, akkor arról mi az állítás, ha meg annak a fonákja, akkor újfent - hol az állítás.
Volt egy kép - meg nem mondom kié - ami egy tál pisában ázó feszületet ábrázolt.
Nagy ötlet, blaszfémia, mennék is tovább, de megnézem közelebbről, és észreveszem, hogy ez olyan feszület amit piacokon lehet kapni fillérekért, fröccsöntött Krisztus, még a sorja is látszik - ekkor értem meg az ötlet nagyságát, ami a blaszfémia megfordítása: az üzleti forgalom árujává alacsonyított, ócska kivitelezésben, és nagy mennyiségben terített kegytárgy a vizeletben nyeri el adekvát helyét, hogy a kettejük kölcsönhatásának következtében - a kétszer mínusz már plusz - esélyt kapjon, hogy eredeti, a hitéletben betölteni szándékozott funkcióját kiteljesítse.
Márkék lehet, hogy ilyesmire törekedtek, de ez a részemről csak sejtés, szakmailag megalapozatlan képzelgés az adott etűd okán.

Tarr Feri & tsai.
Felsorakoznak elénk egy sorba mindannyian.
Adrienn, Moha, Vali, Csabi, Panni.
Kezüket egy ritmusra mozgatják föl és le.
Két oldalt két-két ajtó.
Ezek mögött tűnnek el egyesével - kéjes hörgések, artikulálatlan kiabálások és vakuvillanások szűrődnek ki a bezárt szobákból, és törik meg a kinti látvány monotonitását.
Dolguk végeztével egytől-egyig visszaállnak a sorba, és folytatják a félbehagyott karmozdulataikat.
Aztán hárman beállnak az egyik fal elé, cigi szünet, miután visszaállnak a helyükre, láthatóvá válik az addig kitakart, jócskán megkopott felirat.
Dohányozni tilos.
Végül mindannyian a velünk szembeni, az eredeti sor mögött található ötödik ajtó mögé állnak be klasszikus csoportképre, majd vissza a taposómalomba.
Van egy Arnulf Rainer nevű osztrák festő, ő csinált magáról ilyen fotóautomatás sorozatokat a hetvenes évek során - bement, minél különbözőbb és erőteljesebb grimaszokat igyekezett produkálni, majd kijött és az elkészült képeket szelektálta, volt amibe belerajzolt, satöbbi.
Csak azért hozom ide, mert érdekes, amit a helyzet - egyedül vagyok egy fényképezőgéppel, nem lát senki - hoz ki az emberből, a négyes igazolványképekből legalább egy kattintást mindenki átenged az ökörködésnek.
A fotóautomata, mint a gőzkiengedés terepe.
Aztán beállnak egy közös fotóba, és ott már nincs gőzkiengedés, hanem folytatódik a nagyüzemi pózőrködés.
Az volt a bajom, hogy ha ez az állítás - a gőz beszorulása és kirobbanása - úgy érzem, csak akkor válik téttel telivé, ha lesz valaki, aki nem bírja a strapát, és nem kiborul, hanem tudatosan hoz egy olyan döntést, hogy nem sorigazodik.
Például nem áll be a képbe, mert azt mondja, hogy oké fiúk, én lóbálom a karom le-fel napi nyolc órában, tök rendben van, de a csoportképet tőlem ne várjátok el, mert az már rohadtul nem fér bele.
Annak már mások kell, hogy legyenek a keretei.
Így azért nem érzem embertelennek a dolgot, mert nem látom, hogy eljutna addig a pontig, hogy valaki szembehelyezkedne.
Ha nem helyezkedik szembe, akkor ott még messze van a tűréshatár, akkor még feszíteni kell.
Schilling említette, mennyire klassz lett volna, ha nem tudjuk meg, hogy odabent tényleg fotók készültek, hanem másnap egyszer csak kirakják a falra ezeket a képeket, és csak akkor kapcsolunk, hogy jé, ti fotóztatok is.

Miki & tsai.
Finom homokkal van felszórva a padló.
Szemközt velünk négy kicsi, falba vágott ablakon szökik be fény a hűvös pincébe.
A jobb oldali falba vágott kis lukból Bálint lóg ki deréktól felfelé.
A többiek megindulnak az ablakok irányába.
Bálint veszett mód kalimpál, tornázik - igyekszik kijjebb jutni szorult helyzetéből.
A többiek végül elhagyják az ablakokat.
Bálint kiköp egy villanykörtét a szoba közepére.
Schilling előző nap adott egy szöveget mindannyiunknak a kreativitásról, pontosabban a kreativitás útjáról az ötlet felvillanásától annak véglegesen kidolgozott formájáig.
Mintha forgatókönyvnek használták volna.
Bálint folyamatos nehézkedése - Zsuzsi mondta, hogy Micimackó Nyuszi üregében, miközben átférni képes méretűvé lefogyni igyekszik - és a végén a villanykörte egy az egyben ennek a zaklató nyugtalanságnak a képe, amiből végül nem akut stressz, hanem új felfedezés, izzó lesz.
A többiek útja, az egyrészt finoman szemcsés, de másrészt a mozgást nehezítő, és a tüdőt percek alatt színültig feltöltő porban, tehát a munka, a gondolkodás közegének ez a kettőssége, és hogy mindettől függetlenül, valamilyen belső kényszer miatt folyamatos a haladás, na ez a kreativitásnak az a fázisa, amiről a cikkben idézett Edison mondat tudósít.
A zsenialitás egy százalékban inspiráció és kilencvenkilenc százalékban transpiráció .

Göttinger Pali & tsai.
Pali vezet minket az egyik hátsó teremhez, mi libasorban követjük őt.
Bent mindenki két kört tehet a térben, a csoportban elfoglalt helye szerint kerülve sorra az egyes képekhez.
Az első beszögelésben páfrányok között Zénó tömködi a növények levágott leveleit a sima falba
A túloldalon Szandra, háttal nekünk, egy kis lyukból szedi ki őket.
A folyosón Kornél próbálgatja a földre hullott vakolatdarabokkal a falon található festékrepedéseket kipótolni.
Eszter egy villanykörtét szeretne a plafonról lelógó foglalatba beilleszteni.
Balti egy vascsőn egyensúlyozva halad végig a visszavezető folyosón - miként a cirkuszokban a fókák, vagy a medvék - kezével a plafonon futó elektromos vezetékbe kapaszkodva próbál egyensúlyban maradni.
A folyosó padlóján kiszáradt csigaházak vannak szétterítve - finom pukkanásokkal lapulnak szét a súlyos cső nyomása alatt.
A folyosó végére érve Balti beül a falba vájt ablakba.
A második körre a villanykörte a helyére került, Kornélék egymás mellett állnak, hol a körtére, hol egymásra nézve.
Baltival szemközt, a folyosó másik végébe vájt ablakon keresztül, kintről, Göttinger Pali szólítgatja Baltit, miközben új csigaházakat dobál be, a széttörtek helyére.
Izgalmas összefüggések, egész kis rendszerek, alakulnak ki, az egymástól függetlenül létrejött akciók között.
Ami Palkóéknál telt, de nem múlt, az Göttinger Paliéknál telik is, múlik is, és mégsem történik semmi.
A villanykörte a helyére kerül.
Godot megérkezik.
De a lényegen ez nem változtat semmit.
Tegyük fel, hogy a mindkét etűd, egymástól lényegileg független, történéseit sikerül valamilyen szempont alapján oksági kapcsolatba állítanunk.
Palkó megdobja az ablakot, erre Dénes is megdobja a Palkó mögötti üveg tükörképét.
Zénó a fali résbe tömködi a leveleket, és ezt a fal másik oldalán valaki kihúzkodja.
Marci körberugdossa a sörös dobozt a teremben, felhajítja a tetőre, valaki visszahajítja és a folyamat újra indul.
Eszter próbálja becsavarni a villanykörtét, Kornél faldarabkákat próbál visszahelyezni a helyükre, valahogy egymásra találnak, és a villanykörte helyére kerül, de az elvárt fényáradat nem következik be; mindketten tanácstalanul állnak egymás mellett.
Nem sorolom tovább, a lényeg, hogy a kettő között abban érzem a rokoníthatóságot, hogy bár az akciók-reakciók párban állnak egymással, és így a szükséges ingert szolgáltatják egymásnak ahhoz, hogy az adott történés létrejöhessen, de ettől még nem magyarázzák sem azt, ami keletkezett, sem azt, ami ezt létrehozta.
Persze, miért kéne, hogy magyarázzák, de ez akkor sem ennyire evidens, mert klasszikusan az a helyzet, hogy Polonius szinyel a kárpit mögött, Hamlet Gertrúdot vallatja, s mikor az segítségért kiált, az ennek nyomán felordító Poloniust azért szúrja le Hamlet, mert a királynak hiszi.
Egy akciósor, amit végigelemezve egy valamilyen értelmezés kikerekíthető, ami nyilván vitatható, de hát épp ez a lényeg - vitaalapot tud képezni.
Ezzel szemben van egy modern kori szalámi kavarás, az action gratuite, nyersben ez ingyen akciót jelent, amely azt vallja, hogy a pszichés vagy bármilyen más meghatározottságok nem szálazhatók szét úgy, hogy értelmezni tudjuk az adott történést, illetve, hogy az irodalom, amennyiben tényleg a valóságot akarja modellezni, akkor ilyen helyzeteket kell, hogy létrehozzon, mert hogy az életben is ilyen helyzetek sorával szoktunk találkozni.
Az életszerűség a követhetetlenség és az értelmezhetetlenség szinonimájává lesz, amire nem mondhatjuk, hogy elfogadhatatlan megállapítás.
Karmacoma.
Ugyanakkor ez is már vagy jó száz éves találmány, és az igazán izgalmas kérdés az, hogy miként lehet ilyen keretek között, mindennek ellenére érvényes állításokat megfogalmazni, tehát a totális relativitás nyálkás ránk nehezülését elkerülni.
Először is mindkét etűd folyamatosan működik, nem áll le.
Hezitt állok, mást nem tehetek.
Parti Nagy lelemény, de újfent találó, magában foglalja az egyszerre jelen lévő nehézkedést és a létezés szükségességét.
Sörös doboz a helyére kerül, de utána máris kezdem elölről.
Becsavartam a villanykörtét, problémamegoldottam, és kiderül, hogy mégsem - de ott maradok, ötletem sincs, mi legyen, a másiknak sincs, de el nem mehetek, mert valami lesz.
Lennie kell.
Mára már végigpusztítottam vagy hat tucat csigaházon - mára már legyen elég.
Nem kezdem újra, próbálkozhat a Göttinger, akkor sem.
Zárójelben jelzem, hogy csak azzal nem tudok kiegyezni, hogy Göttinger, mint az egyedüli rendszerenkívüli, csak mint az alantasra csábítóként jelenik meg - nem, úgy hiszem sok minden van a rendszeren kívül, ez is, de nem csak és kizárólag.
De ez kisbetűs lényegtelenség.
Volt pár hónapja egy Spiró-interjú, ő mondta, hogy az életben sokszor öngyilkosnak kéne lennünk, de hirtelen valami vakhit fogja el az embert, hogy mégis, és megmenekül - s ez a vallásos hajlandósággal jobban illetve kevésbé felvértezettekre egyaránt igaz.
Göttingerék cuccát a mégisnek e miatt az erőteljes jelenléte miatt szerettem, és szeretem most is.

Áron & tsai.
Miután beterelnek minket a terükbe, a terem négy sarkába helyezkednek, az utolsó egy fém csövet helyez el a terem közepén, majd a helyére fut, valaki más odaszalad, a zuhanó csövet elkapja, helyére illeszti, visszafut, valaki más újra a csőhöz szalad.
De elkésik, és az így a nézők közé esik, valakit finoman fejbe nyomva.
Átterelnek a mellettünk lévő szobába.
Egyikük, forgalomirányítóként, karjaival jelzi a haladás irányát.
Miután mindannyian beérünk, egy ajtószárnyat illesztenek a bejárati boltív elé, melynek a közepébe illesztett ólomüvegen keresztül láthatjuk őket vonulás, beköszönés és más akciók közepette.
A fejünk fölé helyezett fém zuhanyrózsa, és a hozzá tartózó rozsdás vezeték időről időre eltereli a figyelmemet a kintiek játékáról.
Végül mind elmennek.
Valaki közülünk félrerakja az ajtót, és mindannyian kimegyünk a szobából.
A fémcsöves játék jó ötlet, de szerencsétlenre sikeredett a kivitelezése, amiért igen kár.
Auschwitz.
A csövet nem is ők helyezték oda, érdekes, hogy ettől a véletlentől a szándékuk egy az egyben átértelmeződik.
A következő körben az egészet eldobják, és valami olyasmivel jönnek elő, ami sokkal messzebbre mutat majd, mint az amit most csináltak.
Türelem.

..

.

Ugyanabban a térben, ugyanazzal a csapatkiosztással kell operát csinálni.
Vagy azt zenésítjük meg, amit tegnap mutattunk, vagy építünk valami újat.
Csapat, társulat.
Megtaláltam azt a Nádas Péter szöveget, amit kerestem, íme.
Induljunk ki abból az ideális esetből, hogy a társulat több személy szabad és önkéntes társulása. Társulásukkal ezek a személyek önként elkülönülnek más személyektől és más társulásoktól. A társulat olyan személyek társulása, akik késztetést, kényszert, szándékot vagy elhivatottságot éreznek arra, hogy elkülönülten épüljenek be más személyek és társulások közé, avagy éppen azzal tüntessenek és protestáljanak a fennálló társulási módok ellen, hogy kiválnak azok közül. A társulásnak előfeltétele, hogy szabad személyek önként társuljanak, mert a nap minden órájában érezniük kell, hogy személyiségük szabadságát a más személyekkel való önkéntes társulás nemhogy csorbítaná, hanem ez az egyetlen biztosíték arra, hogy más személyektől vagy társulásoktól elkülönülve szabadok maradjanak: közösségük által váljanak olyanná, amilyenné e közösség nélkül nem lehetnének. És ez így van rendjén. A szabadságnak nincsenek fokozatai. Vagy szabad vagyok, vagy nem vagyok szabad. Vagy olyan rab vagyok, aki szabad akar lenni, vagy olyan, aki örül annak, hogy rab maradhat. Ha mások érdekében lemondok valamiről, akkor nem lehetek szabad. Ám társaimtól, barátaimtól, szerelmeimtől megkaphatom azt a felszabadító gesztust, mely akkor tehet szabaddá, ha én is ugyanilyen felszabadító vagyok. Ha egy színházi előadást csodálunk, akkor valójában azt érezzük olyan nagyszerűnek, hogy a szereplő személyeket miként teszi szabaddá ez a minden pillanatra szóló és minden gesztusra kiterjedő önkéntes társulás.
Schilling nagyban hasonló mód gondolkodik.
Már az állandó társulást sem látja fontosnak, a lényeg, hogy szabad emberek jöjjenek össze.
Összejönnek, dolgoznak, és ha kész az ügy, továbbállnak.
Ebből azért már pontosan meg lehet érteni, mit jelent Schilling számára a szabad ember fogalma.
Önmaga okán létezik, formáját maga szabja magának.
Szabadsága a szükségszerűség felismerése.
De ezt már Hegeltől loptam.
Nekünk ideálisnak mondható volt a csapatunk.
El tudtuk dobni a tegnapi nap anyagát, és visszatértünk a halak az akváriumban gondolatkörhöz.
Egyetlen akciót emelnék ki.

Áron & tsai.
Áronék kezükbe kapták Fekete Krisztit, merőlegesen ráállították a falra, így futottak vele körbe, végül az ajtómélyedéshez értek, ugrás következett, majd a levegőbe érve kiáltották; vége.
Milyen jó dolog a képzelet.
De tényleg, hát nézzük meg, mi a jó Tarantinoban.
Nem állít mást, minthogy az életben tökösnek és kreatívnak kell lenni.
Esztétizáltabb megfogalmazásban: a permanens szellemi erektáltság szükségszerűségéről tudósít.
Minden filmjét a dialóg mozgatja.
Szereplőit az méri meg, hogy mi van a halál kúl, és pörgő szóváltás mögött.
Ki az, aki közben, belül, utat tesz meg, ki az akinek ügye van magával, és ki az akinek nincs.
És egyedül ebben kegyetlen, hogy akinél nincs semmi, azt lelöveti, vagy bármi más módon, de kivégezteti.
Akinek az arca mögött nem működik semmi, annak nincs miért léteznie.
John Travolta és Samuel L. Jackson ugyanonnan indul, a kétfontos hamburgerektől, de miután rájuk lőnek, egyedül Sam az, akiben ez bepörget valamit, és gondolkodóba esik, míg Travolta marad ahol volt - nem veszteség ha Bruce Willis lelövi.
Uma Thurman - miközben két részen keresztül halad Bill felé - és a volt bandatagok között a szerint csökken a harci helyzetek száma, amilyen mértékben növekszik az agyműködés, egészen addig, hogy a várva várt finisben negyven percig eszemcserél David Carradinenel.
Aki nem azért hal meg végül, mert ne lenne tökös, hanem azért, mert nem eléggé tökös - mert ilyen is van, hogy a szabadok megméretnek egymással, és azon a szinten is valakinek alul kell maradnia.
Death Proof detto.
Mindkét csajbanda veszett mód fesztelenből nyomja a dumát.
De az elsőnél, amikor élesbe vált a szitu - Kurt Russel be akarja vasalni az ölbe táncot - akkor bebizonyosodik, hogy nincs tartam a mutatós külcsín mögött, és Tarantino szerint, emiatt, halniuk kell.
Nem tartja őket életképesnek.
Szemben a második bandával, akik miután megkergeti őket Kurt, megrázzák magukat, utána erednek, és pépesre verik
A National Geographicon se látunk mást, miért gondoljuk, hogy alapvetően ne az állatvilág mechanizmusai mozgatnák a mi világunkat is.
A gondolat, a rafkó, az agyműködés az egyedüli, amit Tarantino értékelni tud.
Áronék akcióját, úgy hiszem, nagyon bírná.
Valószínű, hogy most, mikor az ember bármit képes megjeleníteni a filmvásznon, a képzelőerőre nagyobb szükségünk van, mint valaha.
Schillingnek is most ez az egyik favoritja: digit trükköt - élőben.
Áronék megmutatták, hogy lehet, tudunk méteres árkokat ugrani, mint Neo, repülni, mint Supermen, meg amit csak akarunk - és még meddig tágítható a kör.
Az igazán emlékezetes kísérletek egyike volt a táborban.

..

.

Utolsó nap, Kedd.
Ki a városba, és különféle akciókkal kapcsolatba kerülni Komárom város lakóival.
Előző este reggel nyolcra beszéljük meg a találkozót, fél kilencre az indulást.
Másnap riktig negyed tizenegykor lépjük át az erőd kapuját, fél-háromnegyed tizenegy körül érünk a városba.
Első akció.
Betlehemezés a városi áruházban.
Sikerünk van, forintosítva ez ezerkétszáz lovettát jelent, ami azért is meglepő, mert a műsor alatt nem vettünk észre különösebb érdeklődést a tevékenységünk iránt.
Kész röhej, nekem a tavalyi Csillagász álma próbaidőszak ötlik fel, Pepéékkel csináltunk valami blődlit, és elmentünk a kocsmába, hogy itt eljátszanánk, ha lehet, mondták persze, csak most a söröket pakolják be, beálltunk mi is hordani, majd leültünk egy asztalhoz, lenyomtuk, reakció nyista, megköszöntük hogy lehettünk, meg pakolhattunk, végül toronyiránt szélsebesen el.
Második akció.
Betlehemezés újra, az áruház melletti utcában.
Egy riporterlány felfigyelt ránk az egyik ablakból, fotózott, összegyűjtött annyi információt, amennyit csak tudott, aztán másnap megírta, hogy mit látott.
Idézem.
Karácsonyi dalokat is énekeltek. Színészpalánták érkeztek az ország minden részéből a komáromi Csillagerődbe nyári gyakorlatra. A kurzust Schilling Árpád, a Krétakör Színház igazgatója irányítja. A három hét alatt el sem hagyták az erődöt, csak tegnap ismerkedtek a várossal, illetve a városlakók velük: hangos nótázással, színdarabok részleteinek felidézésével hívták fel magukra lépten-nyomon a figyelmet. A kánikulában karácsonyi énekekkel is szórakoztatták a járókelőket a bohókás kedvű fiatalok.
Mindemellett fotó is van rólunk, címlapon, rögtön Göttinger Pali után én vagyok a legbekészültebb ábrázatú.
Az ingerküszöböt, ezek szerint, átvittük.
Harmadik akció.
Újfent Betlehemezés, a nem messzi cukrászda teraszán.
Csendes érdektelenség, főként nyugdíjasok állnak meg és nézik végig.
Ez után közösen megállapítjuk, hogy a betlehemezésből egy darabig elég lesz.
Énekelni fogunk, ez már biztos, a másik áruház felé vesszük az irányt, közben Dénes egy boltban verset mond - ezer forinttal gazdagítva így a közöst.
Közben meglátunk egy másik csapatot amint őrségváltást tartanak a rendőrség előtt, pöpec mód szabályosan, dobbal, vonulással, etc.
Ennek később - ekkor még általunk nem is sejtett nagyságú - jelentősége lesz, hah.
Az áruház alatt egy kis hangszerüzlet van, bent egy gitáros pali széles mosollyal figyeli, ahogy belépünk.
Valamiért mégsem lesz produkció, én a különítmény élén haladtam, hátul lemaradtak néhányan, aztán már nem akartak bejönni, kommunikációs zavar lépett fel, végül már a sok tökölődés miatt jobbnak láttuk továbbmenni.
A gitáros vajh mit gondolhatott, máig rejtély.
Az áruház ruházati osztályán szétszóródunk, és adott jelre énekelni kezdünk.
Az egyiknek sikerül, a másiknak nem.
Rá is zendítünk, zendítek, mellettem egy idős házaspár válogat a ruhák közül, röviden megrázkódnak az énekhangtól, majd villámsebesen beletemetkeznek a textíliák közé, hatalmas energiákat fektetve abba, hogy letagadják azt, amit látnak-hallanak.
Kettejük közül a hölgy a rafináltabb, arrébb megy két sorral, és onnét szól vissza párjának, ugyan jöjjön már oda, mert olyan pizsamát talált, hogy aztán.
Megyek utánuk, közben azon igyekszem, hogy ne erőszaktételnek higgyék ezt, ezért nem nyomulok látványosan, tartom a távolságot, végül azonban, látva a kínlódásukat, arrébb állok.
Anyagilag talán negyven forintot, ha híztunk.
Az emeletről lefelé menet az áruházi újság- és könyvárus néninek is éneklünk.
Sok születésnapokat vígan megélhess.
Megállapíthatatlan, hogy milyen arányban dolgozik benne az élvezet, illetve a nehézkedés.
Kifejezetten az az érzésem, hogy élvezni szeretné, csak ha lehetne, akkor nem itt, mert a kollégák előtt ez kimagyarázhatatlanul kínos.
Én nem állítom, hogy a leoltott villanyú nézőteres helyezkedés után egy szemtől szembe, azonos talajszinten létrejövő találkozás színész és néző között ne járhatna kibillenésekkel, esetenként sérülésekkel - amik nyilvánvalóan nem fizikai értelemben veendők - de végső soron színházba menni csak ezért érdemes.
Nekem.
Irány a lottózó.
Odabent szelvényekkel vacakolunk, majd hirtelen újfent az egyiknek sikerül.
Valahogy már mindannyian egy konfrontatívabb helyzetre várunk, vagy szedjenek szét imádatukban, vagy verjenek pépesre mérgükben.
Ehelyett telefonok, meg ásító unalom.
Vizet veszünk az egészségügyi sátorból, cserébe énekelünk, adták volna ingyen is, mondja a pultos férfi.
Bemegyünk a helyi Sparba.
Betlehemezés lesz, ezt már kint eldöntöttük, a húsos pult előtt helyezkedünk el.
A dolgozók nagy érdeklődéssel követik, tényleg megáll a kés a levegőben, a darabolás abba marad, anyuka a kislányával szintén leparkíroz kosarával mellettünk, sőt Rékának még a biztonsági őrt is sikerül lefékeznie.
Dénes csinál egy jó reakciót, mint napkeleti bölcs, amikor váratlanul felkínálja a húsos pult rakományát a kisded részére.
Ami leírva teljesen adekvátnak tetszik, s mégis akkor, ott, egyedül neki jutott eszébe.
Nyilván nem a jelen idejűség csimborasszója, de érvényes és pontos megnyilvánulás, ami figyelembe veszi a közeget, amiben dolgozik.
Előadásunk háromnegyedénél megjelenik az üzletvezetőnő, hogy akkor ezt most sürgősen, az üzletet pedig azonnali hatállyal hagyjuk el, illetve abba.
Réka próbálkozik nála, de látva határozottságát nem szívózunk, továbbállunk.
Kifelé menet még wish you a merry christmas - Göttinger falzett szólójával.
Az üzletvezető-asszony határozott antréját leszámítva igen koncentrált figyelem vett minket körül, kifejezetten érezhető volt, hogy ez, most, nekik - a húspulton innen és túl - igenis fontos.
Ezután sok születésnapokat egy kis vegyesben, kiderül, hogy az egyik eladónőnek tegnap volt a dalban megénekelt évfordulója, nem is kérnénk pénzt, de aztán mégis, kapunk két üveg kólát.
Dénessel abban maradunk, hogy ciki vagy sem, ebben állapodtunk meg, mindig nyújtani kell a kalapot, nincs tétova.
Egy másik trafikban újfent sok születésnapokat.
Olyan csönddel figyel ránk az eladó hölgy, hogy izgalmasabbá válik a jelenléte, mint a mi produkciónk.
A szomorúsága csábító erejének, ami az énekünk alatt ül ki rá, nem lehet ellenállnunk, visszük magunkkal - azzal az ezer forinttal egyetemben, amit nekünk adományozott.
Zsófi rövid balett szólóval tarol a helyi Takarékpénztárban.
Mi kintről figyelünk, lényegében nem láthatunk semmit, egyedül Dénes megy vele, dobon kíséri.
Siker volt, mondják, és hoznak is hétszáz forintot.
Kis restihez érünk, az egyiknek sikerül, nekünk nem, a vendégeket se nem érdekli amit csinálunk, ám de nem is maradnak a közelünkben; az alig másfél perces dal végére kiürül a kiülő.
Toyota autószalon.
Balettozni kellene.
Meglátjuk a kiállítóhely melletti szerelőcsarnokot, bemegyünk, hosszú sorban férfiak és gépjárművek, Sláger Rádió szivárog be lassanként az oldalsó szobából.
Zsófi középen.
Sok születésnapokat.
Az első versszak alatt klasszikus taglejtésekkel veszi birtokba az egyébként tényleg fantasztikus teret, majd a második alatt dzsesszesebre pörgeti magát.
Özönlenek az emberek, nem tömegével, de mégis, megtelik dolgozókkal az addig alig élő hangár, gyaníthatóan ez főként Zsófi érdeme, az egyik emeleti ablakról lekerül a sötétítő, és kíváncsi irodisták tapadnak az üveghez.
Ablakuk alá állunk, az egyiknek sikerül, szemérmesen mosolyognak, ám láthatóan élvezik a helyzetet.
Előkerül a szalonvezető is, aki pénzt nem, de ebédmeghívást ad, aminél jobbat elképzelni sem tudnánk délután egy óra magasságában.
A kifőzde a város másik végében van, de mivel ez Komárom, így az út húsz percnél nem tart tovább.
Sűrű hálálkodás közepette el is hagyjuk a szalont, majd megindulunk.
Erősködöm, hogy a szalon melletti étterembe mindenképpen menjünk be, s ahogy eredetileg terveztük, a séfnek énekeljük el a sok születésnapokat.
Be is megyünk, én célirányosan a konyhának neki, az ajtóban egy kifelé tartó pincér kérdezi, hogy mégis meddig, és hova, mert a séf az most nincs bent.
Leadjuk neki, ellentérítés nincs, ő is piacról él, mint mondja.
Végső soron igaza van, nem is mondom, hogy a pék nekünk is csak valutáért; mára már zsebünkben van egy melegkonyhás ebéd.
Most már irányzottan a kajálda felé tartunk.
Dénes szerint ezt így nem kellett volna, ez sima rajtaütés, túl durva.
Igazat adok neki; én sem így szerettem volna, de nem éreztem veszélyesnek a helyzetet, és kipróbálni pedig már reggel óta ki akartam próbálni.
Igen, csak ez így többet ne legyen.
Persze, hogy ne legyen - ebből ezt a tapasztalatot kell magunkkal vinnünk tovább.
Kultúrált táplálkozás.
Bedobom a walkie-talkiekat, néhány ötlettel egyetemben, hogy miként lehetne használni őket.
Ejtőzés indul meg, Marci, Dénes és jómagam a walkie-talkiekkal felfegyverkezve megindulunk.
Odaadom embereknek az egyik készüléket, a másikba pedig Dénes versel, vagy énekel, aszerint, hogy milyen jelt adok le neki.
A többiek addig a bíróság melletti parkba telepednek le, a negyedik készüléket náluk hagyjuk, hogy tartani tudjuk a kapcsolatot.
Nehezen indul be a dolog, több szabályt pontosítunk.
Ne kézbe adjuk, hanem tegyük le a pultra, vagy a földre, mondván ez egy üzenet az ön részére, majd rapidmód hagyjuk el a helyiséget.
Csak vers legyen, ének ne.
Nagy pénzeket akasztunk le vele, összességében mintegy négy, négyezer-ötszáz forintot.
Néhány érdekesség.
Ahol más csapat(ok) már jártak előzőleg, ott sokkal nagyobb a fogadókészség mi irántunk, figyelemben is, pénzben is.
Pannon üzletben - mégiscsak szakmányba vág a mobiltávközlés okán - hihetetlen a siker, hogy ezt erre is lehet használni, egészen felvillanyozódnak tőle.
Kismamaboltban egy igazi aggszűz harmincas lány kéri ki magának a gesztust, majd amint felhangzik Dénes hangja, és a vers, megnyugszik, és figyelemmel hallgatja végig, majd a végén visszavált oda ahonnét még előzőleg utasított, értésemre adva egyúttal, hogy sürgősen, és a jóanyámmal egyetemben, bárhová máshová, csak innen kifelé.
Csajok közben nekiveselkednek a bikinis autómosásnak, amit mindannyian a jackpotnak hittünk.
Nem folyik be egy árva buznyák sem, a legtöbb autós, hitünkkel ellentétben, rohadtul nem kívánja, hogy huszonéves, feszes mellű lányok mossák tisztára a szélvédőjüket.
Vagy mi gondoltuk túlságosan primer ösztönlénynek a férfiembert, vagy valami más zavar támadt; számomra a mai napig érthetetlen az akció sikertelensége.
Mindenesetre eddigre annyi pénzt gründoltunk össze, hogy egy gyors kávét megengedünk magunknak a közösből.
Eztán.
Újfent belefutunk abba a csapatba, akiket őrségváltani láttunk még a nap elején.
Ezúttal néma szoborcsoportba rendeződtek az egyik forgalmas utcasarkon, ami csak bizonyos pénzmennyiség beáldozása után változtat pozícióján.
Mellettük meglátjuk az úttesten átívelő zebrát, amiről eszünkbe jut egy korábbi ötletünk, s nekilátunk megvalósítani, már nem is törődve a fél perccel korábban látott kollégák munkájával.
Én a zöldre váró kocsik között kalapozok, míg a többiek keringőznek, lemerevednek, bukfenceznek, meghajolnak, stb. a fehér-fekete csíkok képezte játéktérben, mikor látom, hogy a másik csapat már a másik utcán át igyekszik elhagyni a helyet.
Dorottyával rohanunk utánuk, de hát tényleg hiába, most jöjjenek vissza, vagy mi.
Negyven perc munkáját sikerült tönkrevágnunk.
Tanakodás, hogy most akkor tényleg maradjunk-e itt, de a józanabbak győznek, hogy ha már, akkor legalább használjuk ki a teret.
Ezt kereken még tíz percig tehettük.
A tizedik perc végén jelent meg Skodán a közeg.
Két harmincas férfi kérte, hogy akkor először is a zebráról azonnal húzzunk le, majd ha ez megtörtént, akkor személyik bemutatásával folytassuk az ismerkedést.
Miután röviden beazonosítottak bennünket - színészek - az idősebbikből kibukik, hogy akkor ezt mára már be is lehetne akár fejezni; reggel egy csapat kölyköt kellett elkergetniük az őrsről, mert ott jött rájuk, hogy ők most őrségváltanak - a fiatalabbik halkan közbevágta, hogy rendőrségváltás, mi - aztán kisvártatva a körforgalomban jutott eszükbe másvalakiknek, hogy Ben Johnsont játszanak, azokat szintén leszerelték, most meg maguk glasszálnak itt, akadályozva az áthaladást, pontosabban - ahogy a rendőr fogalmazott - közút veszélyeztetnek.
Nem vitattuk az igazát, mondtuk, mondják meg, mik a keretek.
Úttesten ne, járdán se, sőt igazából muszáj ezt?
Náluk voltak a személyik, ezért készséggel aláírtuk, hogy nem muszáj, mire ők is megenyhültek, mindent visszaadtak, mehettünk a dolgunkra, de megígérték, hogy a következő, akit elkapnak már az őrsön végzi.
Búcsúzásképpen megkérdeztük, mégis, hogy figyeltek ki minket, bejelentésre jöttünk, felelték, ettől mi lepődtünk meg, így hát, végső soron, kölcsönösen sikerült hatást gyakorolnunk egymásra.
Lementünk a pályaudvarra.
Útközben rövid interakciók a gyalogosokkal, lemerevedések, lassított film, forgószéllel szembeni haladás.
A pályaudvaron Pisti-Zénó csoport bábelőadott.
Ez volt az egyetlen akció amit egybe láthattunk, nekem nagyon imponált, hogy ilyen nagy mértékben beledolgozták mindazt amit két héten át gyakoroltunk; variálták a teret - volt egy lepedő, hol mint paraván, hol mint szoknya, stb. - használták az éneket, beat-boxot, mozgást, a korábbi akciók jól sikerült ötleteit, önkorlátoztak a közös érdekében, mindenkinek volt feladata, nem emelkedett ki senki jobban, mint a többiek - üdítő csapatmunka volt.
Jobbnak láttuk, ha itt nem zavarunk be, még a vonatállomás előtt tisztelegtünk néhány busznak, majd rövid csapatok közötti kapcsolatépítés után átmentünk a buszállomásra.
Rövid ideig utánoztuk egy várakozó lány állását, majd a megérkező buszra felszálltunk, és röviddel a megindulás után az egyiknek sikerül.
Lagymatag visszhangtalanság, egy büdös fillért sem kaptunk, ellenben elköltöttünk buszjegyre négyszázat.
Leszálltunk, Zsófi lefeküdt a járda közepére, mi beraktunk egy walkie-talkiet alá, arrébb mentünk, majd Dénes és Dezső felváltva énekeltek és verseltek az éteren keresztül.
Valahogy itt történt meg az, hogy sokakból, akik megálltak, és adtak egy kis időt maguknak, meg ennek az egésznek, hogy ezekből az emberekből előjött valami nemesen gyermeki, olyasmi, ami pl. Kleinnél megvolt, hogy vette a vízsugarat, majd levegővel ráfújt, így az függőlegesből vízszintesre váltotta a folyás irányát, s ebben olyan örömöket talált a maga számára, ami, mint írtam, a legnemesebb mód gyermeki.
Honnan jön a vers, ki ez a lány, és egyáltalán.
Bizonyosság arra, újfent, hogy az embereknek szükségük a tehetség.
Én az akció után átmentem a szemközti pékségbe venni valami ehetőt, a többiek addig továbbmentek, majd bevárnak.
Dehogy ez most mi volt.
Kezdem magyarázni, persze inkább már mennék a többiek után a túrós táskámmal, de tudom, hogy ezt most nem lehet így hagyni.
Színház.
Persze ezt vagy másfél percnyire elnyújtva.
Hát figyelj, lehet, meg most már én így értem is, de ezt, aki nincs betépve, az nem követi.
Lehet, de azt remélem mégse.
Valamelyest csitulnak a kedélyek.
Új akció.
A kocsma-sor előtt haladunk el, majd adott jelre lemerevedés, hármunk zsebében egy-egy walkie-talkie, a negyedikbe Dénes adott jelre távolról énekel, szerelem, szerelem, átkozó gyötrelem.
Három kocsma egymás mellett, háromszor megy le a műsor.
A negyedik előtt Timiékbe botlunk, szeretnék felvenni az egészet.
Új ötlet.
Mindannyian bemegyünk a talponállóba, mintha vendégek lennénk, adott jelre lemerevedés, majd egyesével a pulthoz megyünk, s aki épp soron van, azt Göttinger Pali a walkie-talkie-n keresztül bemutatja az ivó közönségének.
Az ital teszi, vagy az, hogy sok hímlény ha összetér, de olyan orbitális röhögés van végig, hogy mi is néhányszor belemosolyodunk.
Végül söröket rendelünk, kiülünk a kocsma elé.
Zsófi bent marad a vendégek nagy örömére, a kezében maradt egy walkie-talkie.
Halkan a sajátomba elkezdem énekelni, az egyiknek sikerül.
Amint meghallják, csatlakoznak, az ajtó melletti sarokban egy kis öreg könnyesre énekli a szemét.
Megindulunk a Tesco felé, hogy csatlakozzunk a többi csoporthoz.
Moha-Bálint csoport három-négy hajléktalannak játszik.
Közéjük ülök, a játékszabály szerint mondani kell egy akciót, vagy érzelmet, amit aztán Bálint vezényletével a csapat többi tagja pár másodperces - beatbox szolgáltatta ritmusra történő - átrendeződés után élőképbe kimerevítve megtart.
Néhányat én is mondok, de a fedél nélküliek ötletesebbek.
Közben a parkoló mellé megérkezik a többi csapat is, és a magunkkal cipelt hangszerekkel jam veszi kezdetét, Bányai Miki koordinál jó érzékkel, így a kevésbé harsány hangszerek is terephez jutnak.
A csapatok összedobott pénze harmincezer fölött van valamivel, Timi jelzi, hogy nála is maradt még tízen-néhány ezer forint, bemegyünk vásárolni, Vali és Dorottya jönnek még, főként töményre megyünk, a fedél nélküliek kaját kapnak, mellé söröket és kannás bort.
Tényleg semmiség, csak azért érdemel szót, hogy a Moháék akciója alatt megismert hajléktalanok is részesednek az összekalapozott pénzből, mert jó, hogy ez így is tud hasznosulni, hogy a színház valahol erre is, erre az effektív segítségnyújtásra is alkalmas.
Schilling ezt pontosabban fogalmazza meg; szolidaritás.
Megindulunk.
Timi vezeti a Renault-t elöl, mögé sorakozunk fel mindannyian, s a kezdeti szétcsúszások után néhányan kezükbe veszik a gyeplőt, és formát adnak a hangzavarnak, amiből így igazi karneváli menet lesz.
Bár jobban meggondolva fogalmam sincs arról milyen egy karneváli menet, de ez annak tűnt, és az apartmanjaikból kikandikáló, lelkesen csápoló wiener-neustadtiak, és egyesített berliniek is ezt erősítik meg.
A helyiek nagy érdeklődéssel, bár kissé óvatosabban engedik át magukat a felvonulás eufóriájának.
Megérkezés az erődbe, váltás, két kar kerül szembe egymással, egy férfiúkból, egy leányokból, hogy a két hét alatt felgyüremlett tesztoszteront csujjogatás formájában eresszék ki egymásra, én ebben annyira műveletlen vagyok, egy rohadt rigmust se, maradok is a palack-dobomnál, majd Bálint útmutatása alapján fel a tetőre, ahol aztán kifúl az ügy; mindannyian lekászálódunk az udvarra.
Kaja volt előbb, vagy megbeszélés, már nem tudom.
Annyit kérnék, hogy ne legyen se taps, se hosszas nyali, búcsúzásképpen mondjunk csak annyit, hogy kösz.
Kösz - de azért hülyén érezném magam, ha úgy tennék, mintha ezzel véget ért volna valami, ezért inkább csak átmenetileg, jobb ötletem nem lévén, írom azt, hogy
vége
Szeretnék köszönetet mondani Lengyel Annának, a szöveg egyenetlenségeinek, illetve helyesírási hibáinak kiküszöbölésében nyújtott, értő segítségéért.

You May Also Like

0 Comments

TÁRGYMUTATÓ

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bencs villa bisb bivaly-szuflé bob herceg börtönrádió budaörs budapest improv show budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház caminus castel felice castel felice vizsga centrál cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debreceni tavaszi fesztivál deszka fesztivál díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó due dunapart dunaújváros egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email english erkel erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom europa cantat ezek mennek fellegek fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge gianni schicchi gödöllő gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok láthatatlan állomás leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe mágnás miska magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság manhattan short manna margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő miskolc mojo momentán monodráma fesztivál most fesztivál mozart-kommandó mozgófénykép mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé nemzeti filharmonikusok nézőművészeti kft nézőpont színház nyílt nap nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália pécs pécsi egyetem pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik projekter rádió radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szfe színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed